Gyerekkoromban, amikor a kamaszkori mivoltommal és anyámék válásával küszködtem, jó ötletnek tűnt a Tomb Raider nevű számítógépes játékba elvonulni. Ott legalább – ha csak néhány csalóka órára is – nem érzékeltem, ki vagyok és miben vagyok épp. Jólesett Uzival farkasokat nyírni, lehetetlen helyekre felmászni, kincseket kutatni és ha kitörtem a nyakam, simán csak felhasználni a következő életem. Azt hiszem, ez utóbbi tetszett a legjobban. 

Aztán a számítógépes játék nagy sikerére tekintettel bejelentették, hogy filmet forgatnak Lara Croft karakterével, akit egy addigra Oscar-díjas színésznő, Angelina Jolie fog alakítani. Pontosan emlékszem az Ifjúsági Magazin egy apró hasábjára, ahol először láttam Jolie fényképét a klasszikus Lara Croft-dresszben, Uzival a kezében. Azt írták róla: érdemes lesz rá odafigyelni, mert Hollywood legújabb üdvöskéje lehet Jon Voight világszép lányából. Hogy az IM-nek mennyire igaza lett, az ma már nem kérdés. Én halálosan komolyan vettem, nemcsak a Tomb Raider-játék iránti szenvedélyem miatt, hanem mert ellenállhatatlan rokonszenvet éreztem az akkor huszonöt éves, csodaszép arcú, lázadó tekintetű nő iránt. 

Lara Croftként (Lara Croft: Tomb Raider, Mutual Film Company, 2001)

Mindent elolvastam róla, és megnéztem a korábbi – a Tomb Raiderhez képest sokkal jobb – filmjeit. A Kifutó a semmibe (1998) és az Észvesztő (1999) című filmekben nyújtott alakításai valósággal beszippantottak a Jolie-őrületbe (utóbbiért kapta a legjobb mellékszereplőnek járó Oscar-díjat 2000-ben). Nem is véletlen, hogy ezek a karakterek annyira éltek Jolie megformálásában: a késekért, drogokért rajongó Gia Carangi modell (akit a Kifutó a semmibe című filmben alakított), akit elhagyott az anyja, és akinél az elsők között diagnosztizálták az AIDS-et a nyolcvanas években (abban is halt meg), vagy az Észvesztő neurotikus Lisája bizonyos elemeikben közel álltak a fiatal Angelinához. 

Az egyik életrajzi könyv (Rhona Mercer: Angelina Jolie életrajza) hosszan elemzi a gyerekkorát és az apjával való kapcsolatát, akinek hosszú évekig képtelen volt megbocsátani, amiért elhagyta az anyját, és őket is a testvérével, még gyerekként. A kések iránti rajongása, a szerhasználat (hosszú ideig keringett róla olyan videó, amin bedrogozva telefonál), a vad, széttetovált külső, és a forró csókváltás a 2000-es Oscar-gálán a saját fivérével, majd a polgárpukkasztás a második férjével, Billy Bob Thorntonnal, aki nem mellesleg az apja barátja volt, és még jegyben járt Laura Dernnel, amikor összejöttek – ezek mind zűrös, sérült lélekre, és elképesztő energiákra vallottak.

Édesapjával, Jon Voighttal, 1990 körül

Angelina igazi vadóc volt, és nekem nagyon tetszett, sorsközösséget éreztem a képernyőről és az újságokból átszűrődő személyiséggel – már amennyit lehetett róla tudni… Közben eszembe jut a hidrogénszőke, tüsi hajam tizenhét éves koromból, a szám alsó részébe szúratott karika, a borzalmas évek, amikor csak csapódtam… (Nem, szerencsére nem őrzök képet erről a korszakról.) 

Jolie igazi lázadóként vonult be Hollywoodba, és mai szemmel szinte hihetetlen az a pálfordulás, amin keresztülment.

Billy Bobhoz egy saját vérükkel megtöltött fiolával a nyakában ment hozzá, és arról nyilatkoztak heves csókcsaták közben a vörös szőnyegen (ahova bőrgatyában és szakadt pólóban érkeztek), hogy milyen jót szexeltek előtte a kocsiban. Aztán Jolie-t felkérték Lara Croft szerepére, amit Kambodzsában forgatott 2001-ben, és ott örökre megváltozott az élete. Ekkor került kapcsolatba az ENSZ-szel, aminek azóta is nagykövete, és ekkor döntötte el, hogy minden erejével segíteni fog azokon az embereken, akik egészen másmilyen körülmények között jöttek a világra, mint például ő.

