Örömzene, hullámvölgyek és csillámok – A Pandóra Projekt története

–

A lányok hozzám hasonlóan „mindenlébenkétkanál”-figurák

Csak persze még magasabb szinten űzik ezt, így elég nehéz volt összehozni a beszélgetést velük. Ezerfelé szakadnak, két iskola, két munkahely – fejenként ennyi –, miközben mindenhol ott vannak és „maxon” pörögnek. Tényleg nem tudom, hogyan csinálják. Főleg, hogy még másoknak is bőven jut a „zsizsegésükből”.

Hármunknak nem is sikerült egyszerre leülni, szóval Végh Janka később tolmácsolta felém a gondolatait, de az energiái a hangüzeneteken keresztül is átjöttek. Major Dórával, Dorcival, (aki nem mellesleg már írt is a WMN-re Coviddal fűszerezett erasmusos kalandjairól, olvassátok el ITT), pedig már négy éve csoporttársak vagyunk: az alapszak után a mesterképzés kapcsán is egy rugóra járt az agyunk. Pár éven keresztül még alkottunk is közösen egy diákszervezetben, de valahogy a nagy barátkozás (eddig) kimaradt számunkra, szóval boldogság mindkettőnknek, hogy ő mesélt, én meg hallgattam. (Olyan jót beszélgettünk, hogy még a közös szelfiről is elfeledkeztünk.)

Meglepett, mennyire más személyiségek, mégis milyen jól kiegészítik egymást.

Janka alapvetően zárkózott típus, mindig is egyedül akart zenélni, Dorcit pedig hajtotta a kíváncsiság, hogy minél több emberrel kapcsolódhasson éneklés közben is.

Aztán 2020 őszén egy könnyűzenei menedzserképzésen történt az első nagy egymásra találásuk – akkor még nem volt egyértelmű, hogy lesz ebből az ismerkedésből bármi, de ez nem is fogalmazódott meg bennük közös célként. Csak jól érezték magukat a másik társaságában, elkezdtek megnyílni, jammeltek néha egy ukulelével az ágyban, majd hirtelen felindulásból karanténkoncertet adtak az Instagramon (igazi Z generációsok!), ami olyan jó élményként maradt meg mindkettőjüknek, hogy muszáj volt folytatni.

Egyszerű a képlet: Panka + Dóra = Pandóra

A Pandóra Projekt tehát zenei formáció, meghatározásuk szerint egy inspiráló indie-folk duó csillámokkal, és semmi köze a népszerű ékszermárkához, illetve nem is mitologikus elgondolásból lett az, ami. Egyszerűen csak a nevek játékából alakult így, ugyanis Jankát a nagymamája világ életében Pankának hívta, így adta magát a Panka + Dóra, PanDóra. De utólag utánaolvasva, minden misztikummal, szelencenyitogatással és csillogással is tudnak azonosulni, ami a történelem során már a névhez kötődött.

A projekt pedig a kötetlenségre és a lazaságra is utal, de közben mögötte van a folyamatszerű szemlélet és a tudatosság. A bő félév alatt elért sikereik legalábbis ezt mutatják. A lányok szerényen és nagyon „spiri” módon szinte mindent a vonzás törvényének tudnak be. Hisznek abban, hogy a kimondott szónak teremtő ereje van, és egyre tudatosabban alkalmazzák is ezt a boszorkányságot. Bár sokszor csak hüledeznek azon, mennyi izgalmas lehetőség találja meg őket.

Egész nyáron pörögtek, fesztiválok, koncertek, örömzene váltogatta egymást – szinte még fel sem dolgozták, annyi impulzus érte őket.

Bővül a képlet: tehetség, szerencse, támogatók és mindennapos problémák

Egymástól függetlenül mindketten az első fesztiválélményükre a legbüszkébbek.

„A Művészetek Völgye mindkettőnk szívének nagyon kedves, de mivel ez az első közös nyarunk volt, álmunkban sem gondoltuk volna, hogy lenne lehetőségünk ott játszani. Aztán jött a Gitármánia nyári tábor meg az Öröm a zene tehetségkutató, ahol tök véletlenül indultunk, és az elhozott különdíj a büszkeségen felül egy kapolcsi fellépést jelentett. Elképesztő.”

