–

Az emberiségnek befellegzett. A XXI. század közepéig húztuk, aztán egy nukleáris katasztrófával tettünk pontot az életünk és a környezetünk végére. Az északi sarkköri obszervatóriumból már három hete evakuáltak mindenkit, az asztronómus Augustine-t kivéve. Az idős, nagybeteg férfi saját elhatározásából maradt hátra. Az északi vártán ő az utolsó őr, aki megszállottan igyekszik utolérni a visszatérő űrhajó legénységét. A bázison nincs egyedül: rábukkan egy hét-nyolc éves, hallgatag kislányra. Az ő életben tartása és az űrhajó figyelmeztetése új célt ad a férfi kihunyóban lévő életének.

George Clooney Augustine és Caoilinn Springall Iris szerepében

Sullivan a jupiteri expedíció tagja; űrhajójuk a Jupiter holdjain kutatott az emberiség számára élhető környezet után. Küldetésüket siker koronázta. 

Hazatérőben mégsem ünneplés kíséri útjukat, hanem baljós csönd. Elkéstek. A Föld elnémult. 

Tépelődésre azonban nincs idő, mert a visszatérés nem éppen zökkenőmentes. Ráadásul Sullivan új életet hordoz a szíve alatt. Neeem, nem idegen létformát. Pici babát rejt a pocakja.

Sullivan szerepében Felicity Jones

Sullivan az űrben, Augustine a sarkvidéken küzd a túlélésért, miután minden elveszett. De hát ilyen az ember: amíg levegő van a tüdejében, és legfőképp valamilyen cél ad értelmet az életének, addig foggal-körömmel száll szembe akár a világmindenséggel is. A kulcs pedig a kapcsolat, ami lélektől lélekig tart. Lily Brooks-Dalton nálunk is nagy sikert aratott regényében a világvége és a tudományos fantasztikum csupán háttere az öröklött sorsoknak és a múlttal való szembenézésnek. 

Az írónő a könyvében még a katasztrófát sem nevezi meg – nem lényeges –, hőseinek belső utazása fontosabb, mint kalandjaik a jégen vagy a vákuumban.

A regényt adaptáló Mark L. Smith forgatókönyvíró – aki annak idején A visszatérőben Leonardo DiCapriót vetette egy grizzly elé csemegéül – azokra a kérdésekre is választ igyekszik adni, amelyeket esetleg a könyv hagyott az olvasókban. Sajnos azonban ezt a karakterek indíttatásának terhére teszi. Augustine figurájának lelki problémáit még sikeresen leegyszerűsíti: a férfi a múltban a család és a karrier közötti választáskor az utóbbi mellett tette le a garast. A megkeseredett, idős ember most emiatt törleszt. Ezzel szemben Sullivan karaktere sokkal rosszabbul jár: filmvégi csavarrá degradálódik, akinek a benne növekvő élet védelmén kívül semmilyen egyéb motivációja nincs. Ez bizony kihagyott ziccer Clooney-tól, akinek nem volt meg a szükséges eszközkészlete a transzgenerációs hatások filmes ábrázolásához. Augustine és Sullivan életének párhuzamosait metafizikai szinten valójában ez köti össze, ez az igazi kapcsolat, nem a film végi lezárás (nem beszélve a női asztronauták örök dilemmájáról). 

Felicity Jones és David Oyelowo

Clooney-t egyébként órákig el tudnánk nézni, ahogy a sarkvidéki mindennapjait tölti (így voltunk a bérgyilkos karakterével is a tíz évvel ezelőtti Az amerikaiban, amikor egy festői olasz kisvárosban héderelt). Megvan hozzá a karizmája, a kisugárzása és a tehetsége. 

Kár, hogy a valós körülmények között forgatott jeges jeleneteket meg-megtöri az űrbéli hazafutás, amely valamirevaló, épkézláb karakter nélkül érdektelenségbe fullad. Hiába írták át a szerepet Felicity Jones kedvéért a terhessége miatt, valójában ezzel hazavágták az eredeti könyvbeli figurát, és vele a filmet is. 

Érezhetően nagyobb hangsúlyt helyeztek a megvalósítás során a tudományos fantasztikumra – hisz minden a látvány, nem igaz? –, mint a történetben rejlő drámára. Így lesz Az éjféli égbolt sci-fibe öntött giccs,

emberpróbáló tortúrával elsősorban a nézői, és nem a történet szereplői számára. 

Clooney érezhetően beletolta magát száztíz százalékosan színészként, producerként, rendezőként és emberként is – kitette érte a szívét, a lelkét és a hasnyálmirigyét –, de ezúttal olyan zilált és rendezetlen lett a végeredmény, mint az idegei és a tekintélyes szakálla a forgatás végére. Úgy látszik, a 2020-as évet filmes fronton is zűrzavar jellemzi, amely nemcsak az életünkben, hanem a művészetben is akaratlanul kifejezésre jut (lásd még: Tenet). Ezúttal is jobban járunk, ha inkább kikapcsoljuk a tévét, és kezünkbe vesszük a könyvet: befelé figyelve több csillagra lelünk, mint a képernyőre mázolt éjféli égbolton.

Bányász Attila

Képek: Netflix