–

A völgy két szélén, az erdős ligetekben virágzik a bluebell, az erdei kék harangvirág. Az idén sokkal korábban, mint tavaly. Az előző évre azért emlékszem, mert épphogy csak felfedeztem őket és alig vártam, hogy lássam a virágaikat. Tél végén megjelentek az apró, vékony, keskeny, fűszálra hasonlító élénkzöld szárak, és szorosan egymáshoz simulva, mint egy nagy zöld paplan, úgy fedték be a fák törzse közti üres tereket. Akkor kezdtem fényképezni őket. Sokat, nagyon sokat vártam a virágaikra, egy örökkévalóságnak tűnt, mire végre megjelentek.

Az erdő lassan árnyékossá válik.

A fák törzse közt átszűrődik a napfény, de egyre keskenyebben. Kibomlottak a rügyek, az ágak lombokat növesztenek. A bokrok összeérnek, és gyakran látni, ahogyan a tisztásról fehér hátsójú vadnyulak szaladnak be alájuk a kutyák és rókák elől. Közeledik a nyár.

Utolsó műszakjaink a saját osztályunkon nagyon nyugodtak voltak.

Vészterhesek, de békések. A három kórteremben lézengett négy-öt beteg, és rajtuk kívül az egyágyas szobában két idősebb asszony volt pár napig, akiket koronavírusra teszteltek, és akiknek az eredménye negatív lett.

A nyugalom jólesett. Már egy-két hete elég fáradtnak éreztem magam, és vártam az áprilist, hogy végre néhány nap szabadságra mehessek.

A harminckilenc éves fiatal nő sürgősséggel került be a kórházba vakbélműtétre és utána hozzánk az osztályra. A négyes kórterembe helyezték el a kolléganőim, hogy szem előtt legyen. Az asszony anamnézisében asztma szerepelt, ami jól karban volt tartva évek óta, de az aneszteziológus emiatt is, és a biztonság kedvéért, a műtét előtt egy friss tüdőröntgent kért. A felvétel szép volt, tiszta, és nem volt az operációnak semmi egyéb kontraindikációja, így a nagy dózisú antibiotikumvédelem mellett meg is történt a műtét. A „posztop.” szakasz eseménytelen, az asszony állapota stabil egész éjszaka. Hajnalban Suri, a kis indiai kolléganő boldogan mobilizálta, és kísérte ki a mosdóba. Az asszony ivott-evett, mosolygott és másnap már készült is hazamenni, mert a laparoszkópiás műtétek lehetővé teszik, hogy már az első 24–48 órában hazabocsássuk a betegeinket.

De reggel, átadás idején elkezdett köhögni. Görcsös, szűnni nem akaró száraz köhögéssel.

A szaturációmérő szerkezet alacsony, alig 85 százalékos véroxigénszintet mutatott. Suri – már a nappalos nővér segítségével – oxigénre rakta a beteget, és értesítette az orvost. Hogy mi történt azután, azt csak este tudtuk meg, amikor újra műszakba mentünk és átvettük az osztályt. Olga, a nurse in charge, a műszakvezető nővér még akkor is feldúlt volt a kora délelőtti események miatt. A beteg állapota rohamosan romlott, mesélte. A köhögés szinte csillapíthatatlanná vált. Az oxigénszint nem emelkedett a két-, majd háromliteres kiegészítés mellett sem, és a beteg hirtelen belázasodott, a szívverése tartósan százhúsz felett maradt, a vérnyomása pedig esett, hívni kellett hozzá a sürgősségi orvosokat.

Azonnal készült helyszíni tüdőröntgen…

… Méghozzá olyan eredménnyel, amitől a lélegzete is elállt mindenkinek. Gyakorlatilag nem volt egészséges tüdőszövet a felvételen. Az alig hetvenkét órával korábban készült, műtét előtti kép mintha egy egészen más ember lelete lett volna. Az asszonyt azonnal átvitték az intenzív osztályra – addigra már dél lett –, és ott tesztelték koronavírusra. Az eredmény délutánra készen volt. Covid-19: Pozitív.

