Kurucz Adrienn: Leszámolás egy szerelemmel – Novella
M. eleinte hűséges volt hozzám. Szeretett, persze úgy, ahogy a fajtája szeretni bír, csak néha rajongva, csak néha önfeledten, de sosem méltóságát vesztve. Nem nézett rám párás tekintettel, nem kezelt istennőként, és nem akart velem lenni a nap huszonnégy órájában, de azért jött hozzám, sűrűn jött, keresett, és még bújt is a maga visszafogott módján. Ahogy már mondtam: eleinte. Kurucz Adrienn novellája.
–
Sosem bírta az érzelgős kirohanásokat. Ha én elragadtattam magam megittasulva a friss szerelemtől, menekülőre fogta, napokig hírét se hallottam. Úgyhogy hamar leszoktam én is az ajnározásról, és némán, tiszteletben tartva a határait, messziről imádtam.
Alapvetően jól megvoltunk, mi ketten.
Egy ideig.
Aztán egy nap nem jött haza este. Egész éjszakára kimaradt, és csak másnap reggel esett be nyúzottan, éhesen, fáradtan. Nem szidtam, nem dühöngtem, adtam neki reggelit. Hagytam aludni.
Tudtam, mindig is tudtam, hogy őt nem lehet betörni. Volt már dolgom hozzá hasonlóval, így a kapcsolatunk kezdetén sem voltak illúzióim. Tudtam, hogy nem birtokolhatom, nem uralkodhatok felette, mert lerázza magáról az efféle kötelékeket.
Alkatánál fogva képtelen a behódolásra. Őt szelíden és alázattal kell szeretni, vagy sehogy, hatalmi játszmák nélkül, elfogadva a rigolyáit.
Azért fájt, amikor felszívódott. Eleinte egy-két napra, aztán a harmadik közös évben már hetekre. Nem otthon ülővé tette a kor, hanem csavargóvá.
Hogy mit keresett máshol, másnál?
Nem tudom.
Megkapott itthon mindent, nyugalmat, szeretetet, finom falatokat, kényeztetést, ha beteg volt, orvost hívtam hozzá és ápoltam. Látszólag elégedett is volt a helyzetével, mégis el-eltűnt.
Aztán már csak enni járt haza, aludni egy keveset, és már itt se volt.
Rám se nézett, hozzám se ért. Sőt, kifejezetten kerülni kezdte a testi kapcsolatot. Ezt már nem bírtam elviselni. Nyomozni kezdtem utána.
Leskelődtem, a közös barátokat faggattam, nem látták-e valakivel, nem tudják-e véletlenül merre jár?
Nem tudták.
De az egyikük összefutott vele valahol, és ez az információ utóbb hasznosnak bizonyult.
Vagy tízszer sétáltam arra, mire sikerrel jártam. Megláttam őt az utcán osonni, nem nézett se jobbra, se balra, csoda, hogy nem gázolták még el soha, ahogy közlekedik! Erre gondoltam, amikor a nyomába eredtem.
Nem ment messzire, sőt tulajdonképpen felháborítóan közel maradt a közös otthonunkhoz. Gyakorlatilag egy szomszédhoz járt titkon, az ő résnyire nyitva hagyott kocsibeállóján át surrant be aznap is a kertjébe.
Követtem.
Persze előbb körülnéztem, nem látja-e valaki, hogy mit csinálok, mégis csak magánlaksértést követek el épp, ami nem rám vall. De a féltékenység egészen kifordítja magából az embert.
Nem láttak meg, egy lélek sem járt arra, sötét volt, korán esteledett már akkortájt. Nedves avaron csúszkáltam a ház felé. Kicsi ház volt, látszott, hogy nem nagy a család. Egy ablak világított, odasurrantam. Nem sokat láttam először, mert vastag függöny takarta a nagy részét, de aztán találtam egy kis rést, amin át beleshettem a szobába.
Színesre pingált falak, képek, kaspók, polcok sehol, nemrég költözhetett be a tulajdonos. Egy fiatal nő, rögtön tudtam a falak színéből. Meg azt is, hogy valószínű lelkes, ám elég egyszerű teremtés.
