–

Nem értem, miért gondolja bárki, hogy a hedonizmus kizárólag az élet határtalan élvezetét jelenti – azt, hogy valaki minden jót és finomat ki akar belőle venni. Szerintem a hedonista emberek többnyire megélik a másik végletet is: a szenvedést, önmarcangolást, belső démonokat. Gondoljatok csak Anthony Bourdainre – akinek A szerelem sava-borsa is szentel egy epizódot azzal, hogy az egyik aranyköpését idézi. („Néha akkor esszük a legfinomabbat egy úton, ha az A-terv befuccsolt” – hetedik epizód) A világ egyik legnagyobb hedonistája volt, és mindvégig súlyos depresszióval küzdött. 

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy A szerelem sava-borsa depressziós sorozat, épp ellenkezőleg! Valószínűleg visszaadja az életkedved (ha épp elvesztetted), a hited a szerelemben, és gyönyörködteti a szemed, ezért mindenképp megéri nézni.

Két szép ember találkozását meséli el (nincs nevük, úgyhogy legyen csak a férfi és a nő), akik már épp elég csalódáson átmentek ahhoz, hogy mire egy randiappon keresztül találkoznak, már ne várjanak túl sokat a másiktól. Illetve vagy mindent, vagy semmit.

Ezért aztán kellően óvatosak és bizalmatlanok, és csak lassan mernek egymásnak feltárulkozni. 

Azt hinnéd, a szerelem kibontakozásáról már mindent elmeséltek és unjuk a közhelyes fordulatait. De úgy látszik, időnként még lehet róla őszintén beszélni – ami alatt nemcsak azt értem, hogy tabuk nélkül, hanem leginkább púder nélkül. Ez a férfi és nő például kívülről igazi győztes típusok, mindketten jól néznek ki, van önálló egzisztenciájuk, hivatásuk, elképzelésük az életről, és szeretnek jókat enni. Közben meg félnek attól, hogy nem fognak kelleni a másiknak, vagy el fogják cseszni, esetleg, hogy túl jó lesz, és akkor meg azért lehet szorongani, mert olyan úgysincs, a végén mindig történik valami baj.

Úgyhogy a nyolcrészes sorozatból több mint öt szól arról, hogy kerülgetik egymást – miközben végigeszik Barcelona legjobb helyeit –, ismerkednek, elbizonytalanodnak, majd őrülten vágyakoznak, elemezgetik a saját érzelmeiket, megdorgálják magukat a rossz beidegződésekért, és rejtegetik az érzéseiket, nehogy elriasszák a másikat. Aztán amikor már nem bírják a feszültséget, egymásnak esnek, de úgy istenigazából. Egy egész epizódon át csak szexelnek (szpojler!), és persze utána sincs vége a vergődésnek. Nem oldódott meg semmi. 

Egy másik embernek átadni magad továbbra is félelmetes és ijesztő.

Az a jó A szerelem sava-borsában, hogy bár romantikus történet és gasztrokalandtúra egyben, de csak picivel glamúrosabb a valóságnál. Mondjuk, annyiban, hogy minden sokkal jobban néz ki. (A szereplők, a ruhatáruk, az ételek, az éttermek, a lakások és az utcarészletek is.) De mivel ízig-vérig európai produkcióról beszélünk, ezért nem érezzük hamisnak vagy leegyszerűsítettnek. Akik szeretik a spanyol nyelv dallamát, már attól „elélvezhetnek”, hogy a szereplők végigdumálják az összes epizódot – és az Annie Hallból merítve olykor halljuk (illetve feliratban látjuk) a belső monológot is. Lehet ízlelgetni még az argentin dialektust is, mert a férfi Dél-Amerikából jött, de, mondjuk, inkább dánnak néz ki. 

Egy olyan sorozathoz, amiben nyolc részen keresztül kizárólag a két főhősre koncentrálunk (időnként jelenik csak meg mellettük egy-egy mellékalak, akik viszont a gasztrovonal valóságos szereplői), nagyon fontos a színészek karizmája, hiszen csak akkor tud minket lekötni a történetük, ha izgalmas őket figyelni. Ez mindkét főszereplőre érvényes: Laia Costa korosztálya egyik kiugró tehetsége, aki már több angol nyelvű produkcióban is bontogatja a világhírnévre termett szárnyait – ő bámulatosan kötéltáncol a gyermeki báj, a latin femme fatale és a feminista kékharisnya között. Guillermo Pfening pedig az argentin filmipar sokat látott pillére, akit simán el tudnánk képzelni egy skandináv krimi nyomozójaként is, de sérült, szorongó, vágyakozó szerelmesként is tökéletes.

Elég bevállalósnak kellett lenniük ehhez a sorozathoz, hiszen ténylegesen a testüket-lelküket adták hozzá.

A rendező, Isabel Coixet már számos, nálunk is vetített filmjében bizonyította, hogy a zárt arcok és lesütött tekintetek mögött rejtőző nagy érzelmi viharok érdeklik (legutóbb erről a filmjéről számoltunk be), és mindig is volt hajlama egy kis melodrámára (Például Az élet nélkülem, A szavak titkos élete), de itt most az utolsó részig jól tud egyensúlyozni a könnyedség és a komolyság mezsgyéjén. Nekem aztán az utolsó részben megint átbillent a szentimentalizmus és az önsajnálat irányába – de ez legyen az én bajom, az én ízlésem. Még így sem rontotta el az élményt: a sorozat hangulata, a szereplők személyisége és a történet igazságai még sokáig motoszkáltak bennem, és bármikor újranézném. 

Azt meg lefogadom, hogy az igazi hedonisták ki fogják jegyzetelni, és – amint erre lehetőségük lesz – nyakukba veszik Barcelonát és Rómát, hogy leteszteljék a bemutatott kulináris kincseket. És milyen igazuk lesz! 

Gyárfás Dorka

Képek: HBO