Nehéz megmagyarázni, mit jelentett tizenéves koromban az, ha valaki hiphop-ot hallgatott. Számos kutatás bizonyítja (magyarul például erről szól Tófalvy Tamás Túl a szubkultúrán, és vissza című könyve is), hogy a közös zenei érdeklődés sokkal több, mint ízlésbeli egyezés: hosszú távon alakítja a társas kapcsolatainkat, az öltözködésünket, a vizuális ízlésünket, értékrendünket – az egész életünket.

Az, amit tizenévesen hallgattunk, akkor is egy életen át befolyásolja a zenei ízlésünket, ha történetesen abból élünk, hogy nyitottak vagyunk (mint például én, kulturális újságíróként). Nyilván azért van ez így, mert az esztétikai mellett kiemelkedően fontos az érzelmi tényező is: a valahová tartozás, a közösség, az „ez a szám rólam szól” élménye is.

Nekem ezt jelentette a hiphop. Lehet persze legyinteni, hogy ugyan, mi köze egy kelet-magyarországi fehér kislánynak a Bronxból indult stílushoz – csak épp az van, hogy az igazán meghatározó zenei stílusok azért tudtak meghatározóvá válni, mert van bennük valami, ami univerzális.

Azt nem tisztem megfejteni, hogy pontosan mi, de azt az utóbbi két évtized tapasztalataiból tudom, hogy a hiphopban, ami mindmáig a leginkább szövegcentrikus műfaj, ez még a dallamon és a zene ritmikáján is túlmutat, vagy mondjuk inkább úgy: van egy másik szintje is, a rím és a szövegritmika. Ez pedig a zsigereinkben gyökerezik olyan mélyen, hogy a megértéséhez talán egészen az ősember szertartásaihoz kellene visszatekintenünk.

Amikor kiderült, hogy New Yorkba utazom, és lesz néhány szabad órám, nem volt kérdés, mi az első dolog, amit tenni akarok. Elsősorban nem a Szabadság-szobor érdekelt, nem a Central Park vagy valami sztenderd látnivaló, hanem egy hajdan rossz hírű városrész, amelynek az angol nyelvben külön névelője van. Úgy emlegetik: A Bronx.

Scorsese nyomában

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Rövid keresgélés után rá is bukkantam a város legautentikusabb buszos hiphop-túrájára. A Hush Tours különlegessége, hogy az idegenvezetők azok az emberek, akik maguk alakították ezt a stílust – például simán benne van a pakliban, hogy maga Kurtis Blow kalauzol végig bennünket a régi szép időkről sztorizgatva (az, mondjuk, biztos, hogy elájulok, ha véletlenül kifogtam volna Roxanne Shantét, bár erre minden esélyem megvolt. Ha nem tudod, ki ő, keresd a Roxanne, Roxanne című filmet a Netflixen.). A mi narrátorunk Reggie Reg volt a Crash Crew-ból – ami első olvasatra talán nem mond túl sokat, ám a számaikból készült hangmintákat még azok is ismerik, akik sosem mélyedtek el az oldschool hiphop világában. A párja, Rayza, egy fiatal és feltörekvő MC – úgy adták egymásnak a mikrofont, mintha csak a színpadon lettek volna.

Nem vagyok egy társasutazós típus, mindig van bennem némi alapvető gyanakvás a szervezett túrákkal kapcsolatban, ám csakhamar kiderült, hogy nem vettek palira. Ugyanerre a túrára fizetett be ugyanis Martin Scorsese filmrendező, és részben ennek hatására készítette el a Bakelit című sorozatot.

Amit amúgy elkaszáltak az első évad után, és nem is volt a kedvencem. Amit viszont szívből ajánlok, és óriási szívfájdalmam, hogy ugyanúgy járt, mint a bakelit, az a The Get Down a Netflixen. Tulajdonképpen pont arról szól, ahová ez a túra vezet.

Ami a buszban történik, az a buszban is marad

Ezzel a mondattal nyit vezetőnk, Reggie Reg, és int a sofőrnek, hogy induljunk. Mivel egy vacogósan hideg New York-i napra sikerült foglalnom, kevesen vagyunk, így aztán VIP-vezetésben van részünk. És hamar kiderül az is, hogy mi mindennek kell a buszban maradnia: eleinte csak mesélnünk kell magunkról, kvízkérdésekre válaszolnunk, aztán… Hát, erről majd később.

