Iliás-Nagy Katalin: A világ, mintha először látnám

–

Néhanap ki kell lépni a megszokottból. Felállni a gép elől, kimenni a lakásból, el az irodából, a boltból, a gyárból, tök mindegy, honnan, a megszokottból. Valami egészen más elfoglaltságot keresni. Kirándulni, sétálni egy nagyot, meglátogatni a rokonokat. Tartani egy digitálisdetox-napot. Valami olyat tenni, ami nem magától értetődő. Mindegy, hogyan, de időnként muszáj. És van, hogy ehhez bizony el kell menni. 

Szeretem a napi rutinomat, szeretem a jelenlegi életemet. Szerencse is ez, de nem csak az. Tettem is érte. Sok-sok kísérletezés eredménye, hogy mára egy egészen precíz menetrendem van. Tudom, hogy mikor kell kelnem, hogy energikus legyek, hogy mit és mennyit érdemes reggeliznem. Hogy szükségem van arra, hogy nyugodtan kezdhessem a napot. Amíg iszom a kávét, addig elvégzek néhány feladatot a kedvenc nyelvtanuló appommal, híreket olvasok, csekkolom a leveleket.

Tudom, hogy mikor érdemes sportolnom. Hogy délután jobb ugyan a teljesítményem, de nem érdemes túl későn felpörgetni a szervezetemet, a legjobb mégis inkább a délelőtt. Tudom, hogy mennyi időt hagyhatok a szöszölésre, hogy mikor kell tényleg nekiállni és keményen ütni a melót (és mikor érdemes), és mikor kell elengedni a gyeplőt, ismét lazítani, kutyát sétáltatni, filmet nézni, olvasni, hogy aztán időben ágyba kerüljek és pihentető legyen az alvás. Nekem ez kell, hogy „agyban” rendben legyek.

Szeretem előre tudni, hogy mikor kell a városba mennem, hogy mikor lesznek a találkozóim, az interjúk. Tudom, hogy mikor vannak a klubtalálkozók, hogy mikor fér bele a szórakozás, hogy belefér-e még néhány plusz feladat, esetleg egy új kihívás. Azt is tudom, ha túlszerveztem a hetemet, és vissza kell vennem.

Szeretem a napi menetrendem. De vigyáznom kell, könnyű belecsúszni, hogy a napi rutin betartása mániákusságig fokozódjon.

Belebonyolódni. Túlpörögni. Ráfeszülni. És beleunni. Ez van, ilyen vagyok. Lehet, hogy ez is a maximalizmus egy fajtája. A maximális kontroll. A maximális kiszámíthatóság. És van, hogy ez fojtogatni kezd.

Ugyanakkor feküdni és kelni. Ugyanabban a sorrendben végezni a feladatokat. A fogmosás, a fogselyem, a szájvíz. A reggeli tisztálkodás mozdulatai. A kávé, ahogy elkészíted. A pontos, precíz kivitelezés, hiszen tudod, hogy kerül a legkevesebb energiába. Zacc ki, víz be, ráteker, alágyújt. Ötletelni, megtervezni, anyagot gyűjteni, írni, leadni, ötletelni. Futni a buszhoz, amiről tudod, hogy mikor jön, és hogy mennyit fog késni. A megállók, amelyeknek a nevét el tudnád sorolni. Az, ahogy a szomszéd a kerítés mellett ül, és szívja a cigijét, és a másik szomszéddal beszélget. Tudom azt is, melyik kávézóba fogok betérni, mert jó a kávé és kedves a kiszolgálás.

Futni a köröket. Ugyanazon az útvonalon. Tudni, hogy melyik csatornafedő csúszik mindig félre, tudni, hogy ha jobbra fordulsz, akkor lejtő jön ugyan, de utána meg kell mászni az emelkedőt. Tudni, hogy ha fúj a szél, akkor nem érdemes a domboldalban futni, és ha süt a nap, mely utcák a legárnyékosabbak.

