„A társulatban hiszek” – Crespo Rodrigóval, a Jászai Mari Színház igazgatójával beszélgettünk

Vadászpilótának készült

Tizennégy évesen vadászpilóta akart lenni, olyannyira, repült is vitorlázógéppel. Az azóta megszűnt tatai katonai szakközépiskolában tanult volna tovább, de mivel nem a szocialista haza védelme motiválta, elutasították. Most már úgy látja, korántsem biztos, hogy bevált volna nála a szigorú honvédségi hierarchia, de fiatal emberként ebbe nem is gondolt bele: egyszerűen csak szeretett volna minél gyorsabban minél magasabbra jutni.

Egy másik álom, amiről nem kellett lemondania

A színjátszásba mondhatni, véletlenül cseppent bele: édesanyja küldte el egy „láblógatós” nyári napon egy szereplőválogatásra. Bár az utolsó rostán kiesett, elhívták a Cilinder gyerekszínpadra, ahonnan egyenes út vezetett a Színház- és Filmművészeti Egyetemre. Rögtön felvették Huszti Péter és Kerényi Imre osztályába, bár ő ezt az azonnali sikert nem tartja túl nagy dolognak, egyébként pedig többen is így voltak az osztályában:

„Nyilván több körülmény szerencsés összejátszásának köszönhető, hogy elsőre sikerült, és ez önmagában nem jelent semmit hosszú távon. Mindenesetre jólesett, hogy erről az álmomról nem kellett lemondanom.”

A főiskola vége már szinkronizált. Ahogy szinte mindenki, először ő is „tömegezett”, érzése szerint elég sokáig:

„Jaj, de irigyeltem a többieket, akiknek ez jobban ment, és már tudtak kisebb-nagyobb szerepeket csinálni. Aztán szépen kialakult”

Csizmás kandúr és Milne

Olyannyira, hogy már megszámolni is nehéz, hány filmben hallhattuk, úgymint például a Bűbájos boszorkák, Született feleségek, Döglött akták, hogy csak néhány népszerű szériát emeljünk ki. A legtöbbeknek talán a CSI: Miami helyszínelők Eric Delkója jut róla eszébe – érdekesség, hogy a Delkót megformáló Adam Rodriguezt később a Gyilkos elmékben is ő szólaltatta meg. Különösen közel áll a szívéhez a Shrek, amiben Selmeczi Roland halála után Csizmás kandúr volt, illetve a Viszlát, Christopher Robin!. Ez utóbbi Alan Alexander Milnéről és a fiáról szól, illetve arról a két hétről, amit együtt töltöttek, és ami alatt megszületett a Micimackó – itt az írónak kölcsönözte a hangját.

Amióta színházigazgató, a szinkron hátrébb került az életében

„Picit kikopik az ember, ha nem tud azonnal választ adni egy-egy megkeresésre, vagy nem ér mindig rá, de ez természetes. Szerencsére időnként hívnak így is, és néha el is tudok menni. Külön öröm, hogy mostanában nemcsak az angolszász kultúrából érkező filmeket szinkronizáltam, volt például cseh, orosz, skandináv sorozat is. Ezeknek más a történetvezetésük, másféle a színjátszás is.”

Tíz év a Madáchban

Mindkét osztályfőnöke „madáchos” volt – Kerényi igazgató, Huszti társulati tag –, a helyzetből adódóan pedig ebben a teátrumban kezdhette a színházi pályáját. Sok szép feladata volt az ott töltött tíz év alatt, melyek közül az Üvegfigurák Jim O' Connorját vagy az Édes fiaim George Deeverét emelné ki, de szívesen emlékszik vissza olyan nagyobb produkciókra is, mint az Oliver! vagy a Will Shakespeare. És persze a Hegedűs a háztetőn, ahol először adta a zenét klezmerzenekar, mégpedig a Jávori Ferenc Fegya által vezetett Budapest Klezmer Band – a társulat éppúgy szerette, mint a közönség.

