„Tanulni ezüst, megjegyezni arany” – 3 + 1 világhíres író, aki idő előtt otthagyta az iskolát

–

1. Charlotte Perkins Gilman, a szülés utáni depresszió horrorjának megéneklője

Nem sokkal a születése után édesapja otthagyta a családot, nagy anyagi nehézségek elé állítva a kétgyerekes anyukát, aki ezek áthidalására gyakran bízta a gyerekeket különféle nagynénikre (fun fact: az egyik apai nagynéni nem volt más, mint a Tamás bátya kunyhójának szerzője, Harriet Beecher Stowe). A magát kifejezetten fiús lánynak valló Charlotte iskoláztatása is hasonlóképpen zűrzavaros volt: összesen négy évig részesült állami oktatásban, azt viszont hét különböző helyen. Tizenöt éves korában végleg otthagyta az iskolapadot, ám a könyvek szeretetét nem lehetett belőle kiirtani, még úgy sem, hogy az édesanyja kifejezetten megtiltotta neki a regények olvasását. 

Volt idő, hogy Charlotte szappanokkal házaló ügynökként kereste a kenyerét, de aztán feministaként és aktivistaként egyre több helyre hívták előadni, ami pénzkereseti forrásként is szolgált a számára. Első (és egyetlen) gyermeke születése után mély depresszióba zuhant, ez lett az alapja és ihletforrása A sárga tapéta című novellájának, amit a korai amerikai feminista mozgalmak egyik legkiemelkedőbb műveként tartanak számon. Megjelenésekor (1892-ben) a szüléssel, anyasággal kapcsolatos pszichés betegségeket a közvélemény hajlamos volt egyszerű hisztériaként kezelni.

A sárga tapéta főszereplőnőjét, egy nemrég anyává vált fiatal asszonyt orvos férje „pihenőkúra” alá veti a hangulatingadozásai miatt, ám a vidéki ház, ahová elvonulnak, és annak a sárga tapétás szobája szépen lassan az elme börtönévé válik, a beteges színű falikárpit mintázata pedig titokzatos figurát rejt magában.

Charlotte hasonlóan megroggyant, labilis idegállapotán sem segített, hogy a kor orvosi felfogása szerint az amúgy is gyengébb idegzetű nőket igyekeztek minél ingerszegényebb környezetben tartani, így a különféle művészeti ágakban is alkotó asszonynak is megtiltották, hogy akár tollat vagy ecsetet vegyen a kezébe. Három hónap elteltével azonban úgy érezte, valóban az őrület szélére került, és felülbírálta az eredeti orvosi diagnózist. Egyúttal arra is ráébredt, a nők roppant szűkös önkifejezési és érvényesülési lehetőségei között kiemelkedő szerepe van az írásnak.

„Nem létezik olyan, hogy női agy. A szerveknek nincsen nemük. Ezzel az erővel beszélhetnénk a női májról is.”

2. Doris Lessing, aki megírta minden várandós nő rémálmát

Perzsiában (ma: Irán) látta meg a napvilágot, ahová brit szülei költöztek, később Rhodesiába (a mai Zimbabwe) költöztek, a gimnáziumot az ottani római katolikus lányiskolában kezdte meg, ám nagyon utálta. Egy darabig bentlakásos intézménybe járt, majd azt is otthagyta, és ezzel együtt a szervezett oktatást is tizennégy éves korában. Nem sokkal később a szüleitől is elköltözött, és dadaként kezdett el dolgozni. A politika és a szociológia tudományával ekkori munkaadója ismertette meg, ő ajánlott a figyelmébe regényeket, illetve írni is ekkor kezdett.

„Ez a tanulás. Hirtelen megértesz valamit, amit egész életedben értettél, de most új szemszögből látod.”

Lessingnek számos könyvét olvastam, ám ami a legmaradandóbb hatást gyakorolta rám, és amit a leggyakrabban szoktam ajánlani másoknak (de szigorúan csak olyanoknak, akiknek már van gyerekük, és nem szeretnének többet!), az Az ötödik gyerek. Vékonyka maga a könyv, a téma azonban olyan súlyos, hogy az olvasó gondolatai mélyén még bőven azután is ott matat, hogy becsukta a kötetet az utolsó oldal után.