A zárónapon zenélhettek, azon a színpadon, ahol előző nap még a kedvenc zenekaraik játszottak, ami egyrészt hatalmas megtiszteltetés volt, ugyanakkor nem kevés szorongást ültetett beléjük. Bár zuhogott az eső és sártenger volt, de az a maroknyi közönség az értő figyelmet adta nekik. A sártengerből pedig máris átcsapunk giccstengerbe: sorsszerűen a koncert végén egy óriási szivárvány várta őket. Állítják, ez sem véletlen.

View this post on Instagram

Pandóra Projekt✨ (@pandoraprojekt) által megosztott bejegyzés

Azt pedig meg sem említik, de szerintem iszonyú menő, hogy szerepelnek a Kikeltető shortlistjén, illetve hogy az első videóklipjük is shortlistes volt az 5. Magyar Klipszemlén Legjobb jelmez kategóriában. Igazi csapatmunka eredménye, van egy szuper stáb mellettük a barátaikból és egy remek rendező, akinek a legőrültebb ötleteit is bevállalják a lányok, és aki a legőrültebb ötleteiket is megvalósítja. A teljesebb hangzásért pedig a nagyobb koncerteken kiegészülnek egy teljes zenekarral, akik a készülő albumukon is szerepet kapnak. De a lányok hangját önmagában is nagy élmény hallgatni, olyan klasszul összecsengnek.

Két fiatalról van szó, adódik a kérdés, hogy akkor mégis honnan jött a „csujogatós, ajnanajózós” hangzás?

Janka szerint „a népzene nagyon tiszta forrás, ártatlan szépségű, mégis megvan benne a düh, amivel le lehet vezetni a felgyülemlett feszültséget”. Közben persze van bennük egy poposabb vonal is, és ahogy a műfaj, úgy a tartalom is szerteágazó. Szövegcentrikus dalaik vannak, Janka a dalszövegíró, és van egy olyan „szuperképessége”, hogy Dorci fejével is tud gondolkozni. Aki a legelső és legfőbb kritikus, mert előfordul, hogy csak egy-egy szót kell kicserélni és máris fényévekkel jobb produktumot kapnak.

A lányok a szerelem minden fajtájáról énekelnek a szívbemarkoló fájdalomtól kezdve a megnyugtató melegséget adó érzéseken keresztül a legégetőbb szerelemig. De az útkeresés, az önelfogadás, a „nem-vagy-egyedül” érzés átadása meg a FOMO is előkerül témáik között.

Sok ihletet merítenek a saját elakadásaikból:

„Ha valami nyomja a lelkem, elkezdem megfejtegetni, hogy mi lehet az. Kitalálom, körülírom, és akkor elindul az alkotói folyamat” – meséli Janka.

A népzene és a természet is jelen van, valamint az otthon, a vidék nyugalma mint örök inspirációforrás. Na, meg ők egymásnak.

Nincs titok, csak barátság van meg kommunikáció

Úgy érzem, hatalmas az összhang köztük a négy év korkülönbség ellenére is, bár Dorci szerint erősen érezhető, mennyire előnyére válik ez a pár év plusz „bölcsesség”. Azt már az elején leszögezték, hogy a projekt csak addig folytatódik, amíg ők ketten harmóniában vannak. Ha képesek kommunikálni egymással, meg tudják beszélni az esetleges súrlódásaikat, mert nyilván azok is felszínre kerülnek néha. Nehéz ilyen fiatalon higgadtan kezelni a véleménykülönbségeket, de mindennek ez az alapja.

Vannak dedikáltan a barátságuknak szentelt napok, amikor a Pandóra nem kerülhet szóba. Egyébként pedig észszerűen felosztották a tevékenységeket: elsősorban Panka fejéből pattannak ki a hangulatkezdemények, Dorci pedig a marketingért, döntéshozatalért felel. Szóval flottul megy a közös munka. 

