Az utolsókból lesznek az elsők – avagy „Az utolsó Jedik” a Star Wars első feminista mozija

–

Új korszak hajnalán?

A Disney égisze alatt készült Star Wars-filmek korszakalkotó újdonsággal bírnak: négy évtized után a messzi-messzi galaxist végre belakják a nők! Na persze korábban is láthattuk őket mellékszereplőnek álcázott statisztaként, ami talán csak egy-két fokkal jobb a biodíszletnél, ha az egy és oszthatatlan Leia hercegnőt, és a karakán Amidalát nem számítjuk. Igaz, a felvágott nyelvű Leia is rögtön tárgyiasult, amint aranybikinibe csomagolták bájait egy csúszómászó (és persze számtalan pasi fantáziájának szex) rabszolgájaként. Amidalát pedig a fránya csillagközi politika sodorta tőlünk elérhetetlen távolságba, ahová csupán a homokfóbiás Anakin jégtömbbé hűlő, legnemesebb szerve (NEM az!) volt képes követni.

A Disney azonban mindig is az egyenjogúság híve volt – nem véletlenül pompáznak a hercegnőik kékben –, nyilvánvaló, hogy az újraindított, bocsánat, folytatott Star Wars-sagában is tulajdonképpen a női „Erő” ébredezik. Épp ideje volt!

Az ébredő Erő még csak a kötelező lecke felmondása volt az 1977-es film újraforgatott mementója, ami ebből fakadóan megdobogtatta a rajongók szívét. Vagy nem. Mindenesetre visszahozta a „nagy öregeket” a vászonra, és velük együtt csipetnyit a régi érzésből. Libabőrös leszel, amikor meghallod a „hiperűrsebesség” kifejezést, vagy a fénykard neoncsőhöz hasonló zúgását, nem beszélve a felrobbanó Halálcsillag visszfényéről a bepárásodott szemekben. Legfőbb újdonságként egy fiatal lányt állított a történet középpontjába, aki kellően eltökélt és öntudatos; mintha összegyúrták volna az időközben Disney-hercegnőkké avanzsált Leiát és Amidalát.

A tavaly bemutatott Zsivány Egyes a széria fősodrától eltérő mellékszálként már sötétebb vizekre evezett. A mese sokak szemében veszített varázsából, mivel korántsem a már megszokott, morálisan letisztult figurákkal operált. A fókuszba azonban ismét női karakter került. 

Nők a csillagok között

Az utolsó Jedik, amely ott veszi fel a fonalat, ahol Az ébredő Erő elejtette, szélesre tárja a feminizmus kapuját a fény után epekedő univerzumra. Az előző részből megismert Rey mellett – akinek legfőbb vágya padawannak lenni – a legendás Luke Skywalker oldalán több erős női karakter is felsorakozik. Elsőnek ott van mindjárt a Csipkerózsikát játszó Finn beújított barátnője, Rose, aki egy mezei szerelőcsaj a vezérhajóról. Véletlenül pont annak a pilótanőnek a tesója, aki a film nyitójelenetében látható űrcsatában ellopja a show-t az egyre inkább Han Solóra hajazó Poe elől. Rose az események sűrűjébe kerülve gyorsan feltalálja magát, méltó partnernek bizonyul az ismét Rey után koslató Finn számára.

Laura Dern a lázadók altengernagyaként kap szerepet, méghozzá nem is akármilyet. Jól áll neki az űr, a lila haj és az állandó ellenkezés a Poe-t megformáló, egzotikusan jóképű Oscar Isaac-kel. Ha egy tízessel fiatalabb volna... A Trónok harca 190 centis Brienne-je már Az ébredő Erőben is feltűnt talpig páncélban – úgy látszik, ezt képtelen levetkezni –, Gwendoline Christie ezúttal több játékidőt kap, és egy kikacsintást a vászonról, amelyhez Finnek is lesz némi hozzáfűznivalója. Leiát is új oldaláról ismerjük meg, jeleneteit azonban belengi a szomorúság. Van benne valami költői, hogy az első, igazán meghatározó szerepében látható egyben utoljára is. Mindez négy évtized távlatában. Mit lehet erre mondani? Egy élmény volt, Carrie! A „kakaós csiga” pedig azóta is menő!

A főbb karaktereken kívül megfigyelhető, hogy mindkét oldalon – az ex-birodalmiak kisegítő személyzetében és a lázadók X-szárnyú pilótái között is – sok a nő, ami korábban nem volt jellemző. Konklúzió: a feminizmus nem morális kérdés! Válaszd bármelyik oldalt, mindenhol lesz melletted egy nő! 

