–

Pink is my profession

Van egy nem különösebben szép, ellenben retinaégetően „rágógumi-rózsaszín” fal Los Angelesben (a brit Paul Smith tervező műve), ami mára akkora turista attrakcióvá nőtte ki magát, hogy többet szerepel az Instagramon, mint a legtöbb más ikonikus helyszín a világon. Pénzt nem kímélve utaznak ide a népek a világ minden tájáról, hogy lefotóztassák magukat előtte, abban a reményben, hogy a kép majd temérdek lájkot hoz a közösségi oldalukra. Pontosan tudják ugyanis, hogy a jól tálalt, szorgalmasan összegyűjtött lájk pénzt jelent. Sok-sok lájk pedig hírnevet, ismertséget, ingyen ajándékokat, és még több pénzt. Így lesz a közösségi médiában egy kattintás, a képernyő dupla érintése a XXI. század valutája. Hiszen egyre többen vágynak arra, hogy megismerje őket a világ, és híresek legyenek. 

De mit jelent valójában a hírnév, a csillió követő? Ha a számokat nézzük, nem sokat:

a világon jelenleg negyvenmilló embernek van egyszerre több mint egymillió követője az Instagramon, és több mint  százmilliónak több százezer.

Vajon ez a száznegyvenmillió ember (Magyarország több mint tizennégyszeres népessége) mind hírességnek tekinthető? És ha igen, milyen alapon? Mit tettek le ezek az influenszerek az asztalra, amitől felnézhetnénk rájuk?

Wannabe cirkusz

Az Álhíres című dokumentumfilm úgy rántja le a leplet erről a hamis buborékvilágról, hogy nem a már meglévő influenszerek pünkösdi királyságát szedi szét analitikusan darabokra, hanem fog három átlagembert, és belőlük csinál hírességet. Nemcsak azt nézi, másképp ítéli-e meg őket a külvilág onnantól fogva, hogy a tömeg fölé emelték őket, hanem azt is, vajon mennyiben változik meg ettől az életük. A folyamat temérdek hasznos tapasztalattal bír, ugyanis nem mindenki kapja azt, amire befizetett – ez igaz alkotóra és szereplőre egyaránt. Mi pedig e tanulságos bő nyolcvan perc alatt nemcsak a sztárcsinálás pofonegyszerű technikájába láthatunk bele, hanem abba is, mit tesz az emberrel a hirtelen érkezett álhírnév.

Apu, vedd meg nekem a várost!

A felhívásra, miszerint „akarsz-e híres lenni?” több mint négyezren jelentkeztek (köztük jó pár modell, színész, ingatlanügynök, egy cosplay-lány, aki hétvégente hercegnőnek öltözik, jógi, sportoló…), majd egy közösségimédia-szakértőkből, castingügynökökből és stylistokból álló bizottság segítségével leszűkítették a kört három főre, méghozzá arra a háromra, aki nem biztos, hogy a saját tehetsége, megjelenése, kisugárzása, ügyessége árán el tudna jutni oda, ahová a dokumentumfilm készítőinek reményei szerint mihamarabb kerülni fog.

Ezzel megkezdődik az utazás, aminek során a pár száz követővel rendelkező, meleg ingatlanügynök fiúból, az Arizonából származó ruhadizájner srácból, és a színésznő aspiránsból pár hónap alatt híresség készül. Ehhez pedig meglepő módon nagyon kevés is elég: egy kis stílusváltás (de tényleg minimális), aztán jöhetnek a hamis, vásárolt barátok, azaz hackerek által üzemeltetett botok.

A nagy hamis kép apró pixelei csupán

Legkésőbb a filmnek ezen a pontján felmerül az emberben a kérdés: mit is jelent valójában híresnek lenni? (Tényleg, mielőtt tovább olvasol, kérlek, egy pillanatra állj meg, és gondold át a saját válaszaidat. Aztán tedd fel magadnak azt a kérdést is: vajon te szeretnél igazán híres lenni?)

A filmben megszólaló szakértő szerint,

a hírnév kicsit olyan, mint a kisgyerek státusza: bármit is csinál egy celeb, megdicsérik érte, ezáltal egyfajta szeretetéhséget elégít ki az ismertség.

