„Most nézünk titeket, és csodálunk” – Egy gimnáziumigazgató levele az érettségiző diákjaihoz

–

Sziasztok, hőseink!

Nagyon jó látni titeket! Nagyon!

Látszik rajtatok, hogy felnőttetek. Felnőttetek egy olyan feladathoz, aminek a megoldását senki nem tudja. Mindenféle elképzelések vannak arról, hogy hogyan kellene ezt a vírust legyűrni. Egyelőre kényszerszabadságra küldte a turizmust, feladta a leckét az oktatásnak és megbetegítette az egészségügyet. Olyan dologra kényszerít minket, amire soha nem gondoltunk volna. Úgy kell most vizsgáznotok, ahogy korábban soha, senkinek. És szépen csináljátok.

Drága hőseink! 

Szeretünk titeket. Tudjátok, hogy milyen nehéz volt az elmúlt hetekben tanulni, és azt is tudjátok, hogy milyen nehéz volt tanítani. Érezhettétek, hogy minden, amiért érdemes iskolába járni, hiányzik, fájón, pótolhatatlanul.

Tudjuk, hogy borzalmasan nehéz volt eldöntenetek, mit tegyetek, hogyan és mennyit tanuljatok. Az elmúlt év minden erőfeszítése, lemondása, küzdelme egyik pillanatról a másikra megkérdőjeleződött március közepén. Minden érvre teljesen jogos ellenérvek születtek, a figyelem középpontjában hosszú ideje nem az érettségi tartalma, hanem a megjósolhatatlan körülmények vannak. Ebben a pixeles puzzle-ban kell most nektek megtalálnotok a helyes megoldásokat.

Szorítottunk nektek és közben szorongtunk. Persze minden évben ezt tesszük, belebújunk a bőrötökbe és igyekszünk annyi mindent levenni a vállatokról, amennyit csak bírunk. 

Mert a közvélemény olyan hangsúlyt helyez erre a vizsgára, ami saját jogon nincs neki, de folyamatosan ezt hangoztatja mindenki a gyerek megszületésétől fogva. Ez van.

És ti, bár tudjátok, hogy nem ez az élet lényege, mégis komolyan veszitek, és segítetek mindenki másnak azzal, hogy odateszitek magatokat. A saját jóérzésetek fenntartása érdekében is dolgoztok, de néha azt érzem, hogy ezzel velünk, tanárokkal és szülőkkel is szolidaritást vállaltok. Hadd legyen nekünk is egy kicsit jó. 

Különös, közös rituálé, fura szeánsz ez az érettségi. És most úgy kell végigcsinálnunk, ahogy azt előttünk még senkinek. Hát, lesz mit mesélni! 

Hétfő reggel olyan idegesen mentem be az iskolába, hogy az utcán potyogni kezdett a sajt a kezemben szorongatott szendvicsemből. Tudtam, hogy mindent előkészítettünk úgy, ahogyan csak lehet, de ez az idegesség mindig rajtam van, akkor is, ha nem én vizsgázom. És akkor megszólalt egy diák, aki már ott ült a kerítésen belül: „Jó reggelt, Ákos bácsi! Hogy vagy?”

Ettől a pillanattól kezdve nem féltem. Mert meghallottam a hangszíneden azt, hogy tudod, hol a helyed a világban, tudod, hogy mi a fontos és mi nem. 

Szóba álltál velem, láttam az arcodat, a vonásaidat, tisztán hallottam a hangodat. Ott voltál velem szemben, mint egy másik ember. Nem azon múlt a beszélgetésünk zavartalansága, hogy hányan csatlakoztunk a wifire, hogy bekapcsoltad-e a kamerát. 

Nem is tudom, hogy mikor voltam ilyen boldog utoljára. Elképesztő volt nézni, ahogy szép lassan megjön mindenki, óvatosan, zavarban, de kicsattanó életörömmel. Hangosan örültetek egymásnak, a tarka maszkok felett csillogott a szemetek, ahogy beszélgetni kezdtetek egymással. 

A viszontlátás bizsergető érzése elsöpörte a vizsgadrukkot. A fizikai világ csodája, a napfény és az éles árnyék, a szél, ahogy belekap a hajunkba, az illatok, amiket közösen szippantunk, mind-mind lelkesítően hatott. Istenem, újra testbeszédet látunk, gesztusokat, hanglejtéseket hallunk, és sóhajokat!

Egy pillanat alatt megint élő embernek érezzük magunkat, és megjelenik a közösség ereje, az együttlét csodája!

És láttuk az erőtöket, ahogyan leültetek, ahogy vártátok, hogy kezdődjön végre. Nem álltatok meg hosszan, meghatódva a virággal feldíszített folyosón, nem foglalkoztatok azzal, hogy külön erre az alkalomra vörös szőnyeggé varázsoltuk a lábtörlőt. Megörültetek talán egy pillanatra annak, hogy egy mesés táblarajzot készített nektek egykori osztálytanítótok, hogy kedvenc képetek kinn van most a folyosón. De nem ezzel foglalkoztatok. Mentetek vizsgázni. 

Persze vacak, hogy csak írásbelin látunk titeket, az idén kimarad a szóbelik zseniális hangulata. Ott, ahol teljesen ki tudjátok pakolni azt a fergeteges személyiségeteket, amiért érdemes volt veletek, értetek dolgozni tizenhárom éven át.  

Az elmúlt hat hét távoktatásának írásbeli túlsúlya után nem annyira izgalmas megint írásban megnyilatkozni, de ezen most nem kesergünk, mert változtatni rajta nem lehet. Tudjuk, hogy mire vagytok képesek, hiszen télen még együtt ettünk az asztalnál a menzán, beszélgettünk veletek szünetben, órákon. Tervezgettük a jövőt. Aztán ez lett belőle. 

És talán az is jó, hogy nem kell tovább húzni a laptopoktatást, mert mindannyian éreztük, hogy ez nem a mi műfajunk. Ez egy fosszilis üzemanyaggal működő rendszer, egy olyan szénerőmű, aminek az energiahordozóját az elmúlt években építettük fel, a mi kis közös karbonkorunkban. Ezzel nem lehet messzire menni, a mosolymeghajtás lehervad, a bizalomgőz lassan kifúj. Pont jókor lett vége.

És most nézünk titeket, és csodálunk. El sem tudjátok képzelni, mekkora öröm feleslegessé válni a bontakozó életetekben! 

Ámulni, ahogy frissen csillogtok a fényben, hogy olyan magasra néztek, ahová mi már csak álmunkban látunk. És lehet, hogy a csillogásotok teszi, de valamiért furán könnyezni kezdtünk ott lenn, a tanáriban, és alig vártuk, hogy levehessük végre a maszkot.

Viszlát, hőseink!

Kökéndy Ákos

Kiemelt kép: MTI/kormany.hu/Árvai Károly