„Nem tudom, mi lehetne jobb a színész munkájánál – megismertetni az emberi szívet önmagával” – Sir Laurence Olivier emlékezete

–

Hosszú időbe telt, mire eljutottam, ahhoz a megértéshez és csodálathoz, amivel ma fordulok Laurence Olivier személye és munkái felé. Eleinte, bevallom, csak azért kedveltem, mert jól mutatott Vivien Leigh mellett a képeken. Aztán megismerkedtem filmes munkáival, és elkezdtem önmagáért is értékelni. Az Üvöltő szelek Heathcliffjeként, a Büszkeség és balítélet Mr. Darcyjaként, majd a hírhedt Shakespeare-szerepekben (V. Henrik, Hamlet, III. Richárd) lenyűgözött az a technikai tudás, nagyszabású, látványra épülő mégsem felszínes játék, amit Olivier egész életében képviselt.

Sajnos élete igazi szerelméről, a színpadról és színpadi munkáiról nagyon nehéz jól írni, ha az ember csak fennmaradt felvételtöredékekre és a színészkollégák, barátok elbeszéléseire hagyatkozhat. Látni nem láthattam azt, amit mindenki a leginkább lenyűgöznek tartott benne: 

Olivier nagy színész akart lenni és nagy színházat akart létrehozni, nem mágikus tehetséggel, nem intuíciókra hagyatkozva, hanem kemény munkával, tudatosan.

Egy interjúban meg is jegyezte, hogy ő nem is szereti a „zseni” szót használni színésztársaira, vagy úgy egyáltalán a színháziparban, mert szerinte a kifejezés degradálja azt a technikai munkát, ami egy jó színészi alakításhoz elengedhetetlen.

Saját színészi technikájáról azt mondta, ő „kívülről dolgozik befelé”

Először a körítést, a látványt tervezte meg a legapróbb részletig, és annak segítségével bújt bele a szerepbe. Gondoljunk csak a hírhedt shakespeare-i gonosztevőre, III. Richárdra, akit rendkívül emlékezetesen alakított az 1955-ös filmben. Most is látom magam előtt a karvalyorrú, fekete parókás, púpos, bicegő alakot, és hallom Olivier tudatosan formált, különös beszédét, amivel a yorki királyt megszólíttatta.

Anthony Hopkins egy interjúban említi, hogy egy bizonyos időszakban nem volt „divat” kedvelni Olivier játékát. A színház a '90-es években (Olivier és kortársai halála után) nagy fordulatot vett, és azóta is a realisztikus, egyszerű, „visszafogott” játék nyer elismerést a nézőknél. Az Olivier-féle teatralitás, a nagy mozdulatok, a fizikai erőre épülő mutatványok és a valóságtól távoli hanghordozás ma már mesterkéltnek, hamisnak tűnik. 

Pedig van valami lenyűgöző, valami fenséges abban a színjátszásban, amit Olivier képviselt. Talán pont az, hogy nem ő igyekezett leereszkedni a nézőkhöz, hanem elvárta, hogy azok érjenek fel hozzá és imádott Shakespeare-jéhez, akinek szövegét csak ritkán és nagyon kicsit változtatta meg mind filmjeiben, mind színpadi munkáiban.

Színészi stílusát kétségkívül édesapjától tanulta, aki anglikán tiszteletes volt, és Olivier emlékei szerint rendkívül színházias istentiszteleteket tartott. A fiatal Laurence-t egyértelműen Gerard Olivier miséi alatt szippantotta be először a szakma. Tizennégy éves korában a stratfor-upon-avon-i színházban játszott, méghozzá Katharinát A makrancos hölgyben. Már ekkor felkeltette a hozzáértők figyelmét, Sybil Thorndike színésznő egyenesen a legjobb Kataként emlegette, akit valaha látott. Iskolája végeztével bátyja után akart utazni Indiába de apja megtiltotta neki, és csak annyit mondott: „Ne légy bolond, te nem Indiába mész, hanem a színpadra”.

Az Old Vic Színház társulatának tagja lett, ahol egyik leghíresebb szerepe V. Henrik volt. Eleinte húzódozott a szereptől, akkoriban ugyanis még pacifista volt, és a háborús király karakterét nagyon távolinak érezte. A végén mégis hatalmas sikerre vitte a színdarabot.

Legendás szerelem

Vivien Leigh-vel is az Old Vic társulati tagjaként találkozott, 1936-ban. Egymásba szerettek és viszonyt kezdtek, majd miután mindkettejük akkori házastársa beleegyezett a válásba, össze is házasodtak. 