Ám míg régebben valamilyen kivételes tehetség okán válhatott valaki híressé, a nonstop online életmódunkban, amikor a nap huszonnégy órájában szomjazzuk a szórakoztató tartalmat, sokkal több emberre lett szükség, aki ezt kielégítheti. 

Hamarosan nem is az lesz azonban a kérdés, hogy miért jó híresnek lenni, vagy hogy ez mit is takar egyáltalán, miután fellibben a lepel a közösségi média hamis számairól, álkövetőiről, és vásárolt kommentjeiről. Az ember perceken belül úgy érzi magát, mint Aliz Csodaországban, ahol semmi sem az, aminek valójában látszik. A dolog azonban ennél sokkal veszélyesebb, hiszen – ezt ma már tudjuk – 

komplett választásokat lehet elveszíteni vagy megnyerni hamis profilok által megosztott álhírek segítségével.

Egy hamis álomélet valós forintjai

De mi értelme van egyáltalán ennek a látszatéletnek, ahol a tettetés a kulcsszó? Hogyan jutottunk el odáig, hogy az internet tele van olyan videókkal, amikből megtanulhatod, hogyan tudsz úgy csinálni, mintha épp tejben-vajban fürösztenének téged a világ legelegánsabb szállodáiban, miközben valójában a hálószobádban lógatod a fejedet egy lavór fölé, a pezsgőspohárban pedig szörp van? A „fake it till you make it” mondás (azaz: „tettesd, amíg nem megy magától”) itt új értelmet nyer: ha álnyaraláson, áledzésen, álwellnessezésen veszel részt (természetesen alaposan és minél meggyőzőbben dokumentálva), akkor lesz esélyed rá, hogy megkeres egy szponzor, aki ingyen valóra váltja az addigi hamis illúziót. És amíg az álvilág mögött valódi pénz van, ez a trend nem fog megváltozni.

Szóval mielőtt elkezded irigyelni ezt vagy azt a celebet a mérhetetlenül sok követőjéért, jobb, ha feldézed az „Álhíres”-ben megszólaló bot-brókert, aki azt állítja, hogy manapság a világhírű influenszerek követőinek ötven–hatvan százaléka hamis profil.

Etesd meg a szörnyet!

A hamis kép létrehozása pedig egy idő után lelketlen, és soha véget nem érő rabszolgamunka, ami jóval több energiát, időt, és kreativitást igényel a szerzőtől, mintha ugyanazokat a képeket a valóságban hozta volna össze – a kontent pedig gyorsan kipörög. A követők, mint egy örökké éhes vadállat, folyamatos ingerekre vágynak, így nem tehetsz mást, mint hogy napi három–négy poszttal igyekszel jóllakatni őket.

Kétélű fegyver

Hogy a három gyorsított eljárásban kreált influenszer élete hogyan alakult, azt nem árulom el, inkább nézd meg te is az Álhírest, sőt, ültesd le elé a tizenéves gyerekedet is, aki nagy valószínűséggel (sokunkkal egyetemben) a közösségi oldalak illúzióját valóságnak hiszi. És ha ahhoz is méri magát, akkor ott még nagyobb a baj. Az internet, az Instagram, a Facebook és a Twitter gigászi, kétélű fegyver.

A világban jelenleg négymilliárd ember tölt százmilliárd órát azzal naponta, hogy közösségi tartalmakat fogyaszt.

Ami ugyanúgy lehet hasznos, inspiráló is, hiszen fontos ügyeket képes előrelendíteni, hangot ad olyanoknak, akiknek esélye sem lenne megszólalni a hivatalos médiában, képes egymástól elszigetelt, de hasonló ügyért harcoló csoportokat összehozni. De mellette beterel minket egy olyan illúzió labirintusába, ahol még a legprofibbak is könnyedén elvesznek, hogy ne kapjanak a végén mást e rózsaszín falú világtól, mint szorongást, depressziót, frusztrációt. Ahogy Chris is keserűen megfogalmazza a vásárolt hírnevének csúcspontján: „Jobb szeretném, ha azt mutatnád, amit valójában csinálok! Ez csak egy cirkusz.”

Fiala Borcsa

Képek: HBO