–

Az én szemszögemből a póker is egy ilyesmi játszma: semmi felhajtás, apró gesztusok, hatalmas dráma. Talán ez volt a kiindulópont ahhoz, hogy milyen legyen a Svindler, hiszen végül is egy pókerjátékosról szól, aki még az átlagos pókerversenyzőnél is jobban uralkodik az érzelmein. Amikor megismerjük Bill Tellt (vagyis Tell Vilmost – nem lehet véletlen), csak annyit érzékelünk, hogy egy mindent magába fojtó, végtelenül magányos, csak a célra összpontosító férfi, aki mintha egy programot teljesítene. Rögtön az elején kiderül az is, hogy súlyos defektje van, de hogy miből táplálkozik, az még sokáig rejtély marad.

Így dolgozik hát egy olyan nagymester, mint Paul Schrader, aki nemcsak rendezője, hanem írója is a filmnek: azonnal múltat és titkokat teremt, ezáltal pedig felkelti a kíváncsiságunkat a főhős iránt.

Schrader persze nem ma jött le a falvédőről, ő írta valaha a legjobb Scorsese-filmek forgatókönyvét: a Taxisofőrt, a Dühöngő bikát és a Krisztus utolsó megkísértését, meg még két tucat másik filmét, de ezzel párhuzamosan 1978 óta rendez is, az egyik nagy sikere például az Amerikai dzsigoló volt a fiatal Richard Gere-rel (ami sztárrá tette). Szóval, ha Paul Schrader felkér valakit egy szerepre, lehet akármekkora sztár, valószínűleg igent mond neki, mert egy igazi nagymesterrel dolgozhat. Márpedig Oscar Isaac szekere most eléggé fut, jöhet neki ajánlat dögivel, mégis elmegy dolgozni ebbe a kis költségvetésű, szolid sikerre predesztinált filmbe. És jól tette!

Ez ugyanis majdnem olyan, mint egy Clint Eastwood-filmben szerepelni: pontos, szikár, nagy morális dilemmákat feszegető történet. Kevés eszközzel nagy játéklehetőség egy színésznek.

Hősünkről megtudjuk, hogy börtönben ült, rémálmokkal küszködik, és kényszeres – valamint, hogy mindezek gyökere valahol a katonai előéletében gyökerezik. Egészen addig azonban, míg egy „véletlen” az útjába nem sodor egy hadászati konferenciát, és ott egy fiatal férfit, nem ismerhetjük meg közelebbről, hiszen nem beszél senkivel. De ez a (számára) váratlan fordulat új irányba tereli az életét.

Na, erről beszélek pont. Hogy egy idős rendezőnél (és írónál) mindennek súlya és tétje van: nincsenek felesleges szavak, sem felesleges alakok, töltelékjelenetek. És nincs magyarázkodás sem. Bill szállodáról kaszinóra jár, hogy megkeresse a megélhetését, ahol csupa amatőr pókerjátékossal küzd meg, nem tör komolyabb babérokra, mert nem akarja, hogy emlékezzenek rá. Egy szállodában azonban meglátja a katonai konferencia kiírását, és rajta egy ismerős nevet. Csak pár percet tölt a kihallgatási technikákról szóló előadáson, és már lőttek ki a szigorú koncepcióra felhúzott életének.

A fiatal férfi, aki az útjába kerül ugyanis egy volt katona fia, aki bosszút akar állni apja egykori felettesén, mert az vadállatot csinált belőle. Ő az, a kihallgatási technikák szakértője (Willem Dafoe játssza), aki büntetlenül élvezi a sikerét, miközben nemcsak közel-keleti katonai foglyok élete, hanem amerikai katonák megbicsaklott sorsa és megnyomorított pszichéje is a lelkén szárad. És bár Billnek esze ágában sincs visszanézni a múltjába, de ennek a kísértésnek nem tud ellenállni. Itt derül ki, miért is hívják így, minek a szimbóluma Tell Vilmos: a szabadságharcé, amit egy zsarnok ellen kell megvívnia, mert az meg akarta törni a lelkét.