A műtét előtt nem tesztelte senki, miért is tette volna? Semmi tünete nem volt, csak az erős alhasi fájdalom.

Azt hiszem, ekkor döntötte el a vezetőség, hogy az osztályunkat lezárják, minket pedig átvezényelnek másik osztályokra. Hogy így lesz biztonságosabb a betegellátás.

Még két műszakom maradt, egy hétvége.

Csütörtökön elkezdett fájni a torkom, szédültem, ahogy a megelőző héten többször, és fura szédülés volt ez, csak időnként jött elő, de akkor riasztó vehemenciával.

Ha a kanapén ültem is, egyik pillanatról a másikra csak úgy megfordult velem a szoba. A stressz miatt, biztosan, ezt gondoltam aznap este is, és úgy döntöttem, hogy beáztatom magam egy jó kis forró levendulás fürdőbe. Ekkor tűnt fel, hogy nem érzem a fürdősó illatát. Na, náthás leszek, más sem hiányzott, ez jutott eszembe. És hogy minden tavasszal egy hétig szoktam beteg lenni, ez akkor most lesz, bizonyára.

Pénteken kapart a torkom tovább, és már nem volt ízük az ételeknek. Kicsit panaszkodtam, nyüszögtem Jeffnek, akivel a kutyát sétáltattam aznap is, és ő akkor viccesen még két lépést hátrébb lépett, de együtt nevettünk azon, hogy csak nem koronavírusom van? Szombaton azután folyni kezdett az orrom. Ekkor megkönnyebbültem. Na ugye, ez biztosan nem a vírus, annak nem tünete az orrfolyás, mindenki ezt mondta. Elmentem hát dolgozni szombaton és vasárnap éjszaka. Ketten voltunk a kolléganőmmel, összesen három betegre.

Hétfőn reggel már nem folyt az orrom, csak furcsa mély hangom lett és állandóan a torkomat köszörültem. A közvetlen főnökömet ez nem zavarta, szerinte sem tünet a nátha koronavírusban. Á, nincs szükség a tesztre, mondta. Semmi baj nincs, nem is lesz, majd meggyógyulok, kipihenem magam. És én magam is ugyanezt gondoltam.

A következő három műszakom csak a következő hétvégén lett volna, és akkor az intenzív osztályra kellett volna mennem, amit már nagyon vártam. Pár évet dolgoztam Magyarországon is intenzív osztályon. A Szabolcs utcában, a kardiológiai ITO-n másfél évet és később az Onkológiai Intézetben pár hónapot. A szakma csúcsa ez igazából, így hát nagyon örültem a lehetőségnek, hogy végre itt is eljutok ide, még ha e miatt a nyomorult vírus miatt is, kényszerűségből, de ott leszek, ahol a legtöbbet tehetek…

Hétfőn és kedden kissé lázasnak éreztem magam, borzongtam összevissza, de nem volt otthon hőmérő; egy nővérnek miért is lenne? Gyenge voltam, állandóan aludni akartam, és a fiam rendkívül bosszús volt emiatt. „Anya már megint vagy még mindig ágyban vagy? Mosni is kell, és mikor lesz kaja?”

Hát, haldokolni sem egyszerű, ha az embernek gyerekei vannak. Nyugtáztam az igényeket, és valahogy összekapartam magam. De alig vártam, hogy végezzek mindennel és újra ágyba kerülhessek. Vagy legalább a kanapéra. A séták sem szereztek már túl sok örömet, hirtelen fárasztó lett a dombra fel, völgybe le.

Szerdán azért, mint minden délután, kimentünk a kutyával. Gyönyörű, meleg, igazi tavaszi nap volt, majdnem nyárelő, huszonöt fok. És akkor lettem igazán rosszul.

Odalent, a völgyben, a legkedvesebb ligetünkben.

