–

Festők a vásznon, másképp

A British Museum Hokuszai – A nagy hullámon túl című filmes tárlatvezetése volt az első olyan kulturális ismeretterjesztő mozifilm, amit a gyönyörű belső terű Urániában láttam, és aminek köszönhetően azonnal beleszerettem nemcsak a japán festőbe (róla aztán muszáj is voltam írni ITT), de a művészeti dokumentumfilmek műfajába is. A roppant jól összeszedett film alatt ugyanis lehetőséget kaptam arra, hogy szivacsként szívjak magamba temérdek értékes információt Hokuszairól, miközben olyan művészettörténészek vezettek végig a képek sorozatán, akik az egész életüket tették fel az apró részletek és az átfogó kép tanulmányozására.

Az Uránia moziban hat éve indult útjára egy másik parádés sorozat is, A művészet templomai címmel, amely többek között Gauguin, Schiele, Klimt és Dalí után most Frida Kahlóról készült filmmel jelentkezik, nem is volt kérdés, hogy ott a helyem a sajtóvetítésen. 

Frida Kahlo kétségkívül ikonikus figura, 

mélybarna szeme fölött szárnyaló fecskeként ívelő, összenőtt szemöldökének, vagy színes, mexikói viseletének megjelenítését az is felismeri akár egy egyszerű mém vagy grafika alapján is, aki még életében be nem tette a lábát egy múzeumba sem. Ugyanígy tragikus életének fontos mozzanataival is valószínűleg nagyon sokan tisztában vannak. Ha azt mondom, Frida Kahlo, valószínűleg egyből rávágsz legalább három dolgot csípőből:

1. A buszbaleset – ha mégsem, akkor segítek: a tizennyolc éves Frida 1925. szeptember 17-én egy tömött buszon utazott épp, amikor a türelmetlen sofőr meg akart előzni egy villamost, ami a falhoz préselte a járművet. A balesetben sokan megsérültek, de a legsúlyosabban Frida. A gerince több helyen eltört, akárcsak a medencéje, és a lába – ami a hatéves korában elszenvedett betegség miatt már eleve deformált volt. A fiatal lány életét örökre megváltoztatta a kilenc hónap, amit fekve kellett töltenie. A szüleitől egy speciális ágyat kapott, ahol részben unaloműzésként festéssel foglalta el magát, az ágyszerkezet plafonján lévő tükör segítségével több önarcképe is ekkor született – önmagát festette meg ugyanis a leggyakrabban, mert, ahogy mondta, azt ismeri a legjobban.

2. A szüntelen testi és lelki fájdalom – a baleset következtében élete végéig erős gyötrelmek kínozták, a speciális fűzője nélkül járni sem tudott volna, sok időt töltött kórházban és még többet ágyban fekve. A széttört medencéje miatt pedig háromszor is elvetélt. Hiába vágyott nagyon egy gyermekre, hiába érezte úgy, hogy a sok szenvedés közepette, amiről az élete szól, egy kisbaba mégiscsak reményt és boldogságot nyújthatna számára, ez sajnos nem adatott meg neki.

3. A férje, Diego Rivera – Mexikó akkoriban leghíresebb művészét Frida kereste fel, hogy megkérdezze, szerinte van-e neki jövője a festészetben. A férfinak azonnal megtetszett a fiatal lány, aki szintén beleszeretett a férfiba, lenyűgözték a hatalmas testhez tartozó kicsi kezei, és a kissé gülüszemek. Kis varangyos békájának titulálta később a férjét, a művészpárost pedig a közvélemény csak úgy emlegette: az elefánt és a galamb. Frida azonban egy macsó társadalomban ment férjhez, ahol a férfiaknak sokkal több minden szabad volt. Az időnkénti viszonyok felett még szemet hunyt volna Kahlo, ám amikor kiderült, hogy Diego a húgával is csalja, azt már nem tudta neki megbocsátani. 

Viva la vida! – a film

Nagy vonalakban talán ennyi az, amit a legtöbben tudunk Frida Kahlóról. És pont ez a bajom az amúgy érdekes filmmel, a Giovanni Troilo olasz filmrendező által jegyzett alkotással is, túlságosan megmarad a közhelyeknél, sokkal mélyebbre nem ás le a festőnő életébe, személyiségébe, gondolataiba. Pedig muníció lett volna bőven. A filmben ugyanis számtalan izgalmas hang megszólal, többek között egy amerikai fényképészé, akinek kivételes lehetőséget kínált az élet: éppen ott volt a Coyoacán-beli Kék Házban (azaz a La Casa Azulban), aminek fürdőszobáját – Frida összes személyes ingóságával együtt – ötven év múltán először kinyitották, így elsőként fotózhatta le.

Az ő szájából hangzik el például az a mondat, miszerint őt mindig meglepi, amikor Fridára feministaként utalnak. Engem ennek a gondolatnak a bővebb kifejtése például nagyon érdekelt volna.

De szót kap a Frida múzeum vezetője is, illetve egy ex voto festő is. Tőle származik a címbeli idézet: „A fájdalom, amit megfestett, a lelkében volt.” Hiába ugyanis a számtalan, nyilvánvaló testi baj, a művekben mégis inkább a szív szenvedései jelennek meg szerinte: a gyermekek elvesztése, az Amerika iránt érzett fenntartás, a nő szerelmének kizsákmányolása. Bár való igaz, ilyen fokú folyamatos és megszüntethetetlen fizikai kín bekúszik a bőr alá, gyökeret ver a lélek gazdag talajában, futónövényként szépen lassan behálózza az embert, jelenlétével folyamatos önreflexióra kényszeríti, mígnem a személyiségével eggyé nem válik a gyötrelem. Ezzel együtt azonban Frida mégsem vált megkeseredett emberré, sőt. A film címe Viva la Vida! (azaz: Éljen az élet!) magában foglalja Frida Kahlo életfilozófiáját. Ez a címe ugyanis annak az érett, piros dinnyéket ábrázoló képnek, amit az elmúlást régóta vágyó művésznő halála előtt nyolc nappal festett.

A narrátorválasztást én kissé hatásvadásznak éreztem Asia Argento személyében, a karcos hangú, tetovált mellkasú színésznő szuggesztíven néz a szemünkbe, miközben végigkalauzol bennünket a festőnő életének drámai fordulatain. A narrálás így mindent összevetve az én szememben már kissé harsány volt. 

A filmnek a számomra legkiemelkedőbb értékei így a festményeken túl a Frida naplójának részleteit feldolgozó, klipszerű betétek voltak, illetve az a pár korabeli felvétel, ami még tovább mélyítette a festőnő megismerését.

Bár a film maga, az említett hiányosságok miatt, messze nem maradt meg bennem annyira, mint a Hokuszairól szóló tárlatvezetés, egy jelenet mégiscsak előbukkant időről időre a fejemben. Ezen Frida Kahlo látható egy fiatal nő társaságában. Fridáról lehet tudni, hogy a saját vágyait nagyon szabadon élte meg, szeretői között nemcsak olyan ikonikus férfiak találhatók, mint például Lev Trockij, de nők is szép számmal. Ebben az alig egyperces fekete-fehér filmfelvételben, amelyben a festőnő hátulról mögé lépve megcsókol egy lányt, majd becsukja a táblás ajtót, kizárva a kíváncsi külvilágot, miután még egy utolsó, magabiztos, tüzes pillantást vet az operatőrre, annyi erotika, szenvedély, és fridaság van, amiért önmagában érdemes megnézni a filmet.

Fiala Borcsa