–

Ma már szinte hihetetlen számomra, hogy vannak még emberek, akik tévét néznek, pedig egykor nemcsak hogy közéjük tartoztam, de a hivatásomnak tekintettem ezt, hiszen magam is tévéműsorokat készítettem – tudnom kellett, mi zajlik a szakmámban. Most meg a laptopomon nézek egy olyan minisorozatot, ami lassan kosztümös filmnek minősül, ugyanis a kereskedelmi tévék hőskorát idézi fel, amikor még az egész ország (és nem csak a miénk) a Legyen Ön is milliomos! előtt ült, egyesek pedig ölni tudtak volna azért, hogy bekerüljenek a vetélkedőbe. 

Volt egyszer egy tévéműsor…

Nézem, és álmélkodom, hogy milyen világ is volt az, milyen őrület kerítette hatalmába az embereket, mi mindent jelentett ez a doboz és a benne való szereplés, és hogyan tudott tönkretenni bárkit, aki óvatlanul belecsöppent. Alig húsz év telt el azóta, és azzal, hogy a képernyő átkerült a tenyerünkbe, valójában mindez csak felerősödött – de a csíráját valahol ott ültették el bennünk.   
A Kvíz című háromrészes sorozat egy 2001-es angliai esetet dolgoz fel, amely akkoriban megrengette az egész szigetországot: Charles Ingram katonatiszt (pontosabban őrnagy) eljutott ugyan a műveltségi vetélkedő fődíjáig, meg is nyerte az egymillió fontot (amire ott sem gyakran akadt példa), ám az összeget mégsem fizették ki neki, mert a műsor készítői gyanúsnak találták a játékát, és csalást sejtettek mögötte. (ITT lehet megnézni a valódi szereplését, ami végül sosem került adásba.) 

Igaz vagy hamis?

Ingram tényleg furán játszott: majdnem minden kérdésnél más választ jelölt be az elején, mint amire végül szavazott, és a pálfordulásai nem tűntek logikusnak, mert többnyire nem a műveltségén alapultak.

De nem is csak ez volt különös, hanem az is, hogy a családjának már a harmadik tagja volt, aki eljutott a játékosszékig: korábban a felesége és a sógora is játszott, akik egész komoly rendszert és felkészülési stratégiát dolgoztak ki arra, hogyan lehet bekerülni a show-ba. Megszállottak voltak. 

Készítettek például egy szerkentyűt, amivel gyakorolni tudták, hogyan lehet a leggyorsabb ujjmozdulatokkal beütni a helyes választ a beugró kérdésnél, de már ahhoz is taktika segítette őket, hogy eddig eljussanak: a telefonos jelentkezéstől kezdve mindent megterveztek és minden eszközt bevetettek. Egy dolgot nem tudtak befolyásolni: azt, amikor már élesben ment a dolog a stúdióban, ezért ott egyikük sem jutott el magas nyereményig. Nem tagadták, hogy az ő nógatásukra jelentkezett Charles is, és a felkészítésük segítette a megmérettetéshez. Viszont ott már csak drukkoltak neki – állítják a mai napig. 

Charles tűnt közülük a legkevésbé lelkesnek és alkalmasnak a feladatra, mégis ő jutott el a fődíjig (de mindkét hozzátartozója elkísérte), ami mögött a producerek valami stiklit véltek. Sőt, nemcsak ők, hanem a tévéstáb több tagja is. Ezért addig vizsgálták a felvételeket, míg fel nem fedezték, hogy az Ingram mögött ülő játékosjelölt, Tecwen Whittock rendszeresen köhög Ingram dilemmázása alatt, az őrnagy pedig mindig épp akkor gondolja meg magát, és vált a helyes válaszra, amikor ő köhint egyet. A helyzetet súlyosbította, hogy bár az Ingram-házaspár nem ismerte személyesen ezt a bizonyos Whittockot, de Ingramné beszélt vele telefonon az adás előtt, és konzultált vele a lehetséges játékstratégiákról. Így a producerek fejében máris kirajzolódott az összeesküvés képe. 

There’s no business like show business…

Bíróságra vitték tehát az ügyet, ahol aztán Diana és Charles Ingramot, valamint Whittockot is bűnösnek találták, és a házaspárt felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték. Az is igaz, hogy egy olyan felvétel alapján, amit ők állítottak össze, és amiben például a műsor alatt elhangzott 192 köhögésből csak azt a 19-et mutatták meg, ami Ingram előrejutásában szerepet játszhatott. De ő vajon hogyan szűrte ki épp azt a 19-et?