A fővárosból vidékre

Ám eljött az idő, amikor tovább kellett lépnie:

„Annak idején eleve egy átalakulóban lévő színházba szerződtem, amely aztán egyre inkább a zenés és a bulvárkomédiák helyévé vált. A komolyabb műfajokat képviselő darabok a nagyszínpadról a kamarába, onnan pedig a stúdióba szorultak ki – aztán már a stúdióban sem játszottak ilyeneket. Nem volt ez feltétlenül könnyű vagy jóleső érzés, de el kellett fogadni.”

Így került a Győri Nemzeti Színházba, később pedig a székesfehérvári Vörösmarty Színházba.

„Akkor értettem meg, hogy annak idején miért kellett a frissen végzett színészeknek szinte kötelező jelleggel vidékre menniük. Más társulati lét, más kollégák, más impulzusok, más munka. Nagyon fontos időszaka volt ez az életemnek.”

A könnyed műfajoktól a rétegzett darabokig

Éppen tíz éve lett egy szintén vidéki teátrum, a tatabányai Jászai Mari Színház, Népház igazgatója. Ezen a ponton muszáj egy rövid személyes kitérőt tennem, mivel Tatabányán nőttem fel, és jó néhányszor megfordultam az akkor még csak simán Népházként emlegetett intézményben. Akkoriban a könnyedség volt előtérben, ami persze érthető, hiszen így garantáltan meg lehetett tölteni a nézőteret, de sokunkban azért ott bujkált valamiféle hiányérzet is. Ehhez képest szinte elképzelhetetlen előrelépést jelent a színház mostani, erősen rétegzett darabokból álló repertoárja, bár volt azért egy alap, amire építkezni lehetett:

„A korábbi igazgatók, Éless Béla, Zubornyák Zoltán, Harsányi Sulyom László mind komoly munkát végeztek. Mindhármuknak elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy most itt tartunk.”

Igazgató úr, bármit, csak Csehovot ne!

Ugyanakkor nem éppen problémamentes időszakban lett a Jászai igazgatója:

„A színháznak nem volt saját előadása, ezért meghívott előadásokkal dolgoztunk, de a következő, 2011-12-es évadban már hat bemutatónk volt. Az első és legfontosabbak célunk az volt, hogy minél többen jöjjenek be. Így minden műfaj képviselve volt, de igyekeztünk mindegyiket ugyanazzal a művészi igényességgel csinálni, ami, úgy érzem, többnyire sikerült is.

2011-ben, amikor átvettem a színházat, a közönségszervezők azt kérték: »Igazgató úr, bármit, csak Csehovot ne!«

Néhány éven belül nemcsak Csehov került a színpadra, hanem egyre több kortárs darab is. A nézőink megismerték a színészeket, a rendezőket, és idővel olyan bizalmuk lett irántunk, hogy ezekre is megveszik a bérletet, bár arra azért vigyázunk, hogy ne szaladjunk előre.”

A legjobb évad szinte csak kortárs darabokból állt

„Az előző évadunkban, ami anyagilag és szakmailag a legsikeresebb volt, a Cabaret-n kívül csupa nem túl ismert kortárs darabot mutattunk be. Ilyen például Pintér Bélától a Szutyok, amit a POSZT-ra is beválogattak, az előadás egyszerre csehovos és South Park-os. A groteszkig elvitt elemekkel operálva játszik az előítéletekkel, a néző pedig ide-oda dől: néha akár egyet is értene egyikkel-másikkal, aztán mindjárt el is szégyelli magát emiatt. A Tesztoszteronban – kortárs lengyel színmű – csak férfiak játszanak, de valójában a nőkről szól. Jó humorú, kicsit szabadszájú darab, (a sajnálatos módon a napokban elhunyt – a szerk.) Balázs Fecó slágereivel. A náci közmunkás és a jólelkű plébános küzdelméről szóló Ádám almái az azonos című dán-német film alapján készült. Emiatt talán ismertebb, ugyanakkor, mivel jó filmről van szó, meg kellett küzdenünk azért, hogy hozzuk a szintet.