2002 márciusában fogadta örökbe első gyermekét Kambodzsából, Maddox Jolie-Pittet (Brad Pitt később vette a nevére a kisfiút). A házassága pedig ezzel párhuzamosan tönkrement Thorntonnal, a pletykák szerint azért, mert Jolie élete drasztikusan más irányt vett, és ezt a színész nem tudta követni. Az első nagyköveti útja az ENSZ-szel ugyanabban az évben történt, amikor adoptálta Maddoxot.

Jolie az Észvesztő premierjén, 1999-ben

De Jolie-ra emellett fényes karrier várt Hollywoodban, és a kétezres években olyan kasszasikereket forgatott, mint az Eredendő bűn, a Nagy Sándor, a hódító,Mr. és Mrs. Smith,Wanted és a Salt ügynök. Neve garanciát jelentett arra, hogy tömegek ülnek majd be a moziba, és ezt a tényt a Brad Pitt-tel szövődött szerelme még jobban megerősítette, miután 2005-ben összejöttek a Mr. és Mrs. Smith forgatásán.

Jolie és Pitt természetesen Hollywood álompárja lett – még annak ellenére is, hogy ezért Pittnek házasságtörést kellett elkövetnie a nem kevésbé híres Jennifer Anistonnal szemben. Ezért azonban nem ő, hanem leginkább az új kedvese fizetett… Azelőtt senkit nem izgatott túlságosan, amikor a kevésbé népszerű Laura Derntől szedte el a jóval kevésbé ismert vőlegényét, 2005-ben viszont a világ kedvenc „szomszédlányáról”, Jennifer Anistonról volt szó, akinek történetesen az álomgyár legirigyeltebb szépfiúja volt a férje.

Jolie egy csapásra lett még ismertebb, és még megosztóbb közéleti személyiség.

(EZ a 2006-os fotósorozat, mondjuk, nehezen tette emészthetővé a ki nem mondott megcsalást), de a Pitt-tel való kapcsolata, a szerelmük nagyon sokáig állta az idő próbáját.

2006-ban Pitt a nevére vette Maddoxot, és együtt adoptálták Zaharát Etiópiából. 2006 májusában Jolie világra hozta első közös gyereküket, Shiloh-t Namíbiában, és a People magazinnak adták el az első fotóit több mint hétmillió dollárért, amelyet teljes egészében az UNICEF-nek ajánlottak fel. 2007-ben a hároméves, vietnámi árvát, Pax Thient is magukhoz vették, 2008-ban pedig világra jöttek az ikreik, Vivienne és Knox, akiknek a fotóit már tizennégymillió dollárért adták el, a pénzt pedig a saját alapítványukon keresztül (Jolie-Pitt Foundation) nehéz sorsú gyerekek megsegítésére költötték.

Jolie gyermekeivel 2018-ban

Néhány évvel később, az akkor még kikezdhetetlennek tűnő Brangelina brand csillogása közben jött szembe velem a következő hír: Angelina Jolie-n kettős masztektómiát hajtottak végre, amiről maga a színésznő számolt be.

2013. május 14-én jelent meg Jolie személyes hangvételű írása a The New York Timesban (IDE kattintva olvashatod) a kettős melleltávolításról szóló döntéséről, amelyet a BRCA1 nevű, mellrákra hajlamosító gén jelenléte, és édesanyja fiatalkori halála (Marcheline Bertrand 56 évesen hunyt el) miatt hozott meg. Itt gyorsan vissza is utalnék a bevezetőben feltett kérdésemre: mi a közös bennem és Jolie-ban? Még mindig semmi.

De most elmesélem, mi történt 2013 májusának közepén, bár lehet, ezt már olvastátok tőlem. Én épp életem legnagyobb szakítását éltem át, amikor elemi erővel jelentkezett az első vérzéses tünetem, de akkor még jó sokáig, egész pontosan fél évig nem tudtam, hogy egy méhnyakrák nevű áttétes bomba van a testemben. Pontosan emlékszem, Jolie nyilatkozata mennyire felrobbantotta a világsajtót, és itthon is megkavarta az állóvizet. Szájtátva olvastam például Soma Mamagésa CIKK-ét a színésznő döntéséről (aminek sok részével ma is vitatkoznék), és az egekig magasztaltam Jolie-t, mennyire jó döntést hozott.

De mit tudhatunk mi, kívülállók egy ilyen döntésről? Mit tudhattam én akkor róla, még annak biztos tudatában, hogy a vérzéses tünetem nem lehet rák? Egyáltalán, mit tudhatunk bármiről, ami nem a saját testünkkel és a lelkünkkel kapcsolatos?

