„Apánk volt az, aki főzött, és anyánk gondolkodott” – Ruth Bader Ginsburg halálára

–

Édesapja, Nathan Odesszában saját bőrén tapasztalta a diszkriminációt: zsidóként nem járhatott orosz állami iskolába. Tizenhárom évesen családjával az antiszemitizmus elől New Yorkba vándorolt ki, itt később megismerkedett az osztrák származású Celiával. Második gyermekük, Ruth 1933-ban született, majd nem sokkal később elvesztették elsőszülött lányukat. Ruth brooklyni gyermekévei alatt egész életre szóló útravalót kapott szüleitől, akik nagy súlyt fektettek lányuk taníttatására és aktívan részt is vettek benne.

Édesanyja bízott benne, hogy a jó képességű kislányból egyszer talán történelemtanár lehet. A szintén kimagaslóan tehetséges Celia tizenöt évesen végezte el a középiskolát, de a család anyagi helyzete miatt ő nem, csak a bátyja tanulhatott tovább, és a fiatalon munkába álló Celia ebben támogatta őt anyagilag.

Mindig arra tanította lányát, hogy igazi hölgy legyen. Ezen holmi etikett vagy társadalom által diktált szerep helyett azt értette, hogy legyen önmaga és mindig maradjon független.

Tizenegy évesen Ruth újabb életre szóló ajándékot kapott: nagynénje elvitte az operába, és a kislányt annyira elvarázsolta a Gioconda, hogy élete végéig lelkes operarajongó maradt – és a műfaj népszerűsítője, támogatója is. Nem véletlen, hogy halálakor szinte alig akadt operaénekes, aki ne emlékezett volna meg róla a közösségi médiában.

Édesanyját, akivel nagyon közeli kapcsolata volt, az érettségi előtt egy nappal veszítette el.

A csendes, visszahúzódó lány tizenhét évesen, az egyetemen találkozott élete szerelmével, Marty Ginsburggel.

„Az első férfi volt, akit érdekelt, hogy agyam is van” – mesélte több interjúban is. Az elbűvölően vicces és extrovertált Martyt lenyűgözte Ruth szakmai alázata, és az első pillanattól kezdve támogatta a lányt álmai megvalósításában, ami egyáltalán nem volt annyira magától értetődő az ötvenes évek Amerikájában.

Ebben az időben még teljes természetességgel tehette fel azt a kérdést az egyetem dékánja az ötszáz végzős között mindössze kilenc női joghallgatónak, hogy mivel érdemelték ki azt, hogy kvalifikált férfiak elől vehették el a lehetőséget.

Ruth az egyetem elvégzése után is szembesült a kort átható nemi diszkriminációval. Míg Marty könnyen talált állást New Yorkban, őt az egész városban nem akarták alkalmazni pusztán azért, mert nő – még úgy sem, hogy férfi évfolyamtársai több helyen is lobbiztak érte. Végül egyik professzora segítségével talált munkát – a korszellemnek megfelelően a fizetése bőven alulmúlta férfi kollégáiét. Egy kutatáshoz a svédországi Lund Egyetemen dolgozott, és az ott tapasztaltak igencsak inspirálták; a jogászhallgatók húsz-huszonöt százaléka nő volt, ami az Egyesült Államokban ekkoriban valahol három százalék körül mozgott. Az pedig még inkább elgondolkodtatta, hogy várandós professzort is látott a katedrán.

Lányuk születése után Martyt rákkal diagnosztizálták. Ruth egyszerre gondoskodott beteg férjéről és az alig másfél éves Jane-ről, jegyzetelt saját maga és férje számára a Harvard jogi karán, miközben a neves Harvard Law Review szaklapban publikált és évfolyamelső pozícióját is megtartotta.

Ő volt az első női szerző, akinek írásai a Harvard Law Review és a Columbia Law Review hasábjain is megjelentek.

Elképesztő munkabírása, precizitása, alázata már ekkor megmutatkozott. Később munkatársai is arról számoltak be, milyen alaposan készült egy-egy tárgyalásra, milyen gonddal építette fel mondanivalóját, amelyben minden egyes szó használatát alaposan megfontolta. Ezt az alaposságot egyik egyetemi tanárától, a Lolita című regény szerzőjétől, Vladimir Nabokovtól tanulta meg. Egy interjúban elmondta, hogy Nabokov órái megváltoztatták azt, ahogy ír és olvas. Tőle tanulta meg, milyen fontossága van a szavak helyes megválasztásának.

Közel tíz évig egyetemi oktatóként dolgozott a neves Rutgers Egyetemen, majd társalapítóként létrehozta a legbefolyásosabb jogvédő civil szervezet, az egyéni szabadságjogokért küzdő American Civil Liberties Union női projektjét, és számos nemi diszkriminációval kapcsolatos ügyet vállalt el. Például Sharron Frontieróét, aki esküvője után lakástámogatást igényelt, azonban a hatályban lévő szabályok szerint erre csak férfiak voltak jogosultak.

Stephen Wiesenfeld a fia születésekor vesztette el feleségét. Özvegyeknek járó anyagi támogatásban azért nem részesülhetett, mert az csak nőknek járt.

Michigan államban egy anya és lánya éttermet működtetett, a lány bárpultosként dolgozott. Ez törvénybe ütközőnek számított, mert csak férfi tulajdonos felesége vagy lánya dolgozhatott a pult mögött.