„Mert igen, mondjuk ki: ez kőkemény munka. De szerencsére ott vagyunk egymásnak, hogy felhúzzuk a másikat, ha épp padlón van. Van egy ilyen különleges belső működésünk, hogy egyszerre sosem vagyunk szarul, így a másik mindig ott áll, hogy feltöltse a lemerült elemeket” – meséli büszkén Dorci.

Janka hozzáteszi, számára az is hatalmas siker, hogy amióta együtt dolgoznak, mindketten nagyon sokat értek és változtak, mégpedig elég jó irányba. Egymás miatt is és maguk miatt is.

„Kicsit mintha egymás anyukáivá váltunk volna: ettél, ittál, aludtál eleget, fáradtnak nézel ki – szegezzük egymásnak néha a kérdéseket. Múltkor például nagyon büszke voltam Dorcira, hogy inkább pihent, és nem ment sehova, pedig tudom, milyen hajthatatlan.”

Könnyen jött siker?

Tulajdonképpen nem, mert mindkettejük mögött hosszú évek munkája áll a zene és az előadóművészet terén (hegedültek, kamarafurulyáztak, táncoltak, énekeltek, színészkedtek, valójában a színpad az igazi közegük). Sokan mégis rácsodálkoznak, hogyhogy Budapest legmenőbb klubjaiban vagy teraszos helyein léphetnek fel, hogyhogy már az első nyarukon ennyi fesztiválra eljutottak. Egyszerűen csak azért, mert mennek és csinálják, és van egyfajta egészséges önbizalom bennük, így elhiszik, hogy képesek rá. Odalépnek a backstage-ben emberekhez, őszintén lelkesednek másokért, elismerik pályatársaikat, aminek hangot is adnak. Beszélgetnek, ismerkednek, felteszik a szükséges kérdéseket (például: „Nem kerestek véletlenül előzenekart?”), és szinte kivétel nélkül nyitottsággal, kíváncsian állnak hozzájuk.

„Bár kezd kicsit őrültté válni a helyzet, sokszor emlékeztetni kell magunkat, hogy nyugi, pici, apró lépésekben csináljuk, mert egyikünk sem tudja felvenni, hogy ennyire gyorsan történik minden.

Nagyon nehéz nemet mondani egy-egy megkeresésre, de muszáj megtanulnunk, mert van egy határ a »szívesen csinálom és a kötelező megcsinálnom« között, és mindenkinek jobb, ha az előbbiekre koncentrálunk.

Nehéz még az is, hogy borzasztóan maximalisták vagyunk mindketten: mindenhol szeretnénk helytállni, és nagyon rossz érzés, amikor erre nem vagyunk képesek. Persze mindig a saját elvárásainknak a legnehezebb megfelelni.”

A korosztályunkat szerintem nagyon sok irányból fenyegeti a kiégés veszélye, bármennyire is képtelenül hangzik ez egy pályakezdő szájából. A pandórás lányokat is elkapta már a szele, de igyekeznek tudatosan tenni ez ellen. Tanulnak, mindig valami mást, keresik a kapukat, hol van még lehetőség a fejlődésre.

„Mostanában kezdünk elérni egy szintet a zenéléssel, amikor már illik komolyabban venni, miközben szeretnénk megőrizni egy kicsit a szeleburdiságunkból is, mert annak is megvan a varázsa.”

Hallgatom őket, a dalaikat, látom a szemükben a csillogást, és csak vigyorgok. Mert ragadós, elkezdenek bennem is rezegni a részecskék. Az az igazság, hogy én is hiszek a – leírt – szavak erejében, szóval ezt hagynám itt végszónak: nagyon szeretném, hogy jövő nyáron a Budapest Parkban (megsúgták, hogy ott szeretnének majd fellépni…) sokan táncoljuk ki magunkból a feszkót együtt, amíg ez a két energiabomba a színpadon csinál egy őrült bulit.

Deli Csenge

Kiemelt kép: Székely Zsófi