Ez a Tell Bill is egy zsarnoki férfi ellen indul harcba, hogy megváltsa a szabadságát, és feloldozza saját magát a bűneitől és az áldozatiságától is. 

Azt kérdezi a film első felében: meddig kell még vezekelnem? Honnan fogom tudni, hogy a bűneim már megbocsátást nyertek? Erre ad neki választ a fiatal fiú (akit Tye Sheridan alakít): amíg le nem számolsz azzal, aki a bűnbe vitt téged. És akit – láthatóan – nem nyomaszt semmiféle bűntudat emiatt.

A fiatal Cirk és a megtört Bill párosához aztán csatlakozik egy életteli, talpraesett nő, La Linda (Tiffany Haddish) is, hogy azért legyen valami humor és könnyedség is a filmben. Illetve nem csak ezért. Hanem azért is, hogy a múlt mellett – ami végig kísért a történetben – ott lássuk a jövő lehetőségét is. Mondom, itt mindennek van valami mélyebb jelentése, szimbolikus szerepe. 

Fontolva haladó, okosan építkező, a néző agyára is igényt tartó film a Svindler, mintha csak egy pókermeccset néznél.

Állandóan kalkulálhatsz, kinek milyen lap van a kezében, mit fog lépni, blöfföl-e, vagy van mire emelnie a tétet. Mindenki sasol az asztalnál, és közben igyekszik hozzá pókerarcot vágni. Aztán van, hogy az érzelmek ki-kiszakadnak. És ahogy haladunk a főhős célja felé, mintha csökkenne a nyomás a mellkason, végre tudnánk levegőt venni, hogy végül visszazuhanjunk a legmélyebb gyötrelembe – nem mondom, hogy váratlan fordulattal. De mivel idős rendezőről van szó, nem látjuk a borzalmakat, legfeljebb halljuk. Nem kell mindent megmutatni – ezt is jobban tudták a régiek.

Nem értem, az ilyen filmek miért koptak ki a kínálatból. Miért nem elég, ha az ember valódi drámát lát, minek hozzá mindig a sok szemfényvesztés? Nem azt mondom, hogy az felesleges, csak miért szorította ki az efféle régi vágású, jó szándékú, valódi élettapasztaltról tanúskodó tanmeséket?

Nem a póker szerelmeseinek szól a Svindler (bár valószínűleg ők fogják elsősorban észrevenni), hanem mindenkinek, aki súlyos, múltbéli terheket cipel, és amíg le nem számol vele, nem tudja a saját életét élni. Márpedig, ha belegondolunk,

ki ne cipelne puttonyt a hátán, amitől szeretne már megszabadulni? A póker ehhez csak vonzó körítést ad, de a lényeg sokkal inkább az emberi játszmákon, egymás gyötrésén van.

Érdekes, hogy pár hete egy olyan, valós történeten alapuló filmet ajánlottam, ami arról mesélt, hogyan tartottak fogva ártatlan férfiakat Guantanamóban, hogyan kínozták őket jogtalanul, és hogyan küzdött a családjuk azért, hogy visszakaphassák az életükből elvett éveket. (ITT lehet elolvasni – ez a film is nagyon jó, és megy még a mozikban.) Most meg azt nézhetjük végig, hogy a fogvatartóknak sincs sokkal könnyebb sorsa. Bűnösnek lenni legalább akkora teher, mint áldozatnak, hacsak nem vagy pszichopata. A mi Bill Tellünk azonban erkölcsös ember, ezért érdemes drukkolni neki, hogy emelje ki magát a bűneiből, és tisztítsa meg a lelkét egy elégtétel által. Mert az élet néha ennyire bonyolult – és egyszerű egyszerre.


Gyárfás Dorka