„Hát jó, persze.” A hangja alig több egy suttogásnál. Épp csak maga elé leheli, közben a cipője orrával egy csikket pöcköl arrébb.  Levi vissza is kérdez: „Nem jól hallom”– mondja, és közelebb lép, a mutatóujjával az álla alá nyúlva maga felé fordítja az arcát. A csók előtt pont így szokták a filmeken, de ez most nem film: eléggé fáj, ahogy a fiú ujja belemélyed az álla alatti finom húsba. „Persze, megcsinálom” – ismétli meg hangosabban, és dacosan elrántja a fejét. Belenéz Levi szemébe, de nem nagyon látja a tekintetét, ebben a szürkületben alig látni valamit. A vállát is megrántja mellé, mutatja: nem nagy ügy, neki aztán végképp nem. Már annyi mindent megcsinált a fiú kedvéért, hogy ez az újabb feladat vagy kihívás, ahogy Levi mondja, már igazán nem számít. 

Nem így gondolja persze, de nem mondja. Érzi, ahogy a tenyere nyirkosan izzadni kezd.

Egymáshoz dörzsöli őket, hátha úgy le tudja törölni magáról a félelmet és az undort… Nem tudja, persze, ezt sem.

Mostanában észrevette, hogy a szája is remeg néha. Úgy állítja meg, hogy rágja. Egészen aprókat tép rajta a fogával, van, hogy addig, amíg ki nem serken a vére. Mindig megérzi, ha túl mélyre ment. A vérének hűvös vasíze van, nem lehet összetéveszteni. Odanyom egy papír zsebkendőt, és nem sokkal később már megint lehet harapdálni, ott, ahol még ép bőrt talál. Már Levi is észrevette, ez a legrosszabb. „Mitől ilyen a szád? Kurva ronda vagy” – mondta, és röhögött, amikor közelebb hajolt hozzá.

Nagyon rosszulesett neki, de nem mutatta, úgy csinált, mintha egyáltalán nem érdekelné. Visszaszólt ő is, mert ezt így kell csinálni, máshogy nem lehet. Itt mindenki így csinálja, és ez valahogy erőt ad. A hangerő is, meg a trágár beszéd is. Ha kimondaná azt, hogy fél, eszeveszettül fél, maga sem tudja, mitől, azzal elárulná magát, és azt nem szabad. Aki itt gyengének mutatkozik, aki picsog, mint egy szaros kis óvodás, aki nem csinálja, amit Levi kitalál, az ki lesz innen utálva, ki lesz röhögve, nem fog vele senki szóba állni, mehet azokkal iskolába, akikre mindenki megvetéssel néz, mert ők lúzerek. Márpedig ő, Mara, nem akar lúzer lenni. Sokkal inkább Levi menő csaja. Ahogy régen. Ahhoz pedig még nagyon sokat kell bizonyítania, ezt Levi világosan megmondta.

„Helyes” – bólint most Levi, és előveszi a cigarettáját. Rágyújt, a keze gyakorlottan formál öblöt a felvillanó láng elé, hogy el ne fújja a szél. Mélyet szippant és a gomolygó füst mögül összeszűkült tekintettel nézi, ahogy Mara azon a furán gyermekies, pipiskedő járásával végül megindul a játszótér kapuja felé.

Úgy nézi, mint aki tudja, hogy egy szörnyet teremtett.

A lánynak minden lépésnél kileng a fejtetőre copfozott haja. Ez is olyan kislányos még: alig sűrű, puha, csusszanó tincsek. De rég nem kislány már, ők is jártak. Ezelőtt két évvel körülbelül. Mara akkor volt tíz, ő meg tizenkettő. Nem nagyon történt semmi, pedig Mara azt írta, hogy bevállalós. Igaz, tényleg küldött képeket magáról, például egyszer a hasáról. Amikor Levi ránagyított, látta a szőke pihéket is rajta. Talált egy jetis GIF-et, azt küldte válaszul, meg sok röhögő fejet. A nőkön, akiket az Instán látott, nem volt semmi, csak az ingerlő, makulátlan, fénylő, csupasz bőr. De amikor a dombtetőn ültek, egy kicsit félt Marától. Attól, hogy ott van mellette, hogy a lány vár tőle valamit, valamit, amit neki kellene tudnia, hiszen ő a fiú, és majd jól beég előtte, mert persze fogalma sincs, hogyan érjen hozzá… 

Akkor lett izgalmas a játék, amikor megmondta Marának, hogy ez így nem megy. Azt mondta, más lányok is tetszenek neki, azok sokkal menőbbek nála, rendesen megvan mindenük, és mindenben benne vannak. Mara arcán látott egy kis szomorúságot, ami egy pillanatra megakasztotta, de szerencsére a következő pillanatban már nevetni kezdett nagyra nyitott szájjal, hisztérikusan, és azt mondta: „Mibe, hogy legyőzök bárkit, és ott fogsz majd vinnyogni a küszöbömön, hogy engedjelek be?” Akkor határozták el, hogy Levi hét próbát fog neki adni, és ha mindet teljesíti, járnak. Hogy miért pont hetet, az nem derült ki. „Akkor mégis tetszem, mi, te kis geciláda?”, és igyekezett nem mutatni, mennyire aljasnak érzi a játékot. A megállapodásukat megpecsételték egy csókkal.

