–

Egy szép hegy, ami nincs is

A leglaposabb német városban, Berlinben született, a Schöneberg (Széphegy) nevű városrészben, 1901-ben. Ez az ellentmondás igen erősen szimbolizálja az egész életét. Örökké emigráns maradt, bárhol élt. Marie Magdalene Dietrich szenteste után három nappal jött világra. Apja porosz rendőrtiszt volt, a szülők őt és egy évvel idősebb nővérét, Elizabethet, igen szigorúan nevelték. Aztán 1908-ban meghalt az édesapja, az anyja pedig hat évvel később egy porosz katonatiszthez ment feleségül. Otthon szigorúság volt, és rend, de azért áradt a szeretet is.

A zene, ami elemeli

Zenélni tanult, bár a wilmersdorfi városrészben lévő zeneiskolában nem tűnt ki különösebben a tehetségével. Viszont rendkívül elszántan gyakorolt, és volt körülötte valami furcsa vibrálás, ami miatt mindig ő lett a társaság középpontja. A weimari zeneművészeti főiskolán hegedűművésznek tanult, ám a túl sok gyakorlás állandó ínhüvelygyulladással járt, úgyhogy fájó szívvel, de lemondott a pályáról. Viszont a pódium nagyon vonzotta. A kicsit duci, nem különösebben szép, viszont elég karcos stílusú lány megmagyarázhatatlan népszerűségre tett szert. 1921-ben visszatért Berlinbe, és kora egyik legnagyobb rendezőjétől, Max Reinhardttól kapta első színpadi szerepét.

A férfi, aki felemeli

Hamar bekötötték a fejét, 1923-ban férjhez ment az ifjú filmes szakemberhez, Rudolf Sieberhez. A következő évben megszületett egyetlen gyerekük, aki Maria Riva néven szintén próbálkozott a színészettel, de soha nem tudott kilépni Dietrich árnyékából, és gyakorlatilag azzal telt az élete, hogy az anyjáról beszélt. Rudolf és Marlene papíron nem váltak el egymástól, noha házasságuk hamar véget ért, szövetségük Rudolf 1976-os haláláig megmaradt.

A film, ami híressé teszi

Josef von Sternberg zsidó származású filmrendező Heinrich Mann Ronda tanár úr című művéből megalkotta A kék angyal című filmet, és a kultikus színész, Emil Jannings mellé az akkor még viszonylag ismeretlen Marlene Dietrichet választotta főszereplőnek. Sternberg találta ki Marlene imázsát, és nagyon sokat segített neki abban, hogy mindezek mellett még önazonos is maradhasson.

Ez az egyik első jelentős német hangosfilm, amelyben Marlene Lola Lola néven egy vagány táncosnőt alakított. A film annyira sikeressé vált, hogy angolul is leforgatták. Ez lett aztán Marlene belépője Hollywoodba.

Beindul a sztárgyár

Kapva kapott az alkalmon, és elhagyta hazáját, ahol a nácizmus lassan, de biztosan minden teret, levegőt és szabadságot elszívott a gondolkodó értelmiség elől, amelybe ő is beletartozott. Mindig nagyon felelősen gondolkodott, rengeteget olvasott. Művelt volt, sokoldalú és tájékozott. Hollywoodban először is lefogyasztották. Tíz kilót adott le, és aztán egész hátralévő életében tartotta a súlyát, így érvényesült igazán híressé lett lába is, amely valóságos szexszimbólummá tette őt. Jöttek a filmek, és közeledett a háború. Amerikai állampolgárrá vált, ami miatt nagyon sok német megharagudott rá. Ezt csak sokára bocsátották meg neki, hiszen a megszállók oldalán állt, akik szinte a földdel tették egyenlővé a szülővárosát, ahol az édesanyja is élt. Kemény meghasonlás lehetett számára, de Marlene kitartott az elvei mellett. A háború nem játék, a front nem játszótér. Vasakarattal tette a dolgát, mert mélyen hitt abban, hogy a nácizmus nem nyerhet teret a világban.

A kép 1944. november 24-én készült az Egyesült Államok tábori kórházában, Belgiumban. A díva épp Earl E. McFarland sebesült katona begipszelt lábán hagyja ott a kézjegyét (forrás: Wikipédia).

A nácikkal soha!

Hitler sem nézhette tétlenül, hogy egy német ikon járja a frontot, és az amerikai katonákat lelkesíti a Lili Marleen című dallal. Felajánlotta Dietrichnek a teljes rehabilitációt, és a „nagy birodalmi német sztár” életének lehetőségét. Marlenének a mesebeli okos lányhoz hasonló válasza a következő volt: „Örömmel hazajövök, ha Sternberg rendezi a filmjeimet.” Erre persze a Führernek nemet kellett mondania, hiszen közismert volt a rendező zsidó származása.

