–

Már akkor sejtette, hogy gond lesz, amikor kinyitotta a kocsija ajtaját. Más volt a hangja, és nem a vastagon ráfagyott dér miatt. Azért reménykedve bedugta a slusszkulcsot, gyújtást adott, a motor azonban csak nem akart beindulni. Hát persze. Önkéntelenül újra végigpörgött a fejében a jelenet, ahogy leparkolt tegnap este. A hátsó ülésen a kislánya nyűgösködött, megint nem aludt délután az oviban, úgyhogy nagy valószínűséggel pokoli este elé néznek. A fiát szerencsére nem zavarta az időnként fejhangon felvisító húga, bő tíz perce magyarázott valamit egyvégtében, de hogy pontosan miről volt szó, azzal kapcsolatban Andi rég elvesztette a fonalat. Most, így utólag belegondolva fel tudta idézni, mintha a tudatalattija felfogta volna, hogy a kapkodásban nem figyelt oda, és a sofőrülés ajtaját rosszul csukta be. Az tompán puffant, de nem záródott be, így a nagy hidegben reggelre teljesen leszívta az akkumulátort.

Az órájára nézett. Mindjárt fél kilenc. Átgondolta, mitévő legyen, aztán hátraszólt a gyerekeknek, akik a deres ablakok miatti félhomályban még szinte félálomban üldögéltek a hátsó ülésen.

– Gyertek, kiszállunk. Megvárjuk a papát, majd ő elvisz bennünket az oviba. 

Az óvoda ugyan nem volt messze, gyalog is eljuthattak volna hamar, de semmi kedve nem volt a hidegben odasétálni a két gyerekkel. Különben sem úgy öltözött. Vékony, fényes anyagú harisnya és magas sarkú cipő volt rajta, meg az új ceruzaszoknya, amit pár napja vásárolt, és már alig várta, hogy legyen alkalma felvenni. Ákos majd elviszi őket, ott meg már várja a barátnője, Mariann, akivel beülnek egy kávéra, aztán talán vásárolgatnak is. Mariann utána gond nélkül haza tudja őt dobni, délután meg megkéri Laci papát, hogy bikázza be az autót. A gyerekekért pedig kivételesen elmehet az anyósa, még örülni is fog a lehetőségnek. Kész volt a terv.

Andi elővette a telefont. Először a férjét hívta. Szinte ki sem csörgött, máris felvette, mintha eleve a kezében lett volna a készülék.

– Figyelj csak, el tudnál minket dobni az oviba? Nem indul be az autóm, lemerült az akksi. Tudom. Igen. Gyorsak leszünk, persze, és ígérem, vigyázunk mindenre. Nem, majd apu megcsinálja.

Kikászálódtak a kocsiból, Andi kiszedte az ülésmagasítókat, majd odasétáltak a férje autójához, hogy ott bevárják, amíg elkészül. Pár perc, azt mondta. A gyerekek kezdtek felélénkülni, főleg a kilátástól, hogy a papa autójával utazhatnak. Ákos rettenetesen büszke volt a céges Mercire, vigyázott is rá, mint a szeme fényére, ezért a gyerekekkel mindig inkább Andi autóját használták. „Ez nem családi autó. Macerás is lenne mindig ide-oda pakolgatni az üléseket, a meselemezeket meg a többi franckarikát. Azt sem szeretném, hogy a gyerekek összemaszatolják a kárpitot. Hogy nézne már ki, hogy a főnököm, ha megyünk valahová, véletlenül beleülne egy csokifoltba? Jézusom… Az Opel amúgy is sokkal jobban kézre áll neked is. Szereted, te is azt mondtad” – érvelt, amikor egyszer, egyetlenegyszer felmerült, talán használhatnák a Mercit, amikor vendégségbe mentek Ágiékhoz. Andi legalábbis szeretett volna felvágni a drága céges autóval Ági előtt, de végül elfogadta a férje érveit. Igaz, ami igaz, a gyerekek tényleg gyorsan nagy felfordulást tudnak csinálni, az ő autójából is annyi morzsát lehetne összeporszívózni, amivel jóllakna egy egész verébsereg.