Nem volt valami jó… a fogaik összekoccantak, és amikor Mara elhúzta a fejét, egy kis nyál még összekötötte őket egy pillanatra. „Anyám, de ügyetlen vagy” – törölte meg Levi a száját a kézfejével. Mara elfordította a fejét, a völgyet nézte. Innen, a kilátó alsó lépcsőfokáról is szabad szemmel ki lehetett venni a házukat. Talán Anya már hazaért… lehet, hogy a kanapén üldögélve csattogtatja a távirányítót. Mindig azt csinálta, ha hazaért. Hiányzott neki, amióta nem éltek együtt.

Ha nem lett volna olyan szigorú, akkor lehet, hogy őt választja a válás után, nem apát. 

Azt, hogy mit kell csinálni, Levi első alkalommal Messengeren küldte el. Ármint kellett hülyíteni, elhitetni vele, hogy Mara akar tőle valamit. Bizonyítékként Levi a képet kérte, amin Ármin reakciója is rajta van. Mara még aznap este küldte is vissza a képernyőfotót. „Küldetés teljesítve” – ennyit írt csak mellé. A képen Mara feneke volt, a kis rojtos farmersortjáról Levi egyből megismerte. „Benne vagy?” – ezt írta Mara a képéhez, és bejelölte rajta Ármint. Levi ránagyított a képre. Jó kis kurva ez a Mara. Biztos nem fog vele járni, főleg ezek után, de szórakozni jó lesz.

Később storyban jöttek a feladatok. Ezt Levi sokkal jobban élvezte, mert így nagyobb volt a közönség. Egyre nagyobb különben. Eleinte csak ismerősök, aztán már ismeretlenek is. Azt a videót például, amin Mara éjjel fél háromkor kiugrik az ablakon, és jár egyet az álmukból felvert kutyák dühös ugatásától hangos utcában, több mint háromezren látták. Olyan kommentek jöttek, amiktől Levi napokig úgy érezte, valaki. 

Valaki, aki képes irányítani másokat. Valaki, aki menő. 

Nemcsak attól, ahogyan kinéz, hanem attól is, ahogy él. Veszélyesen. Hétvégente különösen. Mindent tud szerezni, nem gond. Izgalmasabb persze, ha Mara hozza a piát, elvégre a lány még csak tizenkettő. Viszont egész magasra nőtt, helyes kis almák dudorodnak a topja alatt, és egy erősebb sminkkel simán vesz ő is piát a boltban. A kutya nem kérdezi tőle az éjjel-nappaliban, hogy betöltötte-e a tizennyolcat. Ránéztek, és ennyi. Legalábbis ezt mondta Mara, és nagyot húzott a vodkásüvegből. Belevaló kiscsaj, legközelebb lopjon inkább.

Mara könnyedén vette ezt az akadályt is, pedig mielőtt bement a Sparba, átkutatták a zsebeit, nehogy legyen nála pénz. Tényleg nem volt nála, de már öt perc múlva ott volt a parkolóban és a hátizsákjából elővette a vodkát. Lopott mellé csilis kukoricát is. Levi magához húzta, ott mindenki előtt, és így, szorosan összekapaszkodva járkáltak egész este. Nagyon jó érzés volt, kellemesen meleg nyári este, csillagokkal, teliholddal, mint a filmeken. Éjfél után nyomtak egy élőt, Mara táncolt a kihangosított zenére, Levi egészen megrészegült, a vodkától is, Mara látványától is, ahogy szakértőn tekergette a csípőjét. Már majdnem lefújta a többi próbát, minek az, ez a lány odáig van érte, nem kell, hogy bajba kerüljön. Különösen Levi ne kerüljön bajba, amikor lehet, hogy végre kikerül az utánpótláscsapatból és a felnőttekkel játszhat. NB III., igaz, de még bármi lehet belőle. Más is a lakótelepen kezdte.

De aztán meggondolta magát. Ha egyszer hét próbát beszéltek meg, akkor legyen hét. Mara sem kérte, hogy álljanak le. Úgy látszik, neki is kell az adrenalin. Meg is kapja.

Kiszúrhatja az osztályfőnöke kocsikerekeit. Nem volt nagy cucc, azt mondta Mara erre is. Levi már nem tudott olyat kitalálni, amit Mara meg ne csinált volna. 