David és Harriet boldog házasságban él, négy gyerekük születik, két fiú, két lány, az életük idilli… egészen az ötödik gyerek születéséig. Ben más, mint a többi, erőszakos, kezelhetetlen, szinte semmi gyermekszerű nincsen benne, a jelenléte szépen lassan mindenkit elidegenít a családtól, majd egy idő után még Harriettől is. Ő ugyanis mindvégig ott marad a fia mellett, hisz mi mást is tehetne egy anya? Vállalja a gyermekét úgy, ahogy van, akár saját magát is feláldozva ebben a szeretettől szinte független, feltétel nélküli kötődésben. 

3. Herbert George Wells, akit a sci-fi Shakespeare-jének is hívtak

A hölgyek és a női témák után jöjjön egy főleg science fiction kategóriában híressé vált brit úr, H. G. Wells, akit a legtöbben talán a Dr. Moreau szigete című regénye (vagy annak filmes adaptációja), esetleg a Világok harca alapján ismerhetnek. Wells elszegényedett családba született negyedik gyermekként. Édesapja krikettjátékos és boltos volt (egy rossz döntés után azonban még sanyarúbb anyagi körülmények közé sodorta magát és a családját), édesanyja pedig szolgálólány volt. Miután a papa balesetet szenvedett, és ezzel a krikettjátékosi karrierjének is örökre búcsút intett, az addig is szűk költségvetésből élő szülők a fiaikat kénytelenek voltak inasnak adni. Így H. G. Wells is kényszerűen otthagyta az iskolát, és munkába állt.

Hogy ebből a környezetből mégis ki tudott törni, az egy másik balesetnek tulajdonítható: még hétéves korában eltörte a lábát, így hetekre ágyba kényszerült. Hogy elüsse az időt, édesapja gavallérosan ellátta regényekkel, amelyeket a helyi könyvtárból kölcsönzött ki. Ez az időszak elegendő volt ahhoz, hogy beleszeressen a könyvekbe és az olvasásba. Az inaskodást azonban ő sem nagyon szívelte, illetve munkaadói is roppant elégedetlenek voltak vele, így később megragadva az egyik elbocsátást, illetve elnyerve egy londoni ösztöndíjat, mégiscsak sikerült továbbtanulnia.

„A könyvek világa hatalmas, nagy világ, boldog azilum, üdülés és menedékhely a mindennapok világa elől!” – állítja az egyébként roppant termékeny szerző (egyébként a címben szereplő idézet is tőle származik).

Tudományos-fantasztikus regényei, bár jóval több mint száz évvel korábban íródtak, a mai napig élvezetes, fordulatos olvasmányok. A láthatatlan ember egy olyan tudós emberről szól, aki a fénytörést kutatva felfedezi, hogyan tudja saját magát (egyelőre visszafordíthatatlanul) láthatatlanná tenni, ám ezen új tulajdonságát csalásra, rablásra, gazemberkedésre használja fel. Még a tudományos munkásságát és felfedezéseit is mohó módon megtartja magának, a háromkötetnyi munkáját titkosírással veti papírra. Az időgép című regénye pedig azért is izgalmas, mert ha minden igaz, maga a szó is az ő szerzeménye, és innentől fogva került be a köztudatba és tengernyi más szerző művébe is. Wells főszereplője, az időutazó tudós nem spórolósan ugrik előre az idővonalban (viszlát, Marty McFly!), hanem egyenesen 802701-ig viszi az útja a viktoriánus Angliából. Itt egy élesen kettévált világban találja magát, ahol a föld felszínén kissé gyermeki figurák éldegélnek, a föld mélyén viszont majomszerű lények (és ha olvasás közben mindebbe belelátod a XIX. századi munkásosztály és azt őket kizsákmányolók képét, talán nem is jársz nagyon messze az igazságtól).

+ 1. Mark Twain, az üstökös

Mark Twainről pedig, aki szintén idő előtt hagyta abba az iskolát, ITT írtam.

E négy szerző példája talán mindannyiunk számára inspirációként hat, hiszen azt bizonyítják, ha nagyon akarod, megtalálhatod a módját annak, hogy pallérozzad magadat, a könyvek segítségével pedig ki lehet törni a nehezebb körülmények közül is.

Fiala Borcsa