Végre megérkezett Ákos, épp időben. Tényleg nagyon hideg volt aznap reggel, a kislány máris dideregni kezdett a járda szélén várakozva. Andi és a gyerekek gyorsan beültek, Ákos gyújtást adott, majd kiszállt, hogy letakarítsa a havat és a deret az autóról. Jó keményen rá volt fagyva a jég, lassan haladt a hátsó ablakkal, időnként meg is kellett állnia, hogy a kipirosodott kezét átdörzsölje, mert kesztyűt nem húzott. Andi hallotta odabentről, hogyan próbálja időnként egymáshoz csapkodni a tenyerét, hátha attól felmelegszik. Nem törődött vele, jólesett elüldögélni a félhomályos burokban, ahová a hótakarónak hála, a külvilág zajai is csak tompán jutottak be. Az autó belseje apránként világosodott ki, ahogy Ákos csíkról csíkra szabadította ki a jég alól. A gyerekek nevetgélve figyelték, hogyan les be hozzájuk a papa a mellettük lévő ablakon át, ahová először egy mosolygós fejet kapart, és azon keresztül kacsintott rájuk. „Milyen jókedvű ma” – állapította meg Andi kissé meglepődve. El volt már szokva a férjének ettől a játékos oldalától, az utóbbi időszakban nem sűrűn csillogtatta meg odahaza. De hát nem is csoda, sok a munka, temérdek felelősség is nyomja a vállát, amióta előléptették. Ákos most az ő ablakát kezdte el letakarítani. Andi bentről nézte a férjét, hogyan áll össze az arca, a keze, a teste, mint egy kirakós, és lesz teljesebb minden egyes lekapart sávval.

A férfi magában mosolygott elgondolkodva, mintha csak lenne valami apró örülnivaló benne is elzárva a külvilágtól, épp úgy, ahogy Andi és a gyerekek üldögéltek az autó védett burkában.

Amikor a szélvédőt kezdte el takarítani, Andi óvatosan kinyitotta a kesztyűtartót, hátha talál benne egy csomag rágógumit. Ákosnál mindig és mindenütt volt rágó, a kocadohányzását ellensúlyozandó, Andi le merte volna fogadni, hogy itt is talál. A szürkés félhomályban nem látott be jól, lehúzta hát a bőrkesztyűjét, és tapogatózva benyúlt a térképek és az iratok közé. A keze ekkor valami puhát és selymeset érintett meg. Kihúzta. Egy fekete csipkebugyi volt az. Undorodva hajította vissza a holmit, a kesztyűtartó fedelét is rácsapva, mintha attól mindaz, amit látott, megszűnt volna létezni. Mintha nem is történt volna meg. Pedig megtörtént. És ő látta. Andi érezte, ahogy a vér a fejébe tolul és a fülében dübörög, a felgyorsult szívverése csak úgy verte a mérges tamtamot. A szeme előtt fekete karikák táncoltak. A rohadt kurvapecér. Az a gané féreg. Olyan patáliát rendez mindjárt, hogy megemlegeti ez a senkiházi szar. A keze már a kilincsen volt. Mindjárt kiszáll.

Felnézett. Ákos épp akkor hajtotta vissza az ablakra a törlőket. Andira mosolygott. Derűsen. Szinte ártatlanul. Intett, hagyja csak, maradjon Andi a kocsiban, mindjárt végez. Valóban, a hosszú percek óta zakatoló fűtésnek hála, ami csak úgy lökte a meleg levegőt az ablakokra, szinte már magától olvadt le az addigi makacs fagy.

„Te jóságos ég…” – a düh első hulláma épp kezdett Andiban lecsitulni. Még mindig a férjét nézte, kezével a kilincsen. „Hiszen ennek fogalma sincs.”