„Egyszerűen nem tudtam Viviennek ellenállni. Senki sem tudott. Gyűlöltem magam, amiért megcsalom Jill-t [Jill Esmond, Olivier első felesége], de már korábban is megcsaltam, és ez most más volt. Ez nem csak fellángolásból fakadt. Szerelem volt, szerelem, amit nem kértem, mégis fejjel előre zuhantam bele” –írta.

Leigh is hasonlóan érzett, egyik barátjának meg is jegyezte első találkozásuk után, hogy „ő az a férfi, akihez feleségül fogok menni”. Sokszor voltak távol egymástól, ilyenkor hosszú levelezés zajlott közöttük. Több közös projekt is megadatott nekik, együtt forgatták a Fire Over England című filmet, alakították Romeót és Júliát ahogy Macbethet és Lady Macbethet is. J. C. Trewin és William Darlington is „napjaink legjobb Macbethjeként” emlegette Oliviert, míg a színész a legjobb Lady Macbeth-alakítást Leighnek tulajdonította.

A negyvenes években Ralph Richardsonnal és John Burrellel együtt vezette az Old Vic Színházat, ami Bernard Levin szerint pillanatokon belül a legillusztrisabb színház lett, amit Nagy-Britannia valaha látott. Shakespeare III. Richardja és Szophoklész Oidipusza mellett leghíresebb színházi szerepe a Coriolanus címszerepe volt, amit Stratford-upon-Avonban játszott. A római nemes halálugrását a mai napig emlegetik. Ebben a szerepben, és ebben a mutatványban ugyanis megtestesült Olivier egész színészi stílusa.

A színészlovag minden volt, ami ahhoz a szerephez, ahhoz az ugráshoz kellett: elkötelezett, szorgalmas, kitartó és vakmerő, William Redfield szerint, korának legbátrabb színésze.

A Brit Nemzeti Színház alapító-rendezője volt 1963-ban, ahol később olyan színésztehetségek nevelkedtek, mint Maggie Smith, Richard Burton és Anthony Hopkins. Kortársai közül kevesen és csak nagyon ritkán léptek itt színpadra. Robert Stephens társulati tag ezt Olivier irigységének tulajdonította. Szerinte a színész, különösen öreg korára, paranoiásan félt mindenkitől, aki riválisa lehetett.

A mozit nem tartotta sokra

A filmiparban már fiatalon bemutatkozott, a mozit azonban eleinte nem tartotta sokra. A filmekben szerinte nem lehetett jó színészi alakítást nyújtani, és Hollywoodra csupán pénzcsinálóként tekintett, ami az 1929-es krach után már azon szerepben sem tudott remekelni. Véleményét a filmekről végül William Wyler, az Üvöltő szelek rendezője, változtatta meg.

A forgatás alatt rengeteget veszekedtek, de Wyler végül elérte, hogy Olivier levesse a mesterkéltséget, és hitelesen formálja meg a szerepet, ami végül Oscar-díj jelölést hozott neki.

Azt is Wyler tanította meg a fiatal színésznek, hogy nem létezik olyan dolog, amit ne lehetne megcsinálni filmen, egyszerűen csak meg kell találni a módját. Ennek hatására próbálkozott meg Olivier Shakespeare filmes adaptálásával is, így született meg a Shakespeare trilógiája: V. Henrik, Hamlet, III. Richard.

 „Nem tudom, mi lehetne jobb a színész munkájánál – megismertetni az emberi szívet önmagával” – mondta egyszer, és ebből világossá válik, hogy Olivier egy dolgot mindenképpen jobban tudott a többieknél: még ha nem is volt olyan egyértelmű tehetség mint kortársai, mindenkinél jobban szerette a színjátszás művészetét.

Tökéletesen értette a játék természetét 

Ahogy a nézőközönséget is, és azt a világot, ami a színházban estéről estére születik. Nem ismert lehetetlent a színpadon. Elképesztő munkamorállal dolgozott azért, hogy nagy színész legyen és nagy színházat hozzon létre. Halálának évfordulóján úgy emlékezem rá, mint a művészre aki önmagán keresztül bizonyította, hogy valóban bármit elérhet az ember – tehetségtől függetlenül is  ha mindenkinél jobban akarja, – és mindenkinél többet dolgozik érte.

             Csernik Gréta

Kiemelt kép: Getty Images/Alexander Paal/Condé Nast