„Most elmész anyádhoz, betörsz hozzá, hallod, és elhozd azt a kurva értékes ékszeres dobozát, amiről dumáltál. Az egészet élőzöd, és ha megvagy, ide visszajössz. Megcsinálod? Nem hallom…”

A hűvös éjszakai levegő Mara arcába vág. Már maga mögött hagyta a játszóteret, ahol találkozni szoktak. Soha nem mennek egyikük házába se, mert annyira kínos, amikor az anyukák bekopogtatnak a kis tálcáikkal. Mind azt hiszik, hogy még mindig a rostos baracklé a tiltott gyümölcs netovábbja, mint kiskorukban, amikor csak hétvégén ihattak cukrosat. Kint vannak inkább a játszótéren vagy felmennek a dombra, be az erdőbe, bárhová, csak ne hallják őket. Mara a játszótérről egészen a sarokig fut. A kapucnija leesik közben a fejéről, a nyirkos homlokát jólesőn hűsíti a kis hajnali szellő. Leül a fűbe. Hogy bújhatna ki… hogyan? Talán ha felébresztené anyát és megbeszélné vele, hogy játsszák el mindketten a betörést. Anya megijedne, sírna vagy kiabálna, de biztos segítene. Aztán arra kérné, hogy ne barátkozzon többet Leviékkel és költözzön hozzá, kér új bírósági végzést. Az apjánál nincs jó helyen. Anya… Ez legyen? Vagy hazamegy, és lefekszik. És holnap arra ébred majd, hogy minden csoportból letiltják, mert ő csak egy lúzer. Aki megígért valamit, de gyáva megtenni. Az nem számít, hogy előtte mi volt.

Zúg a feje, a mutatóujját a halántékához szorítja. A játszótérről néha idehozza a szél a hangokat. Hangosan hallgatják a zenét, biztos piájuk is van, és ha visszatér hozzájuk a zsákmánnyal , neki is adnak majd, és mindenki el lesz ájulva, mennyire menő. 

Feláll, megnézi a telefonja képernyőjén, hány óra. Levi most időkeretet is adott, egy órán belül el kell kezdenie az akciót. Be kell jelentkeznie élőben, és úgy is maradni, legföljebb néha eldughatja majd a kamerát, ha esetleg félne, hogy az anyja felébred a fényre. 

 

Anya, drága anya. Annyira össze van zavarodva, az emlékek szinte egymásnak ütköznek a fejében. Mindig ment érte az óvodába. A nyakába fúrta a fejét. A haja puha volt. A pulcsijának öblítőillata. A sarki újságosnál minden hónapban megvette neki a barbie-s újságot. Aztán elváltak apával. Meg tőle is. Azt mondták, mindkettejüknél lesz otthona, ne aggódjon. Tényleg volt anyánál és apánál is szoba, ami várta. De valahogy sehol nem volt jól. Apa soha nem volt otthon, új barátnője lett, anya meg mindenféle szabályt akart. Kihúzta az internetet nyolckor… Nyolckor? Hát ő már nem gyerek.

Most meg itt áll a kapuja előtt. Két hete volt itt utoljára. Úgy jött el, hogy akkor azt mondta anyának, soha többet nem jön. Levinek is elmondta. Levi csak bólogatott, mondta, hogy az ő anyja is egy állat, mindenért ordít, mindent megtilt, leszarja, neki nem parancsolhat, mindjárt tizenöt, és egy fejjel magasabb nála. Mara akkor elfordította a fejét, a körmeit belevájta a homokozó nedves homokjába, a szájába meg akkorát harapott, hogy csorogni kezdett a vére.

Hát nem érti Levi, hogy az ő anyja nem ilyen? És ő sem ilyen? Csak valahogy itt van ezen az átkozott játszón mindennap, de nincs öröme benne? Levi nem érzi, hogy ennek az egésznek semmi értelme?

Minek ad neki mindenféle próbákat, hát anélkül nem látja, hogy szereti? Hogy csak arra vágyik, arra az érzésre, hogy átöleljék egymást?