Az évad ősbemutatója a Vonat elé leguggolni, József Attilát idézi meg – a középiskolásokat megcélozva. A pandémia miatt nem tudta kifutni magát, de biztos, hogy fogjuk még játszani. Az ausztrál Ha elállt az eső egy több idősíkon játszódó családi történet, tulajdonképpen egy nagy családállítás – borzasztóan nagy öröm volt látni a hatást, amit kiváltott a közönségből. A Francia rúdugrás pedig egy pajzán kortárs komédia, amit már többször bemutattunk a felolvasószínházi sorozatunkban, és most a nézők kérésére csináltuk meg. Lett volna még egy gyönyörűséges orosz darab is, a Részegek, de mivel a teljes stáb Romániából érkezett volna, ezt most nem tudtuk bemutatni… Reméljük, a következő évadban sikerül.”

Állandó társulat

A 2014-15-ös évad mérföldkő volt a Jászai életében: a színháznak – éppen fennállása huszonötödik évfordulóján – állandó társulata lett.

„Én társulatban nőttem fel, és ebben is hiszek – egészen másféle munkát lehet így produkálni. Minden feltétel adott volt ehhez, úgymint színház, állami és – a város meggyőzése után – önkormányzati támogatás, egy jó csapat, és hála istennek egy minket szerető közönség – hiszen a néző ugyanúgy színházcsináló, mint mi.

A társulatunk részben természetesen jött létre, hiszen a színészeink közül sokan már korábban is játszottak itt, de mi is megkerestünk olyan művészeket, akik megfelelő minőséget képviselnek, és a személyiségük is »passzolt« hozzánk. Az egyéni ambíciók ugyanis nem mehetnek a csapatmunka rovására – ez alapfeltétele a nálunk való létezésnek.

Továbbra is nyitott szemmel járunk. Most ugyan nincs státuszunk, de hosszabb távon szeretnénk bővíteni.”

Újító szándék, felkavaró témák

Ekkor indult el az egyébként már a kezdetektől tervezett MOST FESZT is – a hely méretéből adódóan még inkább a minőségre fókuszálva.

„A MOST FESZT eleve egy szűkebb vonal, mivel vidéki, független és határon túli alkotócsoportok monodráma és stúdiószínházi előadásainak biztosítunk bemutatkozási lehetőséget. Évről évre újító szándékú, felkavaró témájú produkciók kerülnek be hozzánk. Az előadások után mindig van beszélgetés is. Az emberek igénylik, hogy az őket ért hatásról visszajelezhessenek az alkotóknak, ők pedig láthatják, hogy a megoldások, amiket alkalmaztak, a kérdések, amiket felvetettek, hogy jutnak el a közönséghez. Mostanra a jászais közösségen belül kialakult egy nagyon erős MOST FESZT-es közösség.

Mivel fizikailag nem tudunk nagyobbak lenni, valamilyen streaminges megoldással szeretnénk majd növelni a nézők számát.”

„Nemcsak igazgató, hanem színész is vagyok"

Igazgatóként figyelmet fordít arra is, hogy az alkotói légkör ne sérüljön:

„Egy intézmény működtetése nem lehet konfliktusmentes, mert ha az igazgató valamire igent mond, azzal valami másra nemet mond. Viszont lehet őszintén kommunikálni, elismerni egy hibás lépést, tanácsot kérni vagy közösen döntést hozni valamiben – ezeknek a helyét és módját kell tudni megtalálni. Óriási szerencse, hogy nemcsak igazgató, hanem színész is vagyok, és ha nem is veszek részt valamennyi próbafolyamatban, minden egyes döntésemet a bőrömön érzem. Egyébként azt gondolom, hogy mi, színészek már csak a hivatásunkból adódóan is könnyebben bele tudunk bújni más bőrébe.”