Hirtelen elfogyott a levegő

Fújtattam, akár egy gőzmozdony. A hátamat hideg veríték lepte el, egyik pillanatról a másikra, és alig láttam. Olyan érzés volt, mintha egy migrénes roham kezdődne. Vagy talán sztrókom lenne? A lábamból kifutott minden erő. A két karom is mintha rongyból volna. Nem vagyok ájulós típus, azt sem tudom, milyen az, amikor csak úgy összeesik az ember, de akkor mégis az jutott eszembe, hogy ez most megtörténik velem. Menthetetlenül meg fog történni. Megkapaszkodtam az egyik vadalmafában, és arra gondoltam, amit Jeff mondott egyszer. Ha itt most rosszul leszek, ki tudja, mikor és ki talál meg. Valahogy vissza kell jutnom a főútra, ki az utcára, haza!

Egy vörösbegy hintázott az almafa ágán, ahogy felnéztem az égre. Vidámnak látszott és biztosan az is volt, önfeledten énekelni kezdett. Ennek az apró madárnak a rigóénál is erősebb hangja van! Szebb, magasabb dallam. Ez jutott eszembe, ahogy lassan levettem a pulóverem. Melegem volt, de fáztam. A karom is nyirkos volt, a bőrömön apró, hideg verítékcseppek. A kutya aggodalmasan vissza-visszanézett rám, jövök-e már, miért maradok le ennyire. Kutyások jöttek az ösvény túloldalán, kedvesen biccentettek. Összeszedtem hát minden erőmet. És elindultam.

Hazaértem. A fejfájással együtt, ami akkor már egészen olyan volt, mint egy migrén. Volt itthon rá gyógyszer, bevettem egyet, és lefeküdtem.

Fáradtan keltem reggel, mintha másnapos volnék, mintha az egész éjszakát áttáncoltam vagy más őrültségeket csináltam volna, de legalább a torkom nem fájt már, és a fejfájás is nyomtalanul eltűnt. Tettem-vettem. Lassan, óvatosan. És továbbra sem gondoltam, hogy orvoshoz kellene mennem. Régebben is volt migrénes fejfájásom, igaz, pár éve már nem, de hát ez van, az ember életében sok minden visszaköszön. Pihentem, olvastam, étvágyam nem volt túl sok, de azért csináltam egy brassóit a fiúknak, és én is ettem belőle.

Azután délután lett újra, egy újabb séta ideje. És amit akkor még nem sejtettem, egy újabb ugyanolyan rosszullété is. Akkor viszont már alig értem haza. Rémülten ültem a fürdőkádban hosszú perceken át, és folyattam magamra a vizet, talán attól jobban leszek. A meleg víztől vastag pára lett a fürdőszobában, és valóban sokkal jobban esett minden lélegzet. És azt gondoltam, hogy most már muszáj látnia orvosnak tényleg. Mert másodszorra még ijesztőbb volt ez az egész rohamszerű valami, és még nagyobb lett a halálfélelem. Ezért hát elindultam a kórházba.

Magam miatt még soha nem voltam sürgősségin

Furcsa volt a recepción bediktálni a legközelebbi hozzátartozóm adatait és azt, hogy milyen vallású vagyok. Megdöbbentett, hogy ez miért érdekli őket. Mármint a vallásom. Kedves, ámde baljós előjelnek látszott. Talán feltételezik, hogy papot is kell hozzám hívniuk? Talán azért kérdezik?

Szigorúan külön ültettek azután, és a plexiüveg kis kerek nyílásán keresztül kinyújtottak egy maszkot, hogy azt azonnal vegyem fel. Fél órát ücsörögtem a falnak dőlve és ahhoz sem volt erőm, hogy figyeljem a többi beteget. Pedig jöttek. Törött lábbal, karral, görnyedten, hasukra szorított tenyérrel, rokonok által támogatva. Szerencsére hamar szólított a recepciós nővér, de amikor közelebb léptem volna hozzá, kinyújtott karral és felém fordított nyitott tenyérrel megállított: Stay there, where you are, please! Maradjon, ahol van, kérem!

Azt hiszem, erre a mozdulatra és a tekintetére emlékezni fogok, amíg élek. Szigorúság volt benne, és rémület, valamiféle iszony, egyszerre.

Engedelmeskedtem. Akkor elmondta, hogy a vizsgálathoz ki kell mennem az épületből, és közvetlenül a bejárat mellett találok majd egy vasajtót, azon kopogtassak.