Visszahelyezkedett az ülésbe. Az ölében nyugvó kesztyűt markolászta. Ismerte a férjét. Sohasem volt egy bevállalós, vagány pókerarc. Ki van zárva, hogy ilyen lelki nyugalomban hagyta volna őt ott üldögélni, ha tudja, a feleségétől csak pár centire, a kesztyűtartóba épp csak bedugva egy másik nő fehérneműje hever.

„Az a ribanc direkt hagyta itt” – állt benne össze a sejtelem. „Azt akarta, hogy megtaláljam. A büdös kurva anyját.” Andi nagy levegőt vett, majd lassan kifújta. Majdnem minden úgy történt, ahogy az a lotyó kitalálta. Hát persze. Nem bonyolult. Ellenben milyen közhelyes. Andi kiborul, jelenetet csinál, a férjét dühösen szembesíti a helyzettel, a másik oldalon pedig így végre megnyílik a lehetőség, hogy még szorosabban magához fűzze a férfit. Főleg így, hogy többé már nem kell titkolózni sem. Andi mire észbe kapna, az a ringyó rég elzabrálta a férjét. Aki, ezt el kell ismernie, jó parti, nem csoda, hogy kivetette rá a hálóját az a riherongy. Biztos valamelyik aszisztens vagy titkárnőcske a részlegről. Nyilván. Ákos sármos, még viszonylag fiatal, benne van akár egy következő család lehetősége is. Persze, miért ne. És egész jól keres. Annyira mindenképp, hogy Andinak ezzel ne kelljen foglalkoznia, nem hajtja a szükség, hogy azonnal visszamenjen dolgozni. Ha egyáltalán. A gyerekek mellett elvégzett egy manikűrös tanfolyamot, a férjével megvetette az alapokat hozzá, azzal tessék-lássék eldolgozgat, de persze mindig csak annyit vállal, ami még nem megterhelő. Hiszen ott vannak a gyerekek, velük is kell foglalkoznia! Talán majd ha nagyobbak lesznek. Akkor talán majd többet is csinálhat.

Addig meg végül is milyen sokat spórol azzal, hogy megcsinálja a saját kezét, nézett végig szeretettel a szépen manikűrözött körmein, a puha, ápolt bőrén. Elvált, egyedülálló anyaként…

Nem jutott a gondolat végére. Kinyílt a sofőrülés ajtaja, Ákos háttal tolatva beült, majd a két talpát összecsapkodva igyekezett leverni a cipőjéről a havat. Andi megvárta, míg a férje becsukja az ajtót, kényelmesen elhelyezkedik, majd kedvesen, szinte szerelmesen megcirógatta az arcát.

– Köszönöm, hogy elviszel minket. Nekem ez olyan nagy segítség – dorombolta, majd, hogy biztos legyen a dolgában, megkérdezte: – Adsz egy rágót? A kesztyűtartóban néztem, de ott nem volt. 

Ákos a kabátja belső zsebébe nyúlt, és előhalászott egy félig teli csomag Orbitot. 

–Tessék, szívem. Na de most már indulás, mert sohasem érek be.

Húsz perc múlva Andi már az óvoda előterében állt, és várta a barátnőjét. Szülők jöttek-mentek, volt, aki sietett, és volt, aki leállt másokkal beszélgetni. Az egyik anyuka annyira rohant, hogy megbotlott a lelógó sáljában, és majdnem hasra esett benne. Lehajtott fejjel, mintha szégyenkezne ügyetlenségéért, idegesen rántotta vissza a vállára a degeszre tömött táskáját, a sálat, ami láthatólag meg is volt kissé taposva, még egyszer körbetekerte a nyaka körül. „Mint egy akasztott ember” – jutott eszébe hirtelen Andinak ez a morbid kép a nőről a sálban, meg az, amit Mariann mesélt róla: másfél éve váltak külön a férjétől, ráadásul elég csúnya körülmények között. 

Andi maga elé emelte a rózsaszínre lakkozott körmű kezét, és kedvtelve nézegetni kezdte.

Fiala Borcsa

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/mikroman6