Fél évvel később derült ki a valódi állapotom, és rá egy évre jutottam el oda, hogy elkezdtem a betegségem lelki okait is kutatni – akkor kezdtem máshogyan nézni Jolie kettős masztektómiájára. Átkoztam, majd értettem, aztán haragudtam, pláne akkor, amikor 2015-ben a petefészkeit is eltávolíttatta. Nem értettem, hogyan dönthet önszántából valaki az egészséges szervei felett ekképpen. A műtéteim, a kezeléseim és a lelki utazásaim tükrében ma sem teljesen értek vele egyet, viszont ma már azt gondolom, hogy senkinek semmi köze hozzá, hogyan éli meg, éli át, éli túl, vagy hal bele, mit vágat ki/le/át, hol állítja meg a sebész szikét, és hogyan utasítja el az orvosi vagy a lelki terápiákat. Senkinek semmi köze hozzá, meddig, mikor és hányszor beszél róla, ha beszél róla egyáltalán. Az ő teste az ő teste, az enyém meg az enyém.

És a lelkem is, viszem magammal, Jolie is cipeli, meg a millió nő, aki keresztülmegy ezen, aki látja meghalni az anyját, a tesóját, vagy végignézi saját testének és erejének végzetes elsorvadását. 

2015 márciusában, majdnem két évvel a masztektómiája után így ír ugyanabban a lapban a petefészkének és a petevezetékeinek eltávolításáról:

„Hormonkezeléseket kapok, amik miatt klimaxos lettem. Soha többé nem szülhetek, és fizikailag is számos változáson fogok átesni, de nyugodt szívvel várom a változásokat. Nem azért, mert annyira erős nő lennék, hanem mert ez az élet rendje. Nincs mitől félnem. Mélyen együttérzek azokkal a nőkkel, akiknek azelőtt kell átesniük ezeken a dolgokon, mielőtt saját gyermekük lehetne. Nekik sokkal nehezebb, mint nekem.” 

Mindezek után 2016-ban az első számú álompár beadta a válókeresetet kibékíthetetlen ellentétekre hivatkozva. Pitt ellen az FBI is nyomozást kezdett bántalmazási ügyben, de végül ejtették a vádakat. A színész a GQ-ban kért könnyes szemmel bocsánatot, Jolie pedig csak nagyon szűkszavúan nyilatkozott évekkel később, és egyébként is teljesen mindegy, az igazság úgysem tartozik ránk, legfeljebb találgathatunk. 

Bár Jolie időnként még elvállal kasszasikereket (de ma már leginkább csak a Disney Demónáját, először 2014-ben, aztán 2019-ben), azóta inkább a rendezésre koncentrál, és olyan témájú filmeket tár a nagyközönség elé, mint a bosnyák háborúban játszódó A vér és méz földje (2012), vagy a Netflixnek forgatott First They Killed My Father (2017) című történet, amely a kambodzsai népirtásról szól. Persze a kritika sosem nézi előítéletek nélkül a rendezői munkáit, eddig nem is rajongtak érte, de Jolie megy előre, és teszi azt a dolgát, amiről úgy érzi, kirótták rá. 

Ha végiggondolom, milyen régóta, konkrétan húsz éve, az első IM-es cikk óta rajongok érte, és hogy mennyi mindenen ment keresztül azóta, hányan bírálták, az egekig magasztalták, istenítették, elítélték, misztifikálták, majd lealacsonyították a vélt szépészeti beavatkozásai vagy a testsúlya miatt, szóval, ha végiggondolom, mekkora utat járt be ez a nő, az szinte félelmetes erejű.

Nincs fent egyetlen közösségi oldalon sem, az imázsáért maga felel, és érik olyan kritikák is, hogy az egész irgalmas szamaritánus szerep csak egy póz. Viszont a bejárt utat és a tetteit nem lehet elvitatni tőle.

Egyébként is, mi a rajongásunk tárgya? Számunkra mindig csak egy hangzatos videóüzenet, egy utált vagy imádott film, egy sokat kritizált külalak és egy sajtó által szétcincált, vélt vagy valós állításokkal tarkított magánélet. Az igazi ember csak egy poszter marad, egy három perccel későbbre állított képernyőkímélő, a mosoly a vászonról, és az a néhány morzsa, amit hajlandó megosztani magáról. 

Angelina Brüsszelben tart beszédet az ENSZ menekültügyi nagyköveteként, 2018-ban

A többit mindenki döntse el maga: mennyit visz el belőle, mennyire szereti, vagy meddig követi és tiszteli, illetve hol van az a pont, amikor már nem kíváncsi rá soha többé. 

És hogy mi a közös bennem és Angelina Jolie-ban? Nagyon is sok minden. Amit szeretek és amit utálok benne, azt szeretem és utálom önmagamban is.

Szentesi Éva

Források: ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt kép: Demóna: A sötétség úrnője című film londoni premierjén készült, 2019 októberében – Forrás: Getty Images

Képek: Getty Images