Alig kanyarodik ki a buszunk, ismerős dallam hangzik fel az amúgy elég pöpec hangrendszerből: a fiatalon meggyilkolt, már életében legendás rapper, Notorious B.I.G. emlékére feldolgozott Police-sláger, az Every Breath You Take – Puff Daddy és Faith Evans előadásában (I’ll Be Missing You). Annál az épületnél haladunk el ugyanis, amelyben Biggie-t felravatalozták. És mellette sok más hírességet: itt búcsúztatták például Aaliyah-t vagy Heath Ledgert is.

Pánikra semmi ok, nem szomorú megemlékezős bulira fizettünk be: a tiszteletadás mellett rengeteg információt kapunk a műfaj történetéről, annak nagy alakjairól. Ami azonban ennél is izgalmasabb: a sztorik. Mintha csak a tősgyökeres Józsefvárosiak mesélnének a kerületi legendákról. Imádom.

Az aligátoros ember

Amikor a Havanna-lakótelep közelében laktam, heti szinten futottam bele a levágott ló legendájába. Na, hát most már tudom, hogy mi a közös Harlemben és Pestszentlőrincben: a harlemieknek is megvan a saját levágott lovas legendájuk – csak épp aligátorral meg tigrissel.

Szóval volt egy pasas, bizonyos Antoine Yates, aki sajátos választ adott a városrész rossz közbiztonságára: beszerzett egy tigrist, Minget. Mondjuk, fogalmam sincs, mire megy valaki egy tigrissel egy lövöldözésben, az mindenesetre biztos, hogy Ming a férfi lakásában éldegélt egészen addig, amíg egyszer meg nem harapta a gazdáját.

Nem szándékosan, Ming ugyanis egy kiskutyát szeretett volna elfogyasztani, akit az aranyszívű Yates megmentett. Mivel a kórházban mindenki csóválta a fejét a seb láttán, hamar kibukott, hogy ez bizony nem kutyaharapás, a hatóságok kivonultak Yates lakására – ahol sok egyéb egzotikus állat mellett találtak egy aligátort.

Spanish Harlem egyébként is izgalmas negyed, millió apró titokkal és egzotikummal. Csak kívülről, de megnézzük a Marquitát, azaz az autentikus piacot, ahol olyannyira friss hús kapható, hogy rámutatunk a élő csirkére, a hentes pedig ott vágja le és kopasztja meg az állatot, ha valakinek erre volna igénye.

A hangszórókból Santana szól, a Maria című dal, szó esik a West Side Storyról, latinókról – végül pedig kikötünk a XX. századi zenetörténet egyik ikonikus helyszínén.

All That Jazz

Az Apollo Theater nem tűnik túl nagynak, azok tették naggyá, akik itt léptek fel estéről estére, s akik közül a leghíresebbek nevei a bejárat előtt olvashatók a járdán. Billie Holiday, Louis Armstrong, Etta James, Prince… A jazz, a funk, a soul és sok más stílus emblematikus alakjai szórakoztatták itt az embereket estéről estére – sokuknak konkrétan itt indult a karrierjük az úgynevezett „Amateur Night”-okon. Innen indult világhódító útjára Sammy Davis Jr., Diana Ross és a Supremes, a Jackson 5, Marvin Gaye, Stevie Wonder, Aretha Franklin, Sarah Vaughan... Te jó ég, hát már a gondolattól is libabőrös vagyok, hogy beléphette ide.

És ami az én szívemnek az egyik legfontosabb (bocs az elfogultságért): itt nyerte meg azt a tehetségkutatót Ella Fitzgerald, amely után üstökösszerű karrier várta – pedig eleinte táncolni akart, csak annyira megrémült a színpadon, hogy zavarában énekelni kezdett. Hát, soha rosszabb vészmegoldást.

Fehér Hotel – de nem úgy

A közelben egy ma már lepusztult, de valamikor impozáns épület áll: a Hotel Theresa. A „Harlem Waldorfjaként” emlegetett épületet Gustavus Sidenberg, német bróker építette, a feleségéről nevezte el. A városi legenda szerint meghagyta a kivitelezőknek, hogy minden fehér legyen („all white”), ők pedig MINDENBŐL fehéret vettek a porcelánoktól a járólapokig.

Ám a megnyitóra megérkezve a német üzletember dührohamot kapott, és leborogatta a hófehér berendezés egyes elemeit. Kérdezgették tőle, mi a baj, hiszen a megrendelés szerint minden fehér. Mint kiderült, ő nem egészen így gondