„A felnőttkor és a társadalom nem enged nekünk túl sok játékosságot, ahogyan azt sem, hogy higgyünk bizonyos dolgokban” – Beszélgetés Irene Solà íróval

–

Tíz perccel a megbeszélt időpont előtt érkezem a kávézóba, így van időm figyelni, ahogy Irene Solà egy kollégámmal beszélget. Nyílt tekintettel, élénken magyaráz, a kérdéseken elgondolkodik picit, láthatóan kerüli a sablonválaszokat – még akkor is, ha a bonyolult szerkezetű regényével kapcsolatban nyilván sokunkban merülnek fel hasonló kérdések. Körülöttünk néhány izgatott szempár lesi, mikor van vége az interjúnak – én azért, hogy sorra kerüljek, három lány pedig azért, mert dedikáltatni szeretne.

Az Énekelek, s táncot jár a hegy különös kötet

Az évem eddigi legkellemesebb meglepetése. Az a fajta könyvélmény, amikor megszólít a borító a könyvesboltban (és nem csak magyarul: az írónő minden fordítás borítóját kirakja az Insta-oldalára, és mindegyik varázslatos a maga módján), le kell venni a polcról, megérinteni és belelapozni, aztán megmerítkezni benne, ahogyan a benne szereplő vízitündérek és szellemek a tóban.

„Direkt lassan olvastam – súgja egy lány, aki szorosan magához szorítva tartja a kötetet. – Azt akartam, hogy minél később legyen vége” – magyarázza, és pontosan tudom, miről beszél.

Volt fejezet, amit kétszer olvastam el, annyira magával ragadott

A lány barátnője is felsorakozik mellénk, a saját példányát szorongatja – mint kiderül, Erdélyből jöttek Budapestre, de programjaik miatt pont elkerülték volna Irene Solà könyvbemutatóját a Margó Fesztiválon. Csakhogy amint péntek reggel elsétáltak a kávézó előtt, megpillantották az írónőt idebent, úgyhogy berohantak, vettek néhány újabb példányt a regényből, és most várnak a sorukra.

Varázslatos ez az egész, ezt ismételgetik, ismételgetjük, és az az igazság, hogy ha az ember elolvasta az Énekelek, s táncot jár a hegyet, egyáltalán nem csodálkozna azon, ha hirtelenjében beszélni kezdene hozzá a mentatea a csészéjéből.

Solà dedikál, az olvasók ujjonganak, az író ragyog, én pedig hagyom, hadd élvezzék ki a pillanatot, aztán „átadom” a szerzőt fotósunknak, Chripkó Lilinek. Az 1990-ben Barcelona mellett született Solà le sem tagadhatná, hogy képzőművész is: minden képet megvitatnak Lilivel, hová kerüljenek az árnyékok, előkerül a derítő, a fényképezést az utcán zárjuk, hogy aztán a kellemes melegben, teázás közben beszélgessünk tovább.

Solà könyve a Pireneusok ritkán lakott vidékén élők különös, zord, babonákkal teli életét mutatja be, de meglehetősen szokatlan módon: az emberek (élők és holtak) mellett megszólalnak az állatok, a növények, de még a természeti képződmények is, hogy megismerjük a teljes történetet. Mesélnek a viharfelhők, a trombitagombák, mesél maga a hegy is, amelynek ormait hol villámok, hol polgárháborús lövedékek csipkézik. Solá azt mondja, a kötet megírása előtt és közben is rengeteg kutatómunkát végzett, hogy hitelesen adhassa át a Pireneusok magányos tanyáin élők elszigetelt, befelé forduló, ugyanakkor nagyon is egymásra utalt életét. „A klasszikus kutatási munka mellett sok időt töltöttem a regény eseményeinek helyszínén is, beszélgettem ott élőkkel, kutatókkal, illetve olyanokkal, akik elszármaztak onnan, míg végül kikristályosodott bennem, milyen regényt is szeretnék írni.”

Solà ábrázolásmódja éppoly réteges, mint a könyv közepén „megszólaló” hegy szerkezete

„Azt szerettem volna elérni, hogy egyszerre lássuk mindazt, ami valaha azon a vidéken történt.

Mintha egyszeriben minden ott lenne az orrunk előtt. A másik pedig, hogy mindezt a lehető legtöbb szemszögből meséljem el. Ki hogyan tekint erre a vidékre, miként látja az eseményeket? Mit mondana róla egy kutya, egy tehén vagy egy trombitagomba, vagy egy olyan ember, aki sok-sok évvel ezelőtt meghalt?”

A regény egyik, tragikus vadászbalesetben életét veszítő szereplője egy fiatal költő, Hilarí. Ő maga nem csupán beszél a költészetről, de el is mondja, elénekli nekünk néhány versét, ami persze nem Solà-költeményeket jelent a regényszövegbe ágyazva, hanem egyfajta szerepjátékot. „Remekül szórakoztam, miközben ezt a fejezetet írtam – mondja nevetve. – Jó játék volt kitalálnom a gondolatait. De szögezzük le, hogy mindaz, ami a költészetről olvasható benne, Hilarí véleménye, nem az enyém. Én például nagyon is szívesen beszélgetek a verseimről, ellentétben vele, aki soha nem magyarázza őket.”

Hilarí egy bekezdésben a versek színéről beszél

Ha behunyja a szemét, milyen színűnek képzeli a saját kötetét Solà, kérdezem. Elsőre elképed a kérdésen, aztán hangosan kacagva belemegy a játékba. „Azt hiszem, minden fejezetről külön-külön el tudnám mondani, milyen színű, árnyalatú, ez egy színes könyv. Vannak élénkebb és pasztellesebb fejezetek, de hogy maga a kötet milyen színű? Hm… Azt hiszem, sárga.”

A regényben lépten-nyomon természetfeletti jelenségekbe, lényekbe botlanak a szereplők és az olvasók is, és akár életszakaszonként is eltér, a karakterek miként reagálnak ezekre a varázslatos entitásokra: akad, aki gyermekként látja őket, felnőtt korában tagadja a létüket, idős asszonyként viszont egészen közeli viszonyt ápol velük.

A pandémia alatt az emberek tömegével fordultak a spiritualitás felé, így különösen izgalmas volt ez a könyv a maga ősi mítoszaival, babonáival. De vajon hogy áll Solà a „varázslattal”? „Irodalmi szempontból nagyon izgalmas a számomra a természetfeletti, vagy – nevezzük így – a varázslat: a segítségével sok olyasmiről is tudtam mélységében beszélni, amikről nem ejthettem volna szót, ha kizárólag a racionalitásra támaszkodom. Például nem mesélhettem volna el az eseményeket a holtak szemszögéből.

A természetfölötti segített, hogy játékos lehessek komoly dolgokban, mint, mondjuk, a háború, amiről nem tudtam volna így írni.”

Solà szerint a történetmesélés és a varázslat kéz a kézben járnak

„A felnőttkor és a társadalom nem enged nekünk túl sok játékosságot, ahogyan azt sem, hogy higgyünk bizonyos dolgokban. Ennek ellenére én fontosnak tartom ezt a bennem élő gyermek miatt. Az írás egyfajta játék számomra, és a játékot nagyon komolyan veszem. A gyerekek rengeteg mindent játék közben tanulnak meg, és a tanulás számomra is épp olyan fontos, mint a játék maga. Nagyon szeretem, amikor egy könyv megszületése közben valami számomra is egészen váratlan történik.

Szerintem mindannyian képesek vagyunk életben tartani a belső gyermekünket, aki kiváló társaság a bennünk megszülető könyvek megírásához.”

Az írónő hősei közül néhány büszkélkedik természetfeletti képességekkel

Van, aki szellemekkel kommunikál, más megérzi a halál közeledtét – adta hát magát a kérdés, ő maga milyen szuperképességet szeretne birtokolni. „Hm… nehéz kérdés, de azt hiszem, az időutazás képességét szeretném. Visszamennék és megnézném: hogy néztek ki az emberek, hogyan éltek. Képes lennék beszélgetni velük, de semmiképpen sem avatkozhatnék a dolgokba, nem változtathatnám meg a történelem menetét. Óvatosnak kell lenni az ilyesfajta szupererőkkel!” – nevet.

A könyv szövege annyira időtlen, olyan sok idősík van jelen egyszerre, hogy csak apró kapaszkodóink vannak azt illetően, hogy egyes fejezetek a közelmúltban játszódnak. Például ilyen néhány könyv említése (a többi közt Stieg Larssoné és Toni Morrisoné), amelyek megjelenési dátumából némi számolgatással kitalálhatjuk, hogy még az ezredforduló után is játszódnak történetszálak vagy -rétegek, ha maradunk Solà réteges analógiájánál. Amikor erről kérdeztem, az írónő azt mesélte, hogy az említett köteteket az édesanyja olvasta annak idején, emiatt jutottak ezek eszébe írás közben. „Ahol én felnőttem, ott nincs könyvtár, hanem egy kölcsönözhető kötetekkel megrakott busz érkezik bizonyos időközönként. Az édesanyám mindig kölcsönzött innen olvasnivalót, így amikor ehhez a részhez értem, arra gondoltam vissza, ő miket is vitt haza a buszról.” 

 

Solà számára kiemelten fontos a nyelv, különös tekintettel annak hangzására

Szeret felolvasni is, és nem csak közönség előtt: saját magának is rendszeresen felolvassa készülő műveit.

„Rettentő fontos a számomra a megszülető könyv hangzása. Épp ezért ennyire különleges a számomra, hogy ilyen sok nyelvre lefordították már: mindegyik fordítás egy új könyv, teljesen új hangzással.”

Solà azt mondja, az egyik budapesti rendezvényen teljesen elvarázsolta, ahogyan Szabó T. Anna felolvasott magyar nyelven a regényből, és nagyon sokan jeleztek neki vissza arról, mennyire remek a magyar fordítás. „Egy szót sem értek belőle persze, de az volt az érzésem, hogy ez a fordítás rengeteg szeretettel készült, és hiszem, hogy ez érezhető rajta.”

Csepelyi Adrienn

Képek: Chripkó Lili/WMN