A kanapén nyitott laptop, pléd, kispárna. Egy tányéron almagerezdek és keksz. Dolgozott vagy sorozatokat bámult az imént. Vajon mi lehet a foglalkozása? Ennyire elfoglalt vagy ennyire ráér?
Miért jobb neki vajon vele?
Miért jobb neki nála?
Akkor megláttam őket.
Hátulról mehetett be valahogy a házba, ott engedte be a nő, vagy már eleve nyitva hagyta neki az ajtót, nem tudom. Várta mindenesetre, ez nyilvánvaló volt abból, ahogy ránézett. Beszélt is hozzá, de nem hallottam mit, műanyag ablakok voltak, nemrég cserélhették őket.
Nem az zavart leginkább, hogy látom őket együtt, és ordít róluk, hogy odavannak egymásért. Inkább az a meghittség bántott, ahogyan együtt voltak, az az összeszokottság. Megvan: intimtás! Úgy viselkedtek, mintha ez lenne a közös otthonuk. Talán ők így is tekintettek rá…
A nő kirakott valami ételt egy tányérra, valószínűleg ettek mind a ketten, ezt nem láttam onnan, ahonnan leskelődtem, csak valamivel később azt, hogy a nő visszaül a kanapéra. Nemsokára megjelent az én csavargóm is. És egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki innen is tovább akarna állni rögvest.
Némi hezitálás után a nő mellé telepedett, aki hívta, csalogatta, összekucorodtak.
Ezt már nem akartam látni. Azért ez már sok volt.
Hazaindultam, mert attól tartottam, ha maradok, jelenetet rendezek.
Útközben elhatároztam, hogy felülemelkedem az emberi gyarlóságon, a birtoklásvágyon, és örülök a boldogságuknak. Végül is nem az a lényeg, hol találjuk meg a harmóniát, hanem hogy megtaláljuk, nem igaz?
Ez a létezés értelme. Nem lehetek gát e nemes ügyben, akkor sem, ha a büszkeségem azt mondja, dehogyisnem, rohadjatok meg mind a ketten!
A háború végül nem miattam tört ki, hanem azért, mert a kis nő nem tisztelt engem vissza.
Történt, hogy megajándékoztam hűtlen kedvesemet egy gyönyörű nyakbavalóval. Én magam kapcsoltam rá, hogy mindig emlékeztesse, hova tartozik valójában. Hogy van neki társa, ha nem törődik is vele.
Amikor legközelebb hazajött, csupasz volt a nyaka.
Levette róla, amit rátettem, az a nyomorult szuka!
Elirigyelte még ezt a kis boldogságot is tőlem!
És nem elégedett meg ennyivel, hanem pár napra rá a saját ajándékát akasztotta a nyakába. Egy silány bizsut persze! Egy hamisítványt!
Ezt már nem tűrhettem.
Mondtam az én drágalátos, csapodár barátomnak, hogy ide többet ne jöjjön. Elegem van! A ribanc nemcsak elrabolta a szerelememet, de anyagilag is megkárosított. Szóval fel is út, le is út! Vége van. Menjen, ahová akar.
Egy hétig távol maradt.
Aztán persze megint ott ült a konyhámban. És kérte a vacsorát. Hogy nem szakad le a bőr a pofájáról, gondoltam, de azért megetettem. A nyakbavalót, a kurváét letéptem róla, és kivágtam a kukába.
Rémültnek tűnt, de azért maradt éjszakára.
Viszont reggel megint felszívódott.
És így megy ez már jó ideje.
Kidobom, Visszakönyörgi magát. Kidobom. Visszakönyörgi magát.
Meglestem őket újra, a nőt is hitegeti még persze, nála is sündörög.
Elhatároztam, hogy bekeményítek.
Megérdemli a bosszút.
Kíváncsi vagyok, mit lép majd, ha megtudja, vettem egy kutyát.
Holnap hozom haza.
Úgy tervezem, mindennap elsétálunk majd szépen, komótosan, kettecskén a nője háza előtt.
Lássák csak meg, a csaj is, meg az az álnok macska is, hogy én sem búslakodom ám odahaza egyedül! Nekem is jut szeretet ezen a világon! Ők meg csak hízzanak dagadtra együtt a kanapén, míg mi pompásan korzózunk fel-alá fitten!
Kurucz Adrienn
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images