1996-ban egy középiskolás lány szeretett volna katonai pályára lépni, és a nagy múltú Virginiai Katonai Akadémián tanulni. Az intézet azonban válaszra sem méltatta, mivel csak férfiak számára nyitotta meg kapuit.

Sok másik mellett Ruth ezt a négy ügyet is sikerre vitte, és a legfelsőbb bíróság elé került hat esetéből ötöt megnyert.

Ruth tisztában volt vele, hogy a sikerhez elengedhetetlen, hogy meggyőzze a vele szemben a bírói pulpituson ülő (rendszerint) férfiakat arról, hogy nemi diszkrimináció igenis létezik.

Átlátta azt, hogy a hatályban lévő törvények arra a mélyen rögzült sztereotípiára épülnek, hogy a férfi a kenyérkereső a családban, és a nő gondoskodik a gyerekekről és a háztartásról. A társadalom azonban már jócskán meghaladta ezeket az elképzeléseket.

Nemcsak az esetekben rejlő intellektuális feladat vonzotta, de nagyon fontos volt számára egy-egy ügy mögött az ember és az, hogy a jog hogyan befolyásol sorsokat. „A joghallgatóknak mindig elmondom, hogy ha jogászok szeretnének lenni és ezt a szakmát gyakorolják, az pusztán egy készség, olyan, mint bármely más szakmáé, például a vízvezeték-szerelőké. Ha azonban valóban hivatásnak érzik, akkor olyasmit fognak tenni, ami túlmutat rajtuk, ami segít könnyeket letörölni, és azoknak nyújt támogatást, akik náluk kevésbé szerencsés helyzetben vannak.”

1980-ban Jimmy Carter elnök nevezte ki szövetségi fellebbviteli bírónak, így amikor munkája Washington D. C.-be szólította, Marty megszakította sikeres adóügyi jogászi munkáját New Yorkban, és a család a fővárosba költözött. „Akkor lesz valóban egyenlőség nők és férfiak között, amikor a következő generáció nevelését együtt végzik.” Ezt is Ruth Bader Ginsburg mondta. Neki és férjének sikerült ezt családon belül megvalósítania, és nem is féltek meggyőződésüket a külvilággal is közölni.

Amikor fia viselkedése miatt sorozatosan Ruth Bader Ginsburgöt hívták be az iskolába, jelezte, hogy a gyereknek apja is van, akit szintén megkereshetnek ez ügyben. Ez után a reklamációk száma látványosan csökkent.

A Notorious R.G.B. című dokumentumfilmben lányuk, a jogászprofesszorként dolgozó Jane és a zeneiparban dolgozó James fiuk így beszélt a szüleik hétköznapjairól: „Apánk volt az, aki főzött, és anyánk gondolkodott.” A gyerekek egyébként sem engedték anyjukat a konyha közelébe egy igen balszerencsésre sikerült halvacsora után.

Marty nemcsak támogatta a feleségét, de teljes gőzzel lobbizott is érte, amikor megüresedett a legfelsőbb bíróság egyik széke. 1993-ban Bill Clinton a Fehér Házban folytatott interjú tizenötödik percében biztos volt abban, hogy megtalálta a megfelelő szakembert a szövetségi legfelsőbb bíróság megüresedett helyére, amit aztán a szenátus elsöprő, 96:3 arányú szavazattal jóvá is hagyott. A testület tagjaként tovább folytatta harcát az esélyegyenlőségért.

Gondolatai olyannyira megszólították a fiatalabb korosztályt is, hogy azok gyakran a közösségi oldalakon vagy pólókra nyomtatva köszöntek vissza.

Ellenzői között ott voltak az abortuszellenes csoportok, hiszen a bíró szerint „az a döntés, mely szerint a nő vállalja a terhességet vagy sem, központi szerepet kap a nő élete, jóléte és méltósága szempontjából. Ezt a döntést a nőnek kell meghoznia. Ha helyette a kormány teszi ezt meg, azzal úgy kezeli őt, mintha nem felnőtt, a saját döntéseiért felelős ember lenne.”

Barátsága Scalia bíróval számos újságcikk témája volt egy politikai hitvallás mentén polarizált társadalomban. Politikai preferenciájuk különbözött, számos kérdésben nem értettek egyet, de valamennyi vitájukat áthatotta az egymás iránti tisztelet és a másik véleménye iránti kíváncsiság.

„Mi a különbség egy New Yorki-i könyvelő, például az édesanyám, és a legfelsőbb bíróság tagja között?” – tette fel a kérdést egy előadásában, majd meg is adta rá a választ: „Pontosan egy generáció” – utalva ezzel a lehetőségekre, amelyek az édesanyja előtt álltak nyitva és amelyek neki adattak meg.

A Harvardon végzett lányunokája büszkén mutatta neki évfolyamtársai képét, ahol a férfiak és nők aránya már ötven-ötven százalék. Ruth többször elmondta, hogy nagy utat tettek meg, de bőven van még tennivaló az esélyegyenlőség területén.

Azt szerette volna, ha úgy emlékeznek rá, mint olyan emberre, aki a tehetségét arra használta, hogy munkáját a képességeihez mérten a lehető legjobban végezze. Milliók lehetnek neki ezért hálásak. Nyugodjék békében!

Trembácz Éva Zsuzsanna

Kiemelt kép: Getty Images/Nikki Kahn/The Washington Post