„Megszerettetni a mi értékünket, misszió” – Ignácz Rózsa, írónő Erdélyből

–

„Finom és választékos komikai tehetség” – írta egyik színművészeti akadémiai vizsgaelőadásáról szólva a Magyarság című napilap 1930. decemberi híradása. Ignácz Rózsa ugyanis színésznőként kezdte a pályáját, csak aztán váltott át a harmincas években az újságírásra, később pedig a szépirodalomra. A híradásokban szereplő fiatal színiakadémista 1909-ben született az erdélyi, háromszéki Kovásznán, ahol apja református lelkész volt, ahogy az itteni gyerekkorról Ikerpályáimon című, ma is olvasmányos emlékiratában beszámol. 

Bivaly és repülőgép

Az erdélyi középosztályban nagyjából mindenki mindenkivel rokon volt: Ignácz Rózsa édesanyja Makkai Sándor református püspök unokahúga volt. Makkai püspök maga is remek író és esszéista volt egyházi működése mellett. Ignácz Rózsa első férje saját unokatestvére lett, Makkai János újságíró, esküvői tanújuk pedig az a Pethő Sándor, aki a Magyar Nemzet későbbi alapítója volt. 1935-ben született gyermekük Makkai Ádám, az idén év elején elhunyt Kossuth-díjas költő és nyelvész, aki 2016-ban a Szent István-rendet is megkapta. A házasság nem tartott sokáig, igaza lett a Makkait annyira nem kedvelő Tamási Áronnak, aki az esküvő hírére csak annyit mondott:

„Egy bivalyt és egy repülőgépet hogy lehessen egy igába fogni?” 

Fogaras: helyben maradás és kitartás

Ignácz Rózsa apját 1918-ban Fogarasra, ebbe a dél-erdélyi, elsöprő román többségű vidéken fekvő kisvárosba helyezték, itt élte meg az impériumváltást, a román csapatok és közigazgatás megjelenését. A helyi magyar tisztviselők zömével szemben az Ignácz család nem települt át a trianoni Magyarországra. Ignácz Rózsa apja magyar nyelvű gimnáziumot szervezett a helyben maradt magyar közösségnek, majd 1924-től három évvel később bekövetkezett haláláig bukaresti parlamenti képviselő volt, a helyben maradás és a kitartás prófétája. 

Fogaras különös hely volt abban az időben. Ignácz Rózsa saját bevallása szerint is erős szereplési vággyal megáldott kislány volt, és még látta a falakon a Mikszáth Kálmán író, egykori képviselőjelölt tiszteletére felfestett rigmusokat.

Lábára az a román öregember kapcsolta fel a korcsolyát, aki a hátrafelé is kitűnően sikló „Babits tanár úrra” is, néhány évvel korábban.

Ignácz Rózsa szüleinek vasárnapi asztalánál pedig néha meg-megjelent egy, a fogarasi várban berendezett hadifogolytáborból kiengedett fiatal, kicsit habókos magyar vöröskatona, bizonyos Erdélyi József, akinek első verseit a kamasz lány nővére gépelte le nagy buzgalommal. A rövid életű gimnázium önképzőkörében pedig az a Török Sándor figyelte fitymálva a szerepléseit, aki a Hahó, Öcsi! vagy a Kököjszi és Bobojsza írójaként ismert Magyarországon, de a harmincas években „felnőtt irodalmat” is írt: a trianoni menekültek életéről szóló Idegen város című regénye ma is élvezetes olvasmány. Színpadra állításakor a Nemzetiben, 1934-ben Ignácz Rózsa is játszott, Major Tamás, Timár József és Várkonyi Zoltán oldalán.

„Egy magyar Kék madárról álmodom”

Az apa halála anyagilag is teljesen romba döntötte a családot, így Ignácz Rózsa a Kolozsváron letett érettségi után édesanyjával együtt 1928-ban Magyarországra települt. A színiakadémiára azért jelentkezett, mert oda nem kellett érettségi – román papírjait ugyanis nem fogadták el. Szegedi, majd budapesti színházi évek következtek, később lassú távolodás a színpadtól. 1932-ben ezt írta egy levélben, amelyet Buday György grafikusművésznek címzett: 

„Egy magyar Kék madárról álmodom. (Ne vegye utánzásnak, voltaképpen egész más az, amit akarok, de így hirtelen csak hasonlattal tudom megmagyarázni. Aztán úgy érzem, hogy itt az Alföldön megmutatni és megszerettetni a mi értékünket, misszió. És még azt is remélem botorul, hogy (ó, nehéz kimondani!) nem lesz deficit.” 

Urak, úrfiak – a Trianon után Magyarországra jövő erdélyi menekültek világa

Újságíróskodás, párizsi tudósítás, majd regényírás következett. Balsikerű drámaírói próbálkozása után Ignácz Rózsa első könyve, az Anyanyelve magyar nagy siker lett, és ez megpecsételte végleges eltávolodását a színpadtól. Csaknem mindegyik későbbi jellegzetes művében, ahogy az elsőben is, fel-felbukkannak önéletrajzi motívumok. Ignácz Rózsa családját, földijeit, a budapesti színészvilágot, korának értelmiségi közegét írta meg. Ilyen volt a háború alatt elkezdett, majd 1947-ben, kis példányszámban kiadott Urak, úrfiak című regénye, amely a Trianon után Magyarországra jövő erdélyi menekültek világát jelenítette meg.