Pontosan nem értettem, nem tudtam, hová megyek, pedig ebben a kórházban dolgozom, de bíztam benne, hogy odatalálok, ahová kell. Kibotorkáltam, addigra már sötét este volt, és megleltem az első vasajtót.

Kicsike szoba, hűvös, de éles fehér fény. Egy orvos jött, középmagas, kék köpenyben, maszkban. Kedves volt, amennyire lehetett. Megvizsgált, kikérdezett, meghallgatta a tüdőmet, megállapította, hogy az tiszta és lázam sincsen, de a pulzusom nagyon magas, és valószínű, hogy a véroxigénszintem csak emiatt van tűrhető tartományban. Mert egyelőre jól kompenzálom a dolgokat. Talán ez volt az a pillanat, amikor tudatosult bennem, hogy beteg vagyok, tényleg. Mert a rosszullétek ellenére még mindig nem gondoltam, hogy valóban elkaphattam.

Hét tünetem van, magyarázta az orvos, ez teszt nélkül is azt jelenti, hogy fertőzött vagyok

Két hét karantén, nem kevesebb, ha egyedül élek, ha nem, mert ennyi idő kell, hogy túl legyek rajta. De az állapotom csak az első egy hét alatt rosszabbodhat – tette hozzá, és gondolom, ezt szánta vigasztalásnak. Elmondta azt is a doktor, hogy milyen gyógyszert vegyek be a fájdalomra, és melyik másikat, ha lázam lenne, és hogy kerüljek minden fizikai aktivitást. Ha pedig bármi tünet romlana, azonnal hívjak mentőt.

Kérdezték, hogy haza tudok-e menni egyedül. Sikerült mosolyogva válaszolnom, persze. Hiszen egyedül is jöttem…

A húsvét azután így telt el. Csendesen és rémületben.

Igyekeztem felidézni, kikkel dolgoztam, kiket ölelgettem. Kik lehetnek miattam veszélyben? Rádöbbentem, hogy van olyan kollégám, akihez semmiféle fizikai kapcsolat nem köt, akit soha nem öleltem át. Az is világossá vált, hogy ennek mi az oka. Sokan hívtak, üzentek, mondták, hogy imádkoznak értem. De a csend mély maradt és nemcsak körülöttem, hanem bennem is.

A fiaim kiköltöztek. Egyedül maradtam a lakásban. Olvastam, sorozatokat néztem. Amikor nem aludtam. Mert a fáradtság, mint valami ólomkötény, egészen rám telepedett. A második héten azonban már sokkal jobban éreztem magam, és más dolgok váltak nyomasztóvá, a hírek.

Negyvenöt kollégám halt meg, alig tíz nap alatt. Orvosok, nővérek, fiatalok, köztük egy huszonnyolc éves várandós nővér, akinek a kisbabáját az utolsó pillanatban sikerült császármetszéssel világra segíteni.

Adatok, rettenetes számok

Kilencszáz halott naponta, közel ezer gyászoló család, minden új virradatkor. Alig-alig sikerül a lakásban nyugodtan megmaradni. Dolgozni kellene menni, segíteni!

Délben még menetrend szerint hőemelkedésem van, de más tünet már nincs. Folyamatosan emeltem a séták hosszát, és újra elég a napi hat-nyolc óra alvás. A hétvégén pedig már engem is vár az intenzív osztály nővércsapata.

A völgyben mindennap meglátogatom a fiatal almafát, amiben sok-sok nappal, vagy inkább egy élettel ezelőtt sikerült megkapaszkodnom. Sima törzsét átmelegíti a tenyerem. Talán tudja, érzi, hogy én vagyok az. Akkor is, ha más lettem, megváltoztam. Talán tudja, hogy hálás vagyok. De azt is látja, hogy mennyire félek. Ő, az én almafám, tudja, hogy megyek dolgozni újra, örömmel, de eddig soha nem ismert és mérhetetlen félelemmel. És hogy mennyire várom, hogy ennek a rémálomnak vége legyen! Reszketve várom. Milliószor jobban, mint tavaly, hogy lássam az erdei harangvirágokat…

Molnár Lamos Krisztina