–

Úgy olvastam Az ide nekünk a csillagokat is! című regényt, mint a Biblia történeteit. Mint példázatokat, elemi kérdéseket előcsaló szövegeket.    

Már a helyszín is archetipikus, bibliai táj: egy vén olajfák közt megbújó tanya, por és szél és forróság. Az idő valójában nem telik, körbe-körbe jár a mutató, a nyár örök, a táj nem változik, csak az emberek öregszenek benne.

Él a tanyán egy pátriárka, egy önjelölt vallási guru, aki – mint Noé – gyűjti maga köré az állatokat és az árvákat, megmenti őket, de hatalma van felettük – holott szeretetről, tiszteletről és egyenlőségről prédikál – uralkodik rajtuk, amíg teheti, és amíg fel nem lázadnak ellene azok, akik amúgy istennek tekintik.

Három fivérről van szó pontosan, akik közt úgy tűnik, eltéphetetlen a szövetség, egészen addig, amíg a szerelem (mi más?) felkavarja az állóvizet, és kiderül, a mélyben elfojtott indulatok feszítenek régóta mindenkit: féltékenység, vágy, irigység, düh… és a béke valójában csak fegyverszünet, illúzió, ahogy talán mindig ezen a világon.

Mert ahol szeretet van, ott birtoklási vágy is van, és ahol birtoklási vágy van, ott viszály is van, legyünk bármennyire racionálisak is, költözzünk kommunába, hozzunk bármilyen szabályt, törvényt is naivan ellene.   

A történetbéli szerelmespár sem kerülheti el a végzetét, mindannyiunk végzetét. Képtelenek egymás nélkül élni, de egymással se tudnak, hiába szeretik egymást nagyon, nem tudják kitépni magukat a család, a szűk és tág környezet szövetéből, és a sok évvel későbbi tragédia már az első pillantásukban kódolt.

Paolo Giordano új regényében (is) a legelemibb emberi viszonylatokat elemzi a rá jellemző tudós alapossággal

Apa-fia, sőt apa-lánya, testvérek, barátok, szerelmesek hálója, összekapaszkodása és menekülése egymástól. Egy család, amelybe születünk, és egy család, amelyet választunk magunknak, azt hisszük, önként és szabadon, de valójában nagyon is determináltan. Mert bár gondolkodunk és öntudattal rendelkezünk, döntéseinket leginkább érzelmeink, ösztöneink, vágyaink, emlékeink és régi traumáink befolyásolják, nem a józan ész – sugallja a mesélő.

Giordano azt mutatja meg, hogy bár valamilyen formában mindenki kap az édenkertből, élni nem tud benne, ez az ember tragédiája.

Az emberé, aki a természetet leigázza, kihasználja, kifacsarja és tönkreteszi, épp úgy, mint olykor azokat az embereket is, akiket mellé sodort az élet, bántja azokat is, akiket őszintén szeret, sőt, csak őket igazán.           

Giordanónak ez a negyedik regénye, és bár a történet egészen más, mint a korábbi könyveké, a téma, a fő kérdés részben mégis közös.

Hogyan teremthető rend a káoszban?   

Giordano, akit – ahogy ebben az interjúban is mondja – rettenetesen zavar a kontroll hiánya minden téren, megfogalmazott a maga számára egy választ: neki a kutatás és az írás segít, hogy rendet teremtsen a saját világában.

Mások számára azonban felelős alkotóként nem kívánja megmondani a tutit. „Sokszor kérdezik, mi a könyveim üzenete. Nincs üzenetük. Nem üzengetek. Íróként kérdéseim vannak, ahogy tudósként is. Bár pont az ellenkezőjét gondoljuk, a tudomány sokkal több dolgot nem tud, mint amennyit igen. Viszont kérdez szüntelen.”

A torinói Paolo Giordano, az immár világszerte népszerű író részecskefizikából doktorált, a tudományos életnek is elismert figurája. Huszonhat évesen írta meg első regényét, A prímszámok magányát, amely bestseller lett világszerte, már a megjelenése utáni évben átlépte az egymilliós példányszámot, és eddig több mint negyven nyelvre fordították le. A történet főszereplőinek kapcsolata nagyon hasonló az új regény, az Ide nekünk a csillagokat! hőseiének szerelméhez: összetartoznak, mégis örök távolságra ítéltetnek, mint a matematikában az ikerprímeknek nevezett számok, amelyek egymás mellett vannak, de egy nem prímszám mindig közöttük áll.

Vajon miért reménytelenek a legnagyobb szerelmek? – kérdezi Giordano újra meg újra.

Vajon miért mérgezi a legnagyobb érzéseket mindig elemi bűntudat?

Az író-fizikus „prímszámok” utáni következő munkája (és nagy sikere) a riporterként szerzett afganisztáni tapasztalataiból született regény volt, Az emberi test, amely azt mutatta meg, milyenek a háborúk ma, a konfliktusok népek közt, valódi hadszíntéren. Ez a regény is, akárcsak a többi, szimbolikus helyekkel dolgozik, allegorikus figurákkal, ezért is olyan könnyű azonosulni velük – szinte bármelyikükkel. Olyan pontosan, olyan érzékletesen, annyira mély empátiával és szeretettel rajzol Giordano karaktereket, hogy pontosan értjük, érezzük a legsötétebb jellemvonások eredetét is, a fájdalmat, a magányt, a félelmet, a kiszolgáltatottságot a torzulások mögött. Az író láttat, de nem ítélkezik. és így mi is megbocsátóbbak leszünk általa. Mindenkivel, magunkkal szemben is.

A siker valódi ára – Megnéztük a Kvíz című minisorozatot

Kult – 2020. augusztus 5. – GyD

Miközben sok szerző hangsúlyozza, amit ír, fikció, és nyomokban sem tartalmazza saját életet a mű, addig Giordano szerint az írás márpedig mindig önéletrajzi. A történeteket ő is kitalálja, ám bevallottan minden könyvében benne van, a szereplőit is önmagához képest mintázza, saját tapasztalataira hagyatkozik, saját élményeire. Olyannyira, hogy regényei az életútját követik: a most 38 éves szerző új könyve a felnőtté válásról szól, a felelősségvállalásról, a családalapításról, a megtapasztalt bűnről, árulásról, az elvesztett ártatlanságról, míg a korábbiak a gyerekkorról és az egészen fiatal felnőttkorról meséltek.

E logika szerint a lázadás-hazatérés korszaka után az illeszkedés csömörének (vagy az örök újrakezdésnek?) a korszaka következik, az életközepi számvetés és krízis ideje, erről beszél majd nekünk Paolo Giordano legközelebb. Hogy igazam lesz-e, nem tudom, de hogy el fogom olvasni a következő regényét is, az egészen bizonyos. Ajánlom figyelmetekbe e különleges alkotót!

Kurucz Adrienn 

Kiemelt kép eredetije: Getty Images/Leonardo Cendamo