Dobó Kata és Anger Zsolt: Kitettük egymás elé az asztalra a múltunkat – exkluzív páros interjú

DTK: Az elmúlt fél évben csak annyit tudtunk meg rólatok, hogy összejöttetek, és nemcsak a színpadon, hanem a magánéletben is egy pár vagytok. Ám feltűnően kerülitek a sajtót.

Anger Zsolt: Teljesen természetes, hogy érdekli a közönséget az együttlétünk. Nem mondtuk senkinek, hogy hagyjanak minket békén... de nem keressük a nyilvánosságot. Ha mi ketten csak azt tudnánk felmutatni, hogy egy pár vagyunk, és semmi egyebet, az szomorú lenne. Eldöntöttük, hogy nem erre helyezzük a hangsúlyt a nyilvánosság előtt, hanem arra, amivel foglalkozunk. Hál' istennek, tele vagyunk munkával, erről jobban esik beszélni, mint magunkról.

Dobó Kata: Nincs kedvünk kiszolgálni a bulvársajtónak azt a szegmensét, amely csak a legbelsőbb magánéletünk után érdeklődik. Én ráadásul más oldalról nézem ezt az egész bulvárfelhajtást, mint Zsolt, aki régebben egyáltalán nem szerepelt a bulvárban.

DTK: Tény, hogy te más utat jártál be mostanáig, a közös történetetek kezdetéig. Sokszor olyan érzése volt az embernek az elmúlt években, hogy az újságok kéjes örömmel dagonyáznak az életed fordulataiban. Sok leckét kénytelen voltál a nyilvánosság előtt megtanulni...

DK: Igen, amikor hazajöttem Amerikából, nem igazán tudtam, milyen az itthoni sajtó. Kimaradt nyolc év, azalatt kiépült a kereskedelmi televíziózás, és az a fajta bulvármédia, ami most van. Nem voltam eléggé óvatos, túl sokat adtam. Abból nehéz volt visszavenni.

DTK: Mennyire volt ez naivitás a részedről?

DK: Abszolút. Még ma is naiv vagyok – bár igyekszem már reálisabban látni a folyamatokat. Az a probléma, hogy az ember mindig magából indul ki. Én nem akarok senkinek semmi rosszat, engem nem érdekel más magánügye...

AZs: Ha belegondolunk, akkor Kata az egyik legeslegelső olyan magyar színész volt, aki köré már XX–XXI. századi sztárkultusz épült. Olyasmi, aminek nyugaton százéves hagyománya van. Ez itthon akkor kezdődött, amikor Dobó Kata a A miniszter félrelép harmadik percében megjelent a tetovált bokájával a filmvásznon.

DTK: Emlékszel, milyen volt, amikor megláttad abban a jelenetben, ahogy megy föl a Parlament lépcsőjén a halványzöld miniruhában?

AZs: Hogyne emlékeznék! Soha életemben nem fogom elfelejteni.

DTK: Szerintem sok férfi és nő is így van ezzel. Nekem is beleégett a retinámba.

DK: Ebben Andy (Vajna – a film producere, Kata későbbi párja – a szerk.) nagyon tudatos volt. Kitalálta, hogyan épüljön föl az egész film PR-módszere, többek között erre a jelenetre fókuszálva.

AZs: Hú, és akkor mindenki mennyire fel volt háborodva azon, hogy ez ilyen profin volt felépítve, meg a bemutatón vörös szőnyegen vonultak be a szereplők! Ma pedig már az a természetes, hogy a filmpremiernek megadják a módját. Szerintem olyanok vagyunk mi magyarok egy kicsit, mint az evokok a Csillagok háborújában. Tudod, a sisakos kis mackók, dárdával a kezükben. Ha megjelenik valami új vagy más, akkor mindenki felhorkan és a dárdáját abba az irányba fordítja. Minden újtól rettegünk. Pedig nemcsak az amerikaiaknak vannak nagy sztárjaik, hanem a németeknek, a lengyeleknek, a románoknak is... és őket a sajtó okosan adagolja a közönségnek, nem pedig kifacsarja, kidobja, keresztre feszíti. Azt érzem, hogy a bulvár itthon inkább koloncként odalöki a kevésbé szerencsés vagy sikeres emberek elé azokat a hírességeket, akiknek valamiért nehezebbre fordul a sorsa. Hadd kárörvendjenek!

DK: A bulvársajtó azért nemcsak Magyarországon ilyen...

DTK: A kérdés talán nem is az, hogy milyen a sajtó, hanem, hogy ezek a cikkek milyen reakciót váltanak ki az emberekből.

AZs: Az a baj, hogy mi mindig azokhoz mérjük magunkat, akik nálunk lejjebb vannak. Hogy mi bezzeg sokkal jobbak vagyunk, mint az izéék! Ez hihetetlenül káros. Mert a fejlődés lehetősége abban van, ha azokhoz hasonlítjuk magunkat, akik többet értek el, mint mi.

DK: Én azt hiszem, az emberek többsége nem látja – vagy nem akarja látni –, hogy a hírnév mögött (jó esetben) mennyi munka, lemondás áll. Az nem úgy van, hogy az emberrel csak jó vagy csak rossz történik. A mi életünk is ugyanúgy tele van nehézséggel, mint másoké. Aki irigyli egy ismert ember életét, az vajon azt a csomagot is elfogadná-e, ami kevésbé pozitív?

DTK: Mennyire figyelitek a közéletet?

DK: Figyeljük. Például elképedve látom, micsoda indulatokat váltott ki Magyarországon az amerikai Legfelsőbb Bíróság döntése a melegházassággal kapcsolatban.

AZs: Nekünk kötelességünk figyelni azt, ami körülöttünk történik. És leképezni, válaszolni rá. A színház csak akkor jó, ha élő, és arra a pillanatra reflektál, amiben élünk. A rizsporos paróka és a krinolinszoknya a ma emberének nem mond semmit. A maga idejében Moliére és Shakespeare színháza is az itt és mostra válaszolt. Nekünk ezt nem lemásolnunk kell. Most annyi minden történik, annyiféle vélemény csap össze, annyi dolog van változóban, eltűnőben! Egy ilyen zűrzavaros időszak, mint a mostani, a legjobb táptalaja filmeknek, színdaraboknak, közös gondolkodásnak. Ilyen szempontból most van az aranykor.

DTK: Én ebben érzek némi küldetéstudatot...

AZs: Jól érzed.

DTK: ... másrészt viszont itt visszhangoznak a fejemben az oly sokak által kimondott mondatok. Hogy engem nem érdekel a politika, nem érdekel a közélet. Az emberek többsége már közönyös.

DK: Én ezt is megértem. Néhány hetente velem is előfordul, hogy tehetetlennek érzem magam és elegem lesz. Azt érzem, hogy teljesen mindegy, mit gondolok, én ezen nem fogok tudni változtatni.

DTK: Ez tényleg így van, hogy nem tudsz rajta változtatni?

AZs: Mi lenne, ha az a hatmillió ember, aki ma azt gondolja, hogy nem tud rajta változtatni, egyszer csak azt mondaná: nézzünk már egymás szemébe, mi igenis tudunk együtt, egyszerre változtatni! Az a baj, hogy nem vesszük föl egymással a kapcsolatot.

DTK: Szerinted miért nem?

AZs: Ugyanazért, amiért nem engedjük át egymást a zebrán, mert nem törődünk egymással az utakon, mert belehajtunk a kereszteződésbe, miközben tudjuk, hogy el fogjuk állni a másik útját... Ez itt kezdődik. Megyünk az utcán, mindenkiben idegent látunk, idegen a szembejövő, idegen, aki a villamoson melletted ül, végignézed, ahogy a szemed láttára molesztálnak egy nőt, nem veszed föl a kesztyűt. Nem érezzük magunkat közösségnek, hanem vagyok ÉN, meg rajtam kívül vannak EZEK. Mindenki ezt gondolja.

DK: Magas az emberek ingerküszöbe. Ha bármi történik körülötted, csak megrántod a vállad. Ez nem a te dolgod, mész tovább.

DTK: Ez a fajta apátia minden fejlődésnek és mozgalomnak a legádázabb ellensége. Hogyan lehetne a felelősségvállalást ösztönözni?

AZs: Az ember önmaga elől nem tud elmenekülni. Akkor érzed jól magad, ha a „birodalmadat” kiterjeszted, ha nem azt mondod, hogy vagyok én, meg vannak ezek. Én már elmondhatom, hogy van egy nő az életemben, aki fontosabb nálam. Neki van egy kislánya, aki pedig mindennél fontosabb ezen a világon. Vannak barátaink, akiket ő hozott a kapcsolatunkba, vannak olyan barátaink, akiket én hoztam. Ő kiterjeszti a birodalmát az én barátaimra, én pedig az övére. Egyre többen vagyunk, akik egymásért felelősséget vállalunk. Ismerjük egymást, kitartunk egymás mellett, segítünk egymásnak. Ha egy társasházban csak háromszázan vagyunk, akkor mi ezt mindannyian megtehetnénk...

DTK: A közösségépítés kemény munka...

AZs: Persze. Bezárkózhatsz a lakásodba, de azt tudd, hogy egy zár nem azokat tartja távol, akik oda be akarnak jutni, hanem téged zár be.

DTK: Kata, te éltél a nyitott ajtók országában – persze hozzáteszem, hogy Amerika is nagyon sokféle –, ott jellemző volt ez a fajta közösségi lét és nyitottság?

DK: Nekem csak pozitív emlékem van Los Angelesről. Tisztában vagyok azzal, hogy én ott átlag feletti színvonalon éltem. Iskolába járhattam, nem kellett küszködnöm. Persze semmi sincs ingyen, valahol máshol megfizettem az árát. Nekem nagyon hiányzik Amerikából az elfogadás és a felelősségvállalás, amiről beszélgetünk. Hogy nem mutogatunk ujjal emberekre, akik máshogy néznek ki. Ott mindenki mert olyannak lenni, amilyen. Ott mindenki mindenkinél nulláról indult – nem pedig mínuszról. Volt egy alapvető bizalom, nem találkoztam prekoncepcióval. Itthon mindenkit az első pillanatban beletesznek egy skatulyába. Rólam nem is beszélve... én húsz éve nem tudok ugyanabból a skatulyából kikerülni, akár szakmailag, akár emberileg.

DTK: Te még mindig érzed a keresztet, amit a múltad rakott rád?

DK: Sokkal kevesebbet foglalkozom már vele, de hosszú ideig rettenetesen bosszantott. Úgy érezem, hogy annyi mindent letettem az asztalra, akár a filmjeimmel, akár a színdarabokkal, bebizonyítottam már, hogy volt értelme Amerikának, a kinti iskoláknak.

AZs: Az emberek hajlamosak azzal leírni őt, hogy ja, hát a Dobó Kata nagyon gazdagon élt Amerikában. Azt pedig elfelejtik, mennyit dolgozott azon, hogy a pályáját tudatosan felépítse. Érezte magában az akaratot, tettvágyat, de azt nem tudta, hogy az út vajon hová vezet majd. Rengeteg mindentől függ, hová fogsz eljutni. Kata világhírű színészmesterekkel dolgozott, meghallgatásról meghallgatásra járt... Lehet rajta két mutatóujjat egymásnak dörzsölve kárörvendeni, hogy bibibí, hál' istennek nem jött neki össze! De miért? Ez a szakma elképesztően kiszámíthatatlan.

DK: Nekem azt sem bocsátották meg, hogy otthagytam a főiskolát.

DTK: De hiszen van, aki el sem megy a főiskolára, és ma mégis elismert színész!

AZs: Azért van ez így, mert ez az egész rendszer XIX. századi módon megy. A kőszínházi világban ostoba tekintélyuralmi rendszer uralkodik. Időnként ezek a tekintélyek egymásnak feszülnek és akkor attól reng a szakma. Miközben itt van egy csomó 20–30–40 éves fiatal színész, akik ezt az egészet kívülről nézik és csak dolgozni szeretnének. A mostani rendszer meg csak zabálja a pénzt és gyártja – tisztelet a kivételnek – ugyanazt a holt színházat. Közben pedig azon gőgösködnek, hogy járt-e Dobó Kata főiskolára vagy nem.

DK: Nemrég volt szerencsénk az épp Budapesten forgató Tom Hanks előadását meghallgatni. Én annyira boldog voltam, hogy elhangzott az ő szájából is egy nagyon fontos mondat! Tudod, nem csak én mentem ki Amerikába, sokan próbálkoznak, de egyikükről sem halljuk, hogy A vagy akár B kategóriás hollywoodi filmekben főszerepet játszanának... Valamiért mégis engem találtak meg, engem feszítenek keresztre azért, hogy nem sikerült.

DTK: Mert te éltél Andy Vajnával.

DK: Persze. De aki nem volt Los Angelesben és nem ismeri ezt a bizniszt, az nem tudja, hogy ez nem így megy... Visszatérve Tom Hanks-re. Azt mondta, hogy ő sok nála is tehetségesebb színésszel együtt indult el a pályán. De a legtöbben az idők során lemorzsolódtak. Mert nem volt szerencséjük. Mert pont nem arra a casting-ra mentek el, ahová az ő karakterük éppen jó lett volna. Gondolj bele, hogy a világ tehetséges filmesei, színészei, forgatókönyvírói, rendezői, mind odasereglenek és ott próbálkoznak. Los Angeles a világ legkeményebb helye. Iszonyatos erő kell hozzá... miközben színészként az ember nagyon érzékeny. Jönnek a pofonok egymás után, és húsz válogatásból tizenkilencben azt mondják, nem te kellesz. Aztán másnap megint föl kell kelned.

DTK: Kata, a te megítélésed tényleg nagyon érdekes. A tehetségedet a legtöbben már nem vitatják el. De az életutad miatt – benne a főiskolával, Hollywooddal, Andy Vajnával, azzal, hogy egy szexszimbólum vagy – mégiscsak ellentmondásos az összkép. Mi segít abban, hogy azt tudd mondani: mindenki gondoljon, amit akar, vagyok, aki vagyok, és én tudom, mi az igazság?

DK: A józan ész. És a lányom. Ha az embernek gyereke születik, minden átértékelődik, és fontosabbak lesznek a tényleg értékes dolgok. Ma már sokkal kevesebbet foglalkozom azzal, hogy mit gondolnak rólam. Régen egyfolytában ezen pörögtem. Egészen máshol tartanék, ha nem érdekelt volna, ki mit gondol rólam.

DTK: Az utolsó színházi élményem az Átriumban a Closer című darab volt, amelyben házaspárt játszottatok (a darabot egy vita miatt a színház bizonytalan ideig levette a műsorról – a szerk.). Volt egy jelenet, amelyben szakítotok, és a férj kidobja a feleségét. Abban ti mindketten lubickoltatok!

DK: Szuper azt a jelenetet játszani! Főleg abban a biztonságban, amit mi ketten egymásnak szakmailag és magánemberként adunk. Úgy vagyunk képesek válogatott szitkokat egymás fejéhez vágni, hogy közben tudjuk, a valóságban hogyan érzünk egymás iránt.

DTK: A darabban a párkapcsolati érzelmek feketéjétől a fehérjéig elviszitek a közönséget. Laikusként az ember azt gondolja, hogy ha egy férfi és egy nő civilben szerelmespár, és közben a színpadon ilyesmit játszanak együtt, akkor abba a két szerepbe rengeteg minden belemegy abból, amit otthonról hoztok.

AZs: Miközben próbálunk, végigbeszéljük a jeleneteket. Mindenki magából próbálja felépíteni a saját karakterét. Kitesszük az asztalra, hogy mi magunk egy-egy adott szituációban mit tennénk. Gyakorlatilag kiterítjük a lapjainkat a másik elé.

DTK: Akkor ti rengeteg mindent gyorstalpalóban megtudtatok egymásról. Mintha nem is fél éve lennétek együtt...

AZs: Ahhoz, hogy működjön a kémia, nem lehet félúton megállni. Egymásból kell tovább épülni. Ha Kata egy másik színésszel játszana páros jelenetet, és a folyamat közben nem kerülne közel hozzá, akkor én leültetném az előadás után és azt mondanám: Kata, ez nem volt jó.

DTK: Valahol mégiscsak nagy szerencse, hogy a szakmátok, illetve a közös munka rákényszerít titeket a fokozott nyíltságra, és arra, hogy beszéljetek az érzelmeitekről. Nagyon sok párnak hosszú távon ez a gyenge pontja. Hogy az elején mutatnak magukról egy képet, aztán a változást, a valóságot már nem kommunikálják.

DK: Azért előbb-utóbb minden kapcsolatban kiderülnek a stiklik, nem lehet örökké vetíteni.

DTK: Persze hogy nem, de ti a közös munkának köszönhetően szinte az első pillanattól fogva brutálisan őszinték kell hogy legyetek.

DK: Ha valaki hazudik a másiknak saját magáról, az pont saját magát csapja be.

AZs: Szerintem mi nem sokat kamuztunk egymásnak a legelején sem, amikor még nem volt a közös darab. Figyelj, én 46 éves vagyok. Már nagyon sokszor kezdtem elölről. Munkaügyben is, a kapcsolataimban is. Az hülyeség, hogy kiskanállal adagolni a szart, kvázi falatonként, havonta egy picit, miközben otthon van még egy nagy bödönnel, amit majd szép lassan, évtizedek alatt adsz át. Mi úgy jöttünk össze, hogy Kata is, én is kitettük a bilit, figyelj, ez van benne, kukkants bele, én is belekukkantok a tiédbe, döntsd el, hogy kell vagy nem.

DTK: Ezt úgy kell elképzelni, hogy végigvettétek mindkettőtök múltját kíméletlenül?

DK: Folyamatosan beszélgettünk. És azóta is.

AZs: Nem hagyjuk, hogy a szőnyeg alatt gyűljön a szemét, a hazugság. Aztán, ha már a plafonig ér, és görnyedve járunk a szőnyegen, akkor rácsodálkozunk a problémákra... ez hülyeség! Helyette azt mondjuk, hogy itt ez van, ott az van, csináljuk együtt. Néha röhögünk, néha vitatkozunk, dolgozunk, próbálunk, ugyanolyan gondjaink vannak, mint bárki másnak. Meg ugyanolyan örömeink is. Az biztos, hogy nekünk nem kell pszichiáterre költenünk, mert kiélünk és megoldunk mindent, ha máshol nem, hát a színpadon.

D. Tóth Kriszta

Fotók: Csiszér Goti/Goti Photography

Páratlan páros interjúsorozatunk első részében Hozleiter Fanny Mosolykával és férjével, Tóth Sándorral beszélgettem, ezt ITT tudod elolvasni. A második részben Novodomszky Évával és férjével, Salvo Sgroi-jal, ezt pedig ITT.