Túl a nemeken

A színésznő a biszexualitásából sem csinált titkot. Az egyik legszebb bon mot-ja ezzel kapcsolatban: „Az ágyban a nők jobbak, de nem lehet együtt élni velük!”

Olyan szerencsés vagyok, hogy több mint egy évig lakhattam Berlinben, ezért nagyon sok helyen tapasztaltam, hogy Marlene személye egyfajta nemeken túli megértést váltott ki a többségből – függetlenül a nemi hovatartozásuktól. Minden olyan helyszínen, ahol érintettek voltak az eltérő nemi identitású emberek, szinte ikonként tekintettek rá.

Ő testesítette meg a harmadik nemet, amelyben mindkettő békésen megfért egymás mellett.

Ne felejtsük el, hogy ezt egy olyan világban érte el és vállalta, amelyben a feminizmus szitokszónak számított, a tolerancia pedig szinte ismeretlen fogalom volt! Az a nadrágos, kalapos, szabad attitűd, amellyel élte az életét, tényleg sok nőre és férfira hatott felszabadítóan.

A dalok

Zenei képességei végül a dalokban törtek felszínre, hiszen a hatvanas évektől kezdve már nem igazán vállalt több filmszerepet. Kivéve 1971-ben az Ítélet Nürnbergben és 1979-ben a Dzsigoló című filmet, amelyben David Bowie volt a partnere. Egy időben igen sokszor hallgattam ismert és ismeretlen dalait németül, franciául és angolul is. Kétségtelen, hogy a német nyelven előadott számok hatottak rám a legmélyebben. Miközben azt is világosan hallottam, hogy nem mindig énekel kristálytisztán, hogy olykor modoros, túlzottan drámai vagy épp bizonytalan. És mégis... Minden hang, amit kiadott, úgy volt jó, ahogy belőle jött, mert mindig benne volt a lényeg, a dichtung, a költészet, a szabadság, a művészet maga. A mai ikonokra is erősen hatott a művészete, azt hiszem, maga Madonna is rengeteget tanult a dívától. Marlene nagy fájdalma volt, hogy a berlini közönség egy része az 1960-as koncerten kifütyülte és tojással dobálta meg, valamint hazaárulónak nevezték. Valószínűleg soha nem tudta magát túltenni ezen a rossz élményen.

A barátság

Az, hogy milyen sokat jelentett számára a barátság, a hagyatékából is kiderült: több mint 300 ezer oldal kézzel írott lap maradt utána. Sok-sok emberrel levelezett. Különösen az utolsó 25 évben, amikor párizsi magányába visszavonulva már csupán levélben és telefonon tartotta a kapcsolatot a külvilággal.

Lassan mozgásképtelenné vált, a szó szoros értelmében megbénította az emberek kéretlen kíváncsisága, akik a titkait szerették volna kifürkészni.

Legtöbbször csak éjjel merészkedett az utcára, akkor is kerekesszékben, feketébe öltözve, napszemüvegben. Nem akarom most felsorolni híres barátait és szeretőinek listáját. A lényeg, hogy a barátságot még a szerelemnél is fontosabbnak tartotta. 

Életem egyik legmegrendítőbb élménye a berlini Marlene Dietrich Museumban ért, ahol a sok-sok csillogó holmi és az elképesztően gazdag képanyag mellett láthattam kiállítva azt a nagy, csúnya és elképzelhetetlenül mocskos, ragacsos telefonkészüléket, amely a külvilághoz kötötte. Ebből világosan kiderült számomra, hogy élete vége felé mennyire magányos és kiszolgáltatott volt.

A vég

Számos mendemonda kering arról, hogy ő maga választotta a halált. Ami bizonyos, hogy sok öröme nem lehetett az utolsó évtizedekben. A rejtőzködés, a mizantrópia és az alkoholproblémák nem könnyítették meg az életét. Saját kívánságára Berlinben temették el, ott nyugszik, ahol az édesanyja is. Temetésére sokan kofferrel érkeztek, mert kultikussá vált dalában azt énekelte: „Ich hab noch einen Koffer in Berlin / Deswegen muss ich nächstens wieder hin.” (Van még egy bőröndöm Berlinben, ezért kell legközelebb is visszamennem.) Halála után tíz évvel választották Berlin díszpolgárává, mert amikor még életében tüntették volna ki ezzel, már nem akart útra kelni.

Visszatért az örökös emigrációból oda, ahova valójában tartozott: egy schönebergi temetőben, a hegy nélküli hegyen nyugszik a mélyben, de bármilyen mélyen van is, a hangját örökké fogjuk hallani…

Both Gabi

Kiemelt kép: A kék angyal (Der blaue Engel). Universum Film, 1930

Felhasznált források: ITT, ITT és ITT