Folyamatos újratervezés

A pandémia miatt, mint minden színház, a Jászai is nehéz időket él. Nem tehetnek mást, mint hogy alkalmazkodnak a folyamatosan változó körülményekhez:

„Az első hullám alatt a saját oldalunkon igyekeztünk jó minőségű eladásokat leadni – ingyen. Lett is ennek pozitív hozadéka, mert sokan így tudták meg, hogy Tatabányán jó színház van. Gyűjtést is indítottunk nálunk sokkal nehezebb helyzetben lévő kollégák számára. 

A két hullám között végig telt házunk volt – erőt és hitet adott, hogy az emberek így is eljöttek, és hajlandóak voltak maszkban végigülni az előadásokat. Azóta pedig folyamatos újratervezés van. A második zárás előtt egy hétig még játszhattunk száztíz embernek négyszázas nézőtéren. Többek között a Valahol Európában volt műsoron, amibe egy betegség miatt éppen be kellett ugranom. A végén nemcsak a nézők tapsoltak meg bennünket, hanem mi is őket. Felemelő pillanat volt…”

Elfogytak a tartalékok

„Most bizonytalan ideig nem tarthatunk előadásokat, de próbálni lehet. Gőzerővel dolgozunk, ugyanakkor nagyon át kell gondolnunk, hogy az évad hátralévő részében mit és mikor valósíthatunk meg, pláne, hogy még a jövő évi költségvetésünket sem tudjuk. Az állami és az önkormányzati támogatás elég a bérekre, a járulékokra, a működési költségekre, de az összes előadásunkat a bevételből tudjuk csak megcsinálni – ami nagyon-nagyon visszaesett. A tartalékaink pedig elfogytak.”

Így a Jászai ismét átmegy az online térbe, ám a régi előadások mellett élő közvetítéseket is terveznek.

Ezeket már nem tudják ingyen adni – nincs színház, ami megengedhetné magának ezt a gesztust a második hullám idején. A kívülálló nem is gondolná, mennyi mindenre van szükség az ilyesféle működéshez: ügynökség, amely a jogdíjak megszerzésében működik közre, felület, ahol jegyet lehet venni, illetve a szerzőkkel és az alkotókkal is meg kell egyezni. Élő előadásnál pedig a költségek exponenciálisan nőnek: a kiadási költsége ugyanúgy megvan, miközben kell hozzá streaming-szolgáltató, plusz egy stáb szakemberekkel és kamerákkal – arról szó sem lehet, hogy beállítsanak egy-két kamerát, aztán hadd szóljon, hiszen egy rossz felvétel miatt elcsúszhat mindaz, amit éveken keresztül építettek fel. Ilyen ügyekben folynak most tárgyalások – kellő óvatossággal.

Mennek tovább

„Továbbra is szeretnénk színházélményt adni, még ha az online térben is, ugyanakkor nem kockáztathatunk túlságosan. A Jászai nem annyira ismert, hogy lábon eladjuk az előadásainkat – még ha mi magunk biztosak vagyunk is a minőségben, de lehet ennek az egésznek egy felfutása. A munkahelyek és a fizetések biztonságban vannak, de legalább nullára ki kell jönnünk, mert a mínusz finanszírozására nincs keret. Ebben kell valamilyen jó arányt kikísérleteznünk.”

Mennek hát tovább, bár természetesen mindannyian sokkal fáradtabbak, mint a normális évadokban. Az igazgató leginkább a családjából tud erőt meríteni, és a tudatból, hogy újra és újra sikerül alkalmazkodni és megoldást találni.

És szerencsére mindenki egészséges a társulatban, ami, legyen bármekkora közhely is, mégiscsak a legfontosabb, pláne manapság. Külön hangsúlyozza, hogy ahová eljutottak, az korántsem az ő egyedüli története, hanem mindannyiuké. Tíz éve ugyanazokkal az emberekkel dolgozik együtt, és szeretné, ha ez továbbra is így maradna.

Mezei M. Katalin

Nemrégiben Danis Lídiával is interjút készített mezei M. Katalin, aki szintén a tatabányai társulat tagja: olvassátok el ITT

Kiemelt kép: Szvatek Péter