De már nem lehetett kiszállni. Vagy nem bírt. Az akarata eltűnt… sodródott. Ha kellett, lefotózta magát fehérneműben. Ha Levi azt akarta, megrongálta az iskolai térképeket. Ha kellett, kiszúrta Lia néni autójának a kerekét. De ezt a betörést most nem bírja megtenni. Elképzeli: anya biztosan alszik. Égve hagyja a nappaliban a kis égősort, hogy legyen egy kis fény. Amióta egyedül él, nagyon fél. Mara érzi, képtelen arra, hogy bemenjen oda és amíg anya alszik, elvegye a hálószobai kisasztalról a ládikát. A ládikát, aminek puha piros selyemborítása van, és kihúzhatós rekeszei. Anya még mamától kapta valamelyik születésnapjára. Abban tartja az értékesebb ékszereit. A bizsukat nem becsüli meg ennyire, ott hányódnak a fürdőszobában a mosógép tetején, aztán amikor a centrifugáló program alatt lepotyognak, a partvis nyelével kotorja elő őket. Ha nem sikerül, az se nagy baj, olcsó kis vacakok, mindig ezt mondja, és nevet. Olyankor gyönyörű. Mintha kisütne a nap. Nem, nem képes rá, hogy megijessze. Hogy meglopja. Levi nem kérhetett volna ilyet. Ő meg mondhatott volna valamit, akármit, csak nem azt, hogy megcsinálja.

Alig húsz perc van az egy órából. Előbb kérdezte Levi Messengeren: „Mi van, beszartál?” Nagy levegőt vesz, rányom az Instagramra, és elindítja az élőt. Vár egy kicsit, hogy többen legyenek, az influenszerek mind így csinálják, amíg gyűlik a nép, hülyeségégekről beszélnek, vagy csak elmondják százszor, hogy megvárják, többen legyenek. Mara is vár. Nyugtalanul nézelődik, a telefon kameráját a házukra irányítja, ő nem akar odanézni. Nem akarja látni az utcai ablakot, ami mögött anya van. Anya… segíts valahogy, nem tudsz? Nem nézel ki az ablakon, és hívsz be? Bebújnék melléd az ágyba, abba az illatos melegbe, amilyen illatod csak neked van, szorosan átölelném a nyakad, és csak ölelnélek, és soha többet nem engednélek el. Anya, kérlek, nézz ki. Nézz ki, nézz ki, kérlek…

Mi van, Mara, elmarad a műsor? Ez az első komment. Mara nem tudja, ki írta, nem ismer semmiféle Deet, az ujjai gépiesen pötyögik a választ: „Pont rád vártam.” Smiley. Elindul. 

A kapu persze zárva van, számított rá, de van kulcsa. „Bármikor jöhetsz – mondta anya, amikor odaadta az új kapukulcsot –, csak mindig zárd be te is.” Bármikor jöhetek, igen, még ilyenkor is, miért ne, és kinyitja  a kaput. Ruganyos léptekkel, mint a macska, már fenn is van a teraszon. Száradó, illatos, nedves ruhaszag – anya ruhái. Gyorsan a bejárati ajtó zárját is nyitja, a kilincset óvatosan nyomja le, az öt ponton záródó ajtó nagyon hangos tud lenni. Bent van. Az előszobában ott vannak anya cipői. Meg Mara kikészített mamusza. Nyuszikás, mert ez volt a kedvence. „Mindig nyuszisat fogok neked venni, akkor is, ha negyvenéves leszel.” Mara tétovázik. Ha átveszi a cipőjét, a többiek kinevetik majd a nyuszi miatt. És nem csak őt, anyát is. A cipő marad. 

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Óvatosan lenyomja  a hálószoba kilincsét. Anya alszik, hallatszik az egyenletes légzésén, hogy mélyen. Egyszerűen nem tud beljebb lépni. Képtelen rá. Közben a videó alatt repkednek a lájkok, „Király vagy, adtok a pénzből?”. 

Tesz egy lépést az ágy felé. Az ágy előtt van a kisasztal, mellette egy zsebes fotel. Erre vágyott anya mindig, hogy milyen jó lesz benne üldögélni és olvasgatni. Most is lehet rajta egy könyv, amennyire a szürkeségben ki tudja venni. És ott az asztal. Rajta az ékszertartó. Csak ki kell érte nyújtania a kezét, magához venni és rohanni vele a játszóra. És akkor mi lenne? Ihatna a nagy ijedtségre, idegen ujjak tépnék föl a kis ládikó fiókjait, próbálgatnák anya ékszereit, ki is röhögnék… Ezt akarja? Tényleg köztük a helye?

Elnéz az ágy felé. Aztán a telefonján átlép a selfie kamerára, ne lássa senki, ahogy anya alszik. Semmi közük hozzá. Semmihez semmi közük.

A megnyugvás melege lassan átjárja az ujjai végéig, ahogy bepötyögi az utolsó üzenetet: „Kiszállok.” 

Óvatosan leteszi a telefonját a kisasztalra, kibotorkál az előszobába, lehúzza a cipőjét, és belebújik a mamuszba. Anya mérges lenne, ha látná, cipőben ment be a szobába. Aztán befekszik anya  mellé, amennyire csak tud, hozzábújik. Megjöttem, suttogja maga elé, épp csak leheli, de anya álmoskás hangon már válaszol is: „Nagyon örülök.”

Pölös-Marton Zsófia

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images