„Nem, drágám, az ötven nem az új harminc, ha megfeszülsz se!” – Megnéztük Julie Delpy új sorozatát, a Folyamatos összeomlás szélént

–

Őszintén szólva nem csigáznak fel azok a filmek, sorozatok, amelyeknek már látatlanban is nyilvánvaló a konklúziója: minden szarságon átsegít az, hogy a legjobb barátnőid (akik amúgy a nap bármely szakában korlátlan ideig rendelkezésedre állnak) kiülnek veled naplementét nézni valamilyen vízpartra.

Nem mintha nem lenne érték a szememben a barátság, mert naná, hogy az, csak hát, amióta egy cikkem kapcsán kikurkásztam azt az adatot, hogy a felnőtt magyar emberek hatvan százalékának egyetlen igazán közeli barátja sincs (és nem hinném, hogy a világ más részein nagyon másként lenne ez), még jobban idegesít a sztereotípia, miszerint a nő egyik ismérve, hogy bármikor össze tud rántani három másikat (egy tengerpartra vagy egy kávézóba), akikkel tökéletes, komplementer szövetséget alkot.

Tapasztalatom szerint a barátság nem ilyen, illetve nem csak ilyen: ahogyan a szerelem sem csak napsütés reggeli egy szenvedélyes éjszaka után az ágyban.

És mindig azt kérdezem magamtól a tökéletes, megkérdőjelezhetetlen barátságokat látva a vásznon vagy a képernyőn: vajon hány embert dühít – ahelyett, hogy vigasztalna –, hogy még legeslegeslegjobb, szuperjófej és persze alapjában megingathatatlan cimborákat sem tud felmutatni az amúgy is frusztrált állapotában, ergo tényleg menthetetlen.

(Miközben bizonyára vannak értékes aspiránsok a környezetében, csak az emberi kapcsolatok menedzselése ezen a téren sem olyan egyszerű, ahogy ezt gyakorta ábrázolják.)    

Mivel azonban Julie Delpy írta és rendezte az On The Verge-t,

úgy döntöttem, felülkerekedek a prefanyalgáson, és megnézem, mire jut ez a négy BARÁTnő egymással (a tengerparton).

Az „együtt öregszem vele” nyitány ezúttal is igaznak bizonyult, Delpy bandája csupa középkorú anyából áll: voilá, három házasságban él, egynek meg különféle exférjek dúlják fel időnként az otthonát az apaság jogán. A gyerekek már nem bébik, a nagymamaság azonban még messze van, és végre több idejük lehetne arra a valakire, akit az elmúlt időszakban elhanyagoltak: önmagukra. No de nem olyan könnyű felvenni a fonalat újra, már ami az álmok megvalósítását illeti: nagyjából ezt a jelenséget járja körül a 12 félórás rész (letolható egy hétvége alatt). Emellett a The New York Timesnak úgy foglalta össze az alkotó a filmsorozatának fő mondanivalóját, hogy az ötven nem az új harminc, ha megfeszülünk se.

Akkor sem folytathatjuk ott, ahol abbahagytuk,

legyen szó hivatásról vagy szerelemről, ha még (viszonylag) jól néz ki az ember, és tele van vágyakkal meg tenni akarással. És ha ezzel nem néz szembe, akkor könnyen bohócot csinálhat magából – vagy bohócot csinálnak belőle mások. Ez utóbbira erős (és nagyon vicces) példa, amikor a séf Justine (őt alakítja Delpy) új szakácskönyve kapcsán egy bezsongott sztárfotós és sleppje karmai közé kerül. Kevésbé jól sikerült szál a pánikbeteg extitkosügynök életközepi válsága, amelyet úgy próbál levezetni, hogy a szomszéd kutyáról jelent, valamint a kisfiát tartja szüntelen megfigyelés alatt.

A séfnek és a kémnek van még két barátnője, ugye. Egyikük a zsarnok anyja, az élősdi férje és a flegma bébiszittere között őrlődik, mígnem egy jóképű, szörfös, hajléktalan író (áááááá) megihleti, és attól kezdve a hippilétről álmodozik. A másik egy háromgyerekes, örökké anyagi gondokkal és időhiánnyal küzdő leharcolt anya, akinek a problémáival talán leginkább azonosulni tudunk mi itt, fényévekre Los Angeles medencés luxusvilláitól.   

Minden szentnek maga felé hajlik a keze, mondhatnánk ezúttal is, ha nem utálnánk az efféle közhelyeket

Hisz Delpy karaktere egyértelműen a legerősebb, legkidolgozottabb. A többiek inkább csak két lábon járó sztereotípiák, jó pillanatokban ezek vicces paródiái.

A négy barátnőhöz tartozó férjek is gyors skiccek csupán, legfőbb tulajdonságuk, hogy nem értik a feleségüket. Emellett egy kivétellel az összes férfiszereplő egzisztenciáját a mellette lévő nőnek köszönheti, ezért önmagában bizonytalan, önző, hisztis és zsarnokoskodó. A legteljesebb képet Delpy-Justine goromba francia férjéről kapjuk, pontosabban a kettejük házasságáról: valószínűleg sokak számára ismerős a játszmájuk. Jóféle humorba csomagolva kapjuk a történetüket, de igazából nincs kedvünk nevetni, már csak azért sem, mert tudjuk, az efféle, kifelé tökéletes, belül rothadt viszonylatokat mindannyiunknak le kell fejtenünk magunkról életünk egy-egy pontján, a saját érdekünkben – ha nem is feltétlenül a házasságunkban –, és a szabadságnak nagy ára van: mindig szenvedéssel jár, amelyet nem is vagyunk talán elég erősek és bátrak vállalni.

Számomra a történetnek ez a szála a legfontosabb (mert valamiféle mélység nélkül a szórakoztatás nem elégséges): egy ember felébred, és szembenéz vele, hogy hosszú évek óta hazudott önmagának, és a (látszat)béke érdekében nem vett tudomást nyilvánvaló, ordító jelekről, amelyek mind egy irányba mutattak: az ajtó felé.

Sem rábeszélni, sem lebeszélni nem szeretnék senkit a sorozatról: ha nagy mélységekbe nem merül is, de kifejezetten szerethető. Olyan, mint egy finom, könnyű, jó alapanyagokból készült, ügyesen összerakott franciás édesség.

Kurucz Adrienn    

Képek: Netflix