A mű meglehetősen könyörtelen leszámolás ezzel a közeggel, nem megtagadva a saját erdélyi örökségét.

A regény tisztes visszhangokat kapott a kommunista hatalomátvétel előtti utolsó óráit élő szabad sajtóban, majd teljesen elfelejtették. A műben Geöncze Rika alakjában saját magát, Bákody Gáboréban pedig alig félreismerhetően első férjét formázta meg. 

„Rika nevetett. Egyre jobb kedve lett. Gabi egész este az erdélyieket gúnyolta. Hozzá egy jó szót sem szólt. Pedig megígérte, hogy »elnéző lesz«. Az apjának a kedvében jár azzal, hogy nem vág fitymáló arcokat […] Gabi olyan túlzottan utálja az erdélyieket, hogy Rikában ágaskodni kezd az ellentmondás ördöge. Nem igaz, hogy nevetségesebbek vagy szánnivalóbbak, mint például a Nemzeti Színház nagyjai. Azok pénzért szavalnak, ezek műkedvelésből. Azok »nemzetiek«, ezek »erdélyiek«. S a maguk zavarosságában ismerősebbek: a szavuk jobban esik a fülnek, ha az ember nem az értelmét, csak a zenéjét lesi” – írja Ignácz Rózsa az Urak, úrfiakban.

A Rákosi-féle Magyarországon Ignácz Rózsa állását elveszítette, jobbára műfordításokból élt túl, de írt regényeket az asztalfióknak, a megjelentetés esélye nélkül. Ezeket nagyrészt a kamasz fia gépelte le az írónő diktálása nyomán, Makkai Ádám azonban 1956-ban külföldre ment, és az amerikai egyetemi világban futott be szép pályát.

A forradalom után a második válásával küszködő írónőnek valamelyes tér jutott a formálódó aczéli kultúrpolitikában, elsősorban ifjúsági (vagy annak minősített) regényeket, illetve útirajzokat írt, a hetvenes években megjelentek emlékiratai, és szívósan küzdött azért, hogy az Urak, úrfiakat újra megjelentesse az állami könyvkiadás.

„Legyőzöttekkel való viccelődés”

– mondta a szüzséről első férje, amikor utoljára találkoztak az Egyesült Államokban. 

Már szerződése volt a könyvre, amikor 1979 szeptemberében leszaladt a sarki boltba, visszaváltani néhány üres üveget. A mai Október huszonharmadika utca környéke reménytelenül fel volt dúlva azokban a hónapokban, a buszoknak egy darabon fel kellett hajtaniuk a járdára. A 86-os sofőrje nem vette észre a busz mellett álló asszonyt, kabátját berántotta az egyik nehéz kerék, és az írónőt a földre nyomta. Így halt meg. Temetésén Göncz Árpád búcsúztatta. 

Utolsó könyve szerződését a Magvető vissza akarta vonni: a temetés előkészületei közepette derült csak ki, hogy befejezte az új változatot. Leginkább önéletrajzi ihletésű művének teljes változata majdnem ötévnyi huzavona után láthatott csak napvilágot. Ki lehet belőle olvasni a Horthy-kor társadalmának elítélését, persze. Mai szemmel nézve talán kissé hosszú is a mű. De

a miliőt, az erdélyi menekültek önmagába forduló társadalmát és a harmincas évek néhol fullasztó világát mesterien ábrázolja. 

„Milyen volt fiának lenni? Nem tudom. Csak most kezdődik” 

– írta Makkai Ádám 1980-ban, az Irodalmi Újság hasábjain. 

Ignácz Rózsa fia leginkább édesanyja gyerekkorban megtapasztalt hiányára emlékezett, akivel csak kiskamaszként, a háború alatt találtak egymásra. Azt is felidézte, hogy anyja abszolúte idegenül mozgott a konyhában, és fia kezdődő gyerekbénulását egy anyai pofonnal próbálta gyógyítani, de egyúttal bátor, mindenféle politikai diktatúrával szemben álló személyiség volt, környezetének elszánt megfigyelője, akitől senki sem volt biztonságban, mert ismerősei közül bárkiből lehetett regényfigura vagy legalábbis krokihős. Miközben kávén és cigarettán élt, és fiával kamaszos szövetségben hárították el a szép színésznő kéretlen udvarlóit, egy dolgot láthatóan soha nem tudott feladni: Erdély élete minden mozzanatában kísértette. A színésznői pályán, leghangosabb irodalmi sikereiben, még tengerentúli útjain is, pedig tizenkilenc évesen otthagyta a szülőföldjét. Pályája egy egész nemzedék rajza, amelynek tagjai – bár új hazát teremtettek maguknak a Trianon után megkisebbedett országban – elfeledni sohasem tudták, honnan jöttek.

Ablonczy Balázs