A Birodalom visszavár

Új szelek fújnak a Disney háza táján. Ahogy a legújabb Thor-filmnél a képregény-adaptációk zsánerében, úgy Az utolsó jediknél is érdemben nyúltak hozzá a megszokott Star Wars-dramaturgiához, kibillentve ezzel a nézőt az elkényelmesedett komfortzónájából. A mozi vendégmarasztaló padlójáról pedig megannyi meglepett szempár pislog föl a vászonra. Új idol van születőben?

Remek sztorivezetés, nem várt fordulatok, és a paródia határán egyensúlyozó, önreflexív humor: ez jellemzi a legújabb rész forgatókönyvét, amit a rendezőnek, Rian Johnsonnak köszönhetünk. Nincs helye szolgai másolásnak, legfeljebb tiszteletadásnak a nagy előd előtt: ezúttal A Birodalom visszavág köszön vissza helyenként, ám az ismerősnek tűnő jelenetek rendre valami egészen másba torkollanak. Johnson folyamatosan meglep minket, folyton a képünkbe vágja a kesztyűt, szinte már-már rosszindulatúan kiélvezve, hogy kutyaként szűkölünk Az ébredő Erő-féle plagizálástól. 

Azok a csodálatos „Skywalker”-fiúk

Adam Driver Kylo Renje beérni látszik: amíg az előző részben nem tűnt többnek, mint bizonyításvágyban égő, hisztis kölyöknek, addig Az utolsó Jedikben a Star Wars négy évtizedes történetének legárnyaltabb karakterévé növi ki magát. Vitán felül övé a legjobb alakítás, a bizonytalansága, belső vívódása nemesedik szexepillé. Kissé el is billen a mérleg nyelve feléje, mivel az alakítása nincs igazán egyensúlyban Daisy Ridley kissé egysíkú játékával. A tehetségbeli különbségek, miközben a karaktereik egymásnak feszülnek, erősen kiütköznek.

Mark Hamill brillírozik Skywalkerként, láthatóan otthonosan és élvezettel bújt vissza a Jedi mester bőrébe. Messze lemossa fiatalkori énjét a pályáról. Valaki olyan, mint a jó bor… Oscar Isaac, bármennyire is vonzó lehet női szemmel, nem képes felvenni a versenyt Harrison Ford féloldalas mosolyával, karizmája pedig úgy törpül el az űrcsempészé mellett, mint a vonósugárra akadt Millenium Falcon a Halálcsillag árnyékában.

Hiába, na, Han Solo-ból csak egy van, és Indiana Jonesnak hívják!

John Boyega továbbra sem bizonyította karakterének létjogosultságát, az egyik legnagyobb kihagyott ziccer átállt rohamosztagosként; töketlensége csak akkora csavar fényében lenne megbocsátható, mint, mondjuk, hogy ő Luke eltitkolt fia. Erre azonban, valljuk be, elég kicsi az esély. 

Pont most, ebben a galaxisban…

Az utolsó Jedik messze nem tökéletes. A magam részéről egyik legfőbb hibájának azt rónám fel, hogy nem elég epikus: miközben a galaxis sorsát helyezi patikamérlegre, addig pár parszeknyivel arrébb, egy kaszinó-bolygón látszólag senkit sem érdekel, hogy az Első Rend és a Lázadók egymásnak feszülnek. Mintha a Mad Max – A harag útja csillagközi road movie-ja zajlana Google Earth nézetben. Kit érdekel, ki kit ér utol? A vesztes fizet, és a kör kezdődik elölről. Megdönthetetlen fizikai törvény ez az összes galaxisban: mindig a bank nyer. Az utolsó Jedik, szemben a Zsivány Egyessel ugyan visszakanyarodik a meséhez, de lám, a vadkapitalizmus azért az űrben is gyökeret ereszt.

Valljuk be, kellett már a Star Wars-reform, mert egy újabb megalomán Halálcsillagtól vagy egy korábbi klasszikus újraforgatásától nyüszítve szűköltünk volna a nézőtéren. Ehelyett az alkotók gondoltak egy merészet, és feminista színekben festettek föl valami újat, kellő tisztelet közepette elengedve a régit. Biztosan generál majd vitákat, és nem fogja mindenki piedesztálra emelni, mert van még mit javítani rajta. De ez most a legjobb esély valami jobbra. Egy új remény! És hogy az utóbbi idők legjobb Star Wars-mozija a női egyenjogúság jegyében készült? Épkézláb női karaktereket írtak hozzá? Van egyáltalán valaki, aki ezen ma még meglepődik?

 

                                                                                                                  Bányász Attila

Képek: Csillagok háborúja VIII: Az utolsó Jedik (Walt Disney Pictures, 2017)