Megnyitni a híreket. Ugyanazokat a hírportálokat. Ugyanabban a sorrendben. Tudni, hogy nagyjából mi következik. Hogy Orbán, meg Magyar, meg DK, hogy ezt mondta, azt mondta, hogy ezt reagálta, hogy baleset, erőszak, válság, Brüsszel, akkugyár, hogy fogyj le, hogy hízz meg, hogy fogadd el magad…

A tempó fokozódik, míg végül préssé válik. Az alvás minősége romlik, a határidők feszítenek, a hátad megint fáj. És az érzés: elég volt! Levegőt!

Nekem néha el kell mennem! Ki kell lépnem a dolgok egymásutánjából, a gondolatkörökből, a sémákból, az előre tudott kérdésekből és a kész válaszokból. És azt hiszem, erre időnként mindenkinek szüksége lenne. A napi rutin biztonság. A napi rutin börtön. 

Én néha lelépek.

Lelépünk.

Ilyenkor kocsiban lakunk. Furgonban. Kempingben, vagy vadkempingezve. Erdőn, mezőn, parkolóban.

Ilyenkor az élet kicsit kényelmetlen. Nem mindig van folyó víz és áram. Ilyenkor jövök rá, hogy milyen jó dolgok is ezek. Kicsi a tér, amin osztozunk. Kerülgetjük egymást. Néha egymásnak megyünk, egymásra lépünk.

Néha nincsenek a dolgok a helyükön. Keresgélni kell. Ettől időnként idegbajt kapok. Lassabban készül el a reggeli kávé és az ebéd. Nincs meg a mozdulatok sorrendje. A tudása annak, hogy a leginkább energiatakarékos.

A kemping konyhájában ki kell kísérleteznem, hogy a csapnak melyik állásánál jön az ideális hőmérsékletű víz. A zuhanyzóban is.

A mosógépek nem működnek, a kemping tulaja mutatja meg, hogy hol moshatunk. Hatalmas német parasztház pincéjébe megyünk le. Hűvös levegő és tapasztott agyagfalak. Mint megtudom, a pince már négyszáz éves.

A Google Térképen nézünk ki egy futóútvonalat. Ismeretlen terep. Nem tudom, hogy osszam be az erőmet. Vajon a táv mely részénél tartunk? Ez már a fele? Kiszáradt fenyőcsonkok, magaslesek mellett futunk el, át az árnyas erdei ösvényen, mellettünk patak csobog, felette fahíd. Elfutunk kertek alatt, tehenek mellett (Boci, boci tarka, énekelem nekik, nem érdekli őket), fel a kaptatón. Az ég aljában sárga repceföld rezeg.

Amikor a kempingbe visszaérünk, újabb ismeretlen emberek. Állandó szomszédok nincsenek, itt mind átutazók vagyunk. Tőlünk balra egy idős német hölgy lakik, kora reggel kel, egész nap távol van, csak este érkezik meg újra. Tőlünk jobbra egy sátánista fószer vert tanyát. Autójának rendszáma egyedi, benne a három hatos, a kocsiban hatalmas fordított kereszt. Napközben bringázni megy, este a kocsija mellett ül és olvas. Mindez a Harz-hegységben, az erdő szélén. Mondtam már, hogy itt születtek a Grimm-mesék?

A kutyát az erdő melletti, kavicsos úton sétáltatom. Fákon, bokrokon, virágokon akad meg a szemem, felnézek, figyelem a levelek játékát. Most jó, állapítom meg. Most tényleg itt vagyok. 

Igen, néha nekem el kell jönnöm otthonról. Ki kell lépnem a saját magam diktálta tempóból. Rácsodálkozni a világra. Mert az újat, amit először látunk, azt sokkal könnyebb észrevenni. De nem akarok örökre itt maradni. Felmarkolom, felszippantom, belélegzem, bekebelezem, elteszem a látványt, az illatokat, az érzéseket. És amikor hazamegyek, majd megpróbálom újra elővenni, felidézni, hogy milyen is volt úgy nézni a világra, mintha először látnám. Ezt vinni vissza a mindennapokba. Hogy ez segítsen tenni a dolgom. Újra, teljes erőbedobással.

Mert „nekem itt van dolgom, nekem itt vannak álmaim”^*. Mármint ott. Odahaza.

^* Presser Gábor – Sztevanovity Dusán: A padlás – Fényév távolság.

Kiemelt képünk a szerző tulajdona

Iliás-Nagy Katalin