Mondanunk sem kell, hogy a bulvár őshazájában, Nagy-Britanniában ebből hatalmas botrány kerekedett, az Ingram-családot üldözte a média, három gyereküket inzultálták az iskolában, a kutyájukat megölték, a férfit eltanácsolták a hadseregtől, és éveken át idegenek köhögtek rájuk az utcán – így jelezve, hogy csalónak tartják őket.

Közmegvetés övezi őket mind a mai napig – miközben ők ártatlannak vallják magukat.  

A történetükből készült már dokumentumfilm, színdarab, könyv, és immár minisorozat is, ami természetesen mind a vetélkedőt gyártó ITV tévécsatorna kasszájába csengette a fontokat. Ki tehát az egész ügy nyertese? Hát persze hogy a show business, ami időnként a bűvös dobozon kívülre is merészkedik.

És ha már a szórakoztatásnál tartunk, kevés nagyobb mester akad ma benne, mint Stephen Frears, ennek a sorozatnak (ami nálunk az HBO GO-n látható) a rendezője. Frears egykor a Veszedelmes viszonyok rendezőjeként vált elismertté (1988-ban), de ma már többen ismerhetik A királynő című filmjéért, vagy az olyan könnyű, de igényes munkáiért, mint a Philomena – Határtalan szerelem, vagy a Viktória királynő és Abdul. Az utóbbi két évben pedig ő is átállt a sorozatokra: neki köszönhető a fantasztikus Egy nagyon angolos botrány, majd a Nick Hornby regényéből adaptált Egy házasság helyzete, de egy epizód erejéig beszállt A legharsányabb hangba is.     

Ha engem kérdeztek, Frears az egyik legravaszabb róka a szakmában, minden kezdőnek őt ajánlanám, hogy tanuljon tőle.

Bámulatosan választ és instruál színészt, nála mindenki jól játszik. Ezen kívül minden munkájában ott vannak azok az apró, de nem elhanyagolható részletek, amik emberivé és hitelessé tesznek egy történetet és benne a karaktereket, és amellett, hogy a hollywoodi receptkönyvet alkalmazza, megmaradt ízig-vérig angol rendezőnek, akinek a munkáiból süt a brit kultúra és humor. Ráadásul – és ez talán a legfontosabb – minden történetet olyan könnyed eleganciával mesél el, mintha ez lenne a világ legegyszerűbb dolga, miközben komoly gondolatokat ültet el a fejünkben. 

A Kvíznek is elég csak az első jelenetét látni, hogy azonnal tudjuk: egy nagymester kezében vagyunk. Megérkezik egy átlagosnak tűnő, középkorú férfi az irodaházba – amiről kiderül, hogy egy tévécsatorna székháza –, és a recepciós lány megkérdezi, kihez jött. A férfi erre azt mondja, ez az első napja, és végül is mindenkihez, hiszen mindenkinek a főnöke lett: ő az új programigazgató. Ezután még számos olyan jelenet következik, amiben ugyanúgy elhangzik egy csomó információ, mint egy amerikai filmben, csak nem tűnik szájbarágósnak, mert van benne valami plusz, valami emberi is.

Az első részt annak szentelik ugyanis, hogy bevezessenek minket egy új műsorformátum születésébe: bepillanthatunk a kulisszák mögé, és megtudhatjuk, hogy a világ egyik legsikeresebb vetélkedője hogyan jött létre, milyen koncepció és gondolkodás mentén, mitől működött, és hogyan vált sikeressé. A második epizódban megismerjük a botrány szereplőinek hátterét, és magát az esetet, a harmadikban pedig a bírósági tárgyalást, és annak környezetét, hatásait. 

Semmi sem az, aminek látszik

A minisorozat legfőbb erénye azonban nem az, hogy mindennek a szokásosnál mélyebb figyelmet szentel, hanem leginkább talán az, hogy nem ítélkezik.

Nem arról akar ugyanis szólni, hogy most akkor az Ingram-házaspár csalt-e vagy sem a kvízben – ezt nem tartja elég érdekes mondanivalónak. Sokkal inkább azt, hogyan történhetett meg, hogy ilyen megszállottsággal akartak bekerülni egy műsorba, mit jelentett nekik, és vajon miért, hogyan alakulhatott ki ilyen kultusz egy tévéműsor körül, az alkotók (és más tévés döntéshozók) tisztában voltak-e azzal, milyen hisztériát generáltak, érezték-e ennek felelősségét, és mi lesz azokkal, akik az áldozataivá válnak.  

Ezt pedig úgy érték el, hogy maguk sem döntötték el, hogy a botrány megalapozott volt-e, tehát hogy Charles Ingram jogtalanul jutott-e nyereményhez vagy sem. Olyannyira nem döntötték el, hogy egyes jeleneteket felvettek így is és úgy is – a színészeknek pedig hol azt kellett eljátszaniuk, hogy Ingram bűnös, hol azt, hogy ártatlan, aztán ezeket a verziókat úgy váltogatták a végső vágás során, hogy a nézők sosem alkothassanak egyértelmű véleményt. Bármikor úgy érzed a sorozat nézése közben, hogy az egyik verzió mellett le mernéd tenni a voksod, tutira meglepnek a következő jelenetben. 

És úgy látszik, a színészek lubickoltak ebben, mert mindannyian megfejthetetlenek, egyben izgalmasan egyediek maradnak, de talán a prímet mégis csak Matthew MacFadyen viszi Charles Ingram szerepében. Egyszerűen imádnivaló mulya, odaadó férjként, aki bármire hajlandó a feleségéért, akiben a katonasághoz szükséges macsóságnak a csírája sincs meg, aki még a megaláztatásokat is gyermekien tűri, mert a becsülete úgysem olyan lényeges, mint a felesége szerelme.

De lenyűgöző Michael Sheen is a műsorvezető, Chris Tarrant szerepében, pedig mi még csak nem is ismerjük ennek a vélhetően gigasztárnak az apró gesztusait, de így is látható, milyen pompásan leutánozta őket, miközben nem akadt le a külsőségeknél. Ő is be tud húzni minket a csőbe: a stúdiójelenetnél még úgy tűnik, mintha igenis gyanús lenne neki Ingram változékony játéka, sőt, idegesítené is kicsit, a bíróságon viszont már mellette áll ki.

Ezt az alakítást is tanítani lehetne, hogy miként lehet kevés jelenettel, nem direkt a szövegeken keresztül megmutatni egy komplett személyiséget. 

MacFadyan és Sheen játéka önmagában megérdemli, hogy megnézzük a Kvízt, de persze egy Frears-produkcióban a mellékalakok is annyira életszerűek és szerethetők (vagy olykor viszolyogtatók, máskor komikusak), hogy mindenki hozzátesz egy színt a palettához – és ezáltal tényleg úgy érzi az ember, hogy az angol társadalomba nyert betekintést. 

Mert övék a hatalom

És hogy tud-e újat mondani abban a kérdésben, hogy mi a műsorkészítők, a tévés világ, és egyáltalán, a szórakoztatóipar felelőssége a mindennapi életünkben? Hogy felmérik-e a manipulációik hatását, és mit kezdenek azzal, amikor ez visszaüt? Vagy fogalmazzak inkább többes szám egyes személyben, hiszen ma már mi is ennek a részei vagyunk? 

Igen, húsz évvel az Ingram-botrány után mindannyiunk dilemmái ezek, akik bármilyen képernyőn, bármilyen formában megjelenünk. És mindannyian belefutunk időnként abba, hogy a kereteket nem fektettük le elég határozottan, hogy nem voltunk elég körültekintőek vagy óvatosak, hogy nem ugyanúgy csapódik le mindenkiben, amit mutatni akartunk, ahogy szerettük volna, és hogy a nyilvánosságnak dolgozni kétélű fegyver.

És bizony, olykor csak a szerencsén múlik, hogy senki nem sérül benne komolyabban, mert a törvényszerű inkább az, hogy valakinek valamikor kára származik belőle – többnyire annak, aki mögött nem áll hatalmi gépezet. 

Ezek a siker kis melléktermékei, hogy úgy mondjam, faforgácsai. Emberi életek – amik a Kvízben olyan kisszerűnek, szánalmasnak, mégis egyszerinek, megismételhetetlennek és értékesnek bizonyulnak. Ebben áll a nagysága.    

Gyárfás Dorka

Képek: HBO