Megmondtam a férjemnek, hogy elegem van.

Kérdezte, megjött-e, mert ezt jó még a vita elején tisztázni.

Pedig semmi köze a menstruációmnak ahhoz, hogy szomorú vagyok. A szuperholdnak se, pedig azt is bedobta. Bár valóban nyugtalanabbul alszom, amikor ekkora kint a fényesség, ha meg kimegyek a teraszra, valósággal transzba esem a látványtól.

De kínozni a férjem kínoz. 

Igazából soha nem volt egyszerű vele élni, akkor sem, amikor még nem volt a férjem. Sokszor bántott. Lefeküdt még a legjobb barátnőmmel is, amikor nálunk aludt egyszer a kollégiumban!

Mondjuk, sose titkolta, hogy csajozós, sőt néha mintha még kérkedett is volna az étvágyával. Ma már valamivel diszkrétebb a pozíciója okán. Egy rossz húzás, és megírják a lapok, szörnyű a politika.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Tavaly kavart egy közepesen híres énekesnővel. Szerencsére gyorsan vége lett, nem ment híre a városban. Én persze tudom, látták őket együtt egy hotelben, összeraktam a sztorit. Az a nő kövér. A férjem a vékony nőket szereti. Nem értem.

Hogy miért mentem hozzá?

Hát mert szerelmes voltam belé!

Elkápráztatott. Aztán sose volt erőm elhagyni.

Mi maradna belőlem, ha kitépnénk őt az életemből?

Fogalmam sincs.

Harminc éve együtt vagyunk.

Azt gondoltam régen, mindig túl tudok majd lépni a szánalmas kis kalandjain, ami köztünk van, az más.

Az valami különleges és ritka és misztikus jelenség, mint a szuperhold.

A maga módján ő is ragaszkodik különben hozzám! Mondtam neki sokszor, hogy hagyjon csak el végleg, túlélem, de mindig visszatért.

Összetartozunk, ezt állítja.

Értem én, de attól még zavar a nők szaga a ruháin, amikor bedobálom a gépbe a szennyest.

A barátnőim azt mondják, egy szent vagyok, ők már rég kirakták volna a szűrét. De nem tudják, hogy amikor jó vele, akkor iszonyú jó!

Büszke vagyok rá, hogy nem adtam fel. Azt hiszem, csak mi, nők tudunk ilyen bölcsek lenni, ilyen megbocsátók, önzetlenek.

A pszichológusom is egyetért.

Nekem csak egyszer volt valaki más a harminc év alatt. A főnököm volt a pasas, nálam jóval idősebb, nős ember, lenyűgözött, de aztán rájöttem, hogy aljas és összevissza hazudozik.

Minek váltani, ha végül mindig ugyanott tart az ember?

Visszahallottam, hogy biztos azért nézek el a férjemnek mindent, mert talicskázza haza a pénzt.

Csak az állít ilyet, aki nem ismer minket.

Engem nem érdekel a vagyon! Legyenek befizetve a számlák, guruljon alattam az autó, tudjak beülni egy kávéra valahová a barátnőimmel, eljussak szerdán jógára, pénteken a fodrászhoz, nekem ennyi elég! 

 

Oké, szeretem a szép ruhákat, de ki nem? Nem szórom a pénzt, ez a nadrág is tavalyi, ami most rajtam van! Nem hiszed?

A férjemet akkor is szerettem, amikor csóró volt. Amikor még középiskolába jártunk, a kiflit meg a tejet is lopta néha a boltban, annyira le volt égve.

Ma is ilyen, ha kell neki valami, megszerzi.

Tetszik benne, hogy gátlástalan. Én pont az ellentéte, egy beszari „jó kislány” vagyok. Azt gondoltam régen, na majd ő megtanít élni! De azt hiszem, reménytelen eset vagyok.

Viszont mellette biztonságban éreztem mindig magam, tudtam, bárkinek átharapja a torkát, ha kell.

Szörnyen féltékeny, ezt még nem mondtam.

Igaz, mostanában már szinte soha nem megyünk együtt sehova, így nincsenek cirkuszok.

Mintha szégyellne, vagy nem is tudom.

Még a rokonsághoz is két kocsival járunk, ő külön, én külön, régebben én a gyerekekkel, hogy le tudjon lépni, ha elege van a családi banzájból.

Jobb is, ha nincs ott, folyton csak magyarázkodnom kell miatta.

Miért feszült, miért undok, miért pattog, miért siet.

Szerencsére nagy bennem az empátia és a türelem.

Sokat dolgozom magamon. Hogy jobban értsem az embereket. Hogy jobban értsem a férjemet.

Volt neki egy csomó traumája, azért lett ilyen narcisztikus. Az anyja alig volt vele, orvos, folyton ügyelt. Az apja meg szerintem pszichopata. Tudom, miről beszélek, nemrég olvastam egy könyvet a pszichopatákról, hát azonnal ráismertem!

Imádom a pszichológiai könyveket! Egy könyvtárnyit halmoztam fel belőlük. Jó kinyomozni, mi van a dolgok mélyén.

Megpróbáltam rábeszélni a férjemet, hogy menjen el egy családállításra, de kinevetett. Nem hisz benne. Párterápiára eljött velem, de aztán abbahagytuk, mert szerinte a pszichológus utálta.

Az a gyanúm, hogy a kibírhatatlansága abból adódik, hogy elfojtódott egy csomó érzés a családban, és ő a szelep. Nem tehet róla, hogy ilyen, elcseszték a szülei.

Mondtam is neki tegnap, hogy ez így nem mehet tovább.

Szembe kell néznünk a démonokkal. Mármint neki, mert én már eleget nézegettem őket.

Remélem, elgondolkodik azon, amit kértem.

Nem lehet úgy élni, hogy örökké csak vársz és vársz, hátha változik végre valami!

Anyám azt mondta, apám egész rendes lett a végére.

Kár, hogy olyan fiatalon elvitte az infarktus, még lehetett volna jó pár szebb évük együtt.

Anyám most a szomszéddal kavar.

Nem költöztek össze, de úgymond, átjárnak egymáshoz vendégségbe. Anyám viháncol vele néha a kerítésnél, amikor ott vagyok, olyan furák. Anyám nem az a viháncolós fajta.

Ami azt illeti, én se.

Régen szerettem jönni-menni, táncolni járni, sok haverom volt. De mára elfogytak, csak két jó barátnőm maradt, akikkel szoktunk néha kártyázni a teraszon.

Szép tőlünk a kilátás. Nem lenne ilyen házunk, ha a férjem nem dolgozna annyit.

Belátom.

Amikor egyedül vagyok, mindig olvasok.

Most kértem kölcsön egy könyvet a takarítónőmtől. A buszon szokott olvasni, beköti újságpapírba a könyveket, rémes szokás. A könyv négyszáz oldal, és a boldogságról szól.

Vajon hogy tud valaki ennyit összeírni róla?

Kurucz Adrienn

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/crossstudio