–

A gyerek- és családi filmek régóta fájóan hiányoznak a magyar filmes palettáról, pedig mi, az X generáció tagjai még úgy nőhettünk fel, hogy a tévében magyar színészek játszottak el magyar meséket, és ez nagyban hozzájárult a kulturális identitásunkhoz. A rendszerváltás óta viszont alig készülnek ilyenek, az utóbbi pár évben meg aztán végképp semmi. Kész, erről a korosztályról levették a kezüket az alkotók, nekik csak az jut, ami a YouTube-on meg a streamingszolgáltatóknál elérhető. Úgyhogy először is szeretném hangsúlyozni, milyen örömteli és nemes kísérlet, ha valaki családi filmbe vág ma Magyarországon. Azt is értékelem, ha emögött a saját gyereke iránti szeretet és odaadás rejlik – ez is csak jót tehet a projektnek, mert így személyes tapasztalat és szenvedély fűti. 

Mindazonáltal nem mondtam volna, hogy a Kölcsönlakás után Dobó Kata – Gulyás Buda technikai rendezővel társulva – készen áll arra, hogy ezt a hiányt betöltse, és megcsinálja az utóbbi tíz-húsz év első ütős magyar családi filmjét. Nem mertem volna állítani, és bizonyos fokig tévedtem volna, mert

ha az „El a kezekkel a papámmal!” távol is áll az ízlésemtől, és elég hullámzó színvonalú is, azért komoly előrelépés és fejlődés az előző filmhez képest, és bizonyosan lesznek, akiknek majd tetszik is.

Persze egy filmet igazán akkor nevezhetünk sikeresnek, ha felszabadultan, boldogan nézzük, és ha közben mi, felnőttek is visszaváltozunk csillogó szemű gyerekekké, akik együtt örülnek és sírnak a szereplőkkel. Én ezt nem tudom magamról elmondani – ritka pillanatokra tudtam csak befeledkezni a mesébe, ugyanakkor kívülről is megállapítható, hogy volt egy koncepciója, amit végigvittek, és sikerült egy koherens történetet prezentálni.

A cselekmény eredetileg Lakner Artúr Édes mostoha című regényén alapult volna, de közben annyira elrugaszkodott tőle, hogy mára meg sem említik. Főhőse a tízévesforma Dorka (Marczinka Bori), aki anyukája halála után egyedül él az ügyvéd apukájával (Bokor Barna), meglehetősen fényűző színvonalon (van házvezetőnő és kertész is) Mátyásföld egyik legszebb szecessziós villájában, bár az, hogy mikor, nem derül ki, hiszen Fantáziaországban járunk. Az ügyvéd úrnak (aki fényes előmenetele ellenére igencsak teszetosza, határozatlan figura) azonban túl sok az egyszemélyes szülői felelősség, úgyhogy ifjú arát (Pálmai Anna) hoz a házhoz, aki Dorkában első látásra a „gonosz mostoha” képzetét kelti, úgyhogy heves ellenállást vált ki.

Az édesapa, hogy csillapítsa a két nő ellentétét, Dorkát nyári táborba küldi (a luxushotellé átalakított Turai Kastélyba), ahol a kislány azonnal meg is találja az igazi pótanyukáját az egyik nevelő személyében (Csobot Adél), és bár az apukája is rögtön belé szeret, de időbe – és sok bonyodalomba – kerül, míg ezt önmagának is képes bevallani.

Mint látható: nem túl komplikált a történet, de helyes/vicces/karakteres mellékalakokkal szépen fel lehet díszíteni, és ha a látvány meg a zene gazdag és gyönyörködtető, akkor egy vasárnap délelőtti (vagy kora délutáni) mozizáshoz nem feltétlenül kell több.

Kezdjük akkor a látvánnyal, ami szándékosan lett eklektikus, tarkabarka, csili-vili – láthatóan nem kevés pénzből –, ugyanakkor sajnos érezni belőle valami klasszik kelet-európai igyekvést és utánzást is, az eredeti ötletek ugyanis hiányoznak belőle. András és Dorka otthonának berendezésétől a szereplők ruhatárán át a nevelőnő, Eszter kéjlakáig mindenről eszünkbe juthat valami, ahol már láttunk hasonlót, mínusz harmónia és kifinomultság. Persze a látvány sok elemében szándékoltan „túl sok” és harsány, de ahhoz meg ennél is többet kellett volna bele pakolni, és mindent kifogástalan minőségben. Persze tény az is, hogy a grandiózus látványtervezésében megint nem fair egy magyar filmet a külföldi szuperprodukciókhoz hasonlítani (sem költségvetésében, sem szellemi befektetésben) – de ha egyszer azokból merít ihletet, és feltűnően idézget is belőlük (hol a Mary Poppins, hol a Harry Potter, hol meg valami Disney-film jut eszünkbe), akkor az ember óhatatlanul ezt teszi.

Egy mesefilm esetében hatalmas jelentősége van annak, hogy sikerül-e a nézőt egy elbűvölő vizuális világba kalauzolni, és itt főleg csak az igyekezet látszik – a megvalósítás hagy némi kétséget az emberben.

Ez különösen egy-egy klipnél válik illúziórombolóvá – például mindjárt az elején, Frici, a kertész (Nagypál Gábor) dalánál, aminek szegényessége és fantáziátlansága sajnos eldönti, hová is tegyük a lécet. A film javára legyen írva, hogy ezt utána csak überelni lehet – szinte minden egyes klip jobb lesz az előzőnél, az utolsóknál történik csak megint visszalépés. 

Sajnos az egész filmre jellemző ez a színvonalbeli ingadozás: egy-egy jelenet jól sikerül, a másik gyengébben, és csak az menti meg mindezt, hogy az irányt viszont sikerül tartani – a cselekmény érzelmi töltettel együtt szépen halad a végkifejlet felé. És bár a karakterek mélysége nem épp fő szempont (a legtöbb figura jelleme pár szóban körülírható) a felnőtt szereplők szívvel-lélekkel látszanak, csak hát… ki-ki a maga vérmérséklete és ízlése szerint. Van, aki nagyobb ecsetvonásokkal dolgozik (mint Pálmai Anna, akinek a megjelenése önmagában karikatúraszerű, vagy Gubás Gabi, akinek jól áll a sarkos karakterszerep), mások egészen finoman (mint Pindroch Csaba, Elek Ferenc vagy Csobot Adél), és vannak, akik a kettő között keresik a helyüket (mint Bokor Barna, Járai Máté vagy Nagypál Gábor), és leginkább a személyiségük varázsa menti meg a helyzetet. Végül is senki nem vall kudarcot, csak így, együtt nem adnak ki egy társulatot. 

Úgyhogy bármennyire is színészcentrikus a film, és a szereplők élvezik a játékot, de egy erősebb kezű karmester nem ártott volna melléjük.

És ha már Dobó Kata bevállalta, hogy maga narrálja a film elejét (amivel magas labdát dobott az őt támadóknak), akkor nem ártott volna vele is befejezni – vagy ha már a végét Zsurzs Katira bízta, akkor ő is kezdte volna el a mesét. Mindenesetre ez a hibrid megoldás (mintha Dobó Kata hangja az elhunyt édesanyáé volna, Zsurzs Kati meg egyfajta titkos őrangyal lenne) is újabb következetlenségnek tűnik a sok másik mellett. Le kellett volna tenni a voksot az egyik verzió mellett, és egy fokkal jobban kibontani.

A gyerekszereplők játékát nem illendő dolog kritikai megítélés alá vonni, hiszen nem profik, de itt is nagyon szembeötlő, hogy ők – minden rátermettségük és bájosságuk mellett – szintén hullámzóan teljesítenek. Egyes jelenetekben remekül játszanak, elevenek és hitelesek, más jelenetekben viszont előjön a magyar filmekből jól ismert túljátszás és affektálás, vagy például a kisfiú gyámoltalansága és elveszettsége. Marczinka Bori ugyanakkor egyértelműen jó választás volt, és a három barátnő is remek kis karakter.

Amennyire meg tudom ítélni, zeneileg sikerült talán a legjobban a koppintásból érvényes, új világot teremteni, mind az aláfestő zenék, mind a dalbetétek tekintetében. Egyetlen slágergyanús dallamot sem sikerül ugyan felidéznem utólag, de a számok kellemesek a fülnek és kifejezik az adott szereplő érzelmi állapotát – Rakonczai Viktor ebben kétségtelenül profi.

És ha az volt a cél, hogy a másfél órás filmidő után (ami nálam külön dicséretet érdemel, mert ez például jó arányérzékre vall) úgy álljunk fel a székből, hogy „na, ez helyes kis mese volt, mi lesz az ebéd?”, akkor ezt sikerült teljesíteni. Elandalodtunk, beleringattuk magunkat, és ha időnként ki is zökkentett egy-egy részlet (vagy épp annak hiánya), de nem történt méltatlan ügyetlenkedés. 

Azt hiszem, második önálló filmnek szép munka volt, valódi teljesítmény – egy olyan alap, amire már lehet építkezni, és még átgondoltabb, még precízebben kidolgozott tervekkel menni tovább, ahol már minden karakter útja, minden cselekedet háttere és minden fordulat jobban meg van alapozva. Aki pedig ennél is fanyalgóbban látja, annak innen üzenem: lehet utána csinálni, vagy jobban csinálni, hajrá. Legyenek újra gyerek- és ifjúsági filmek, azzal mindannyian jól járnánk!     


Gyárfás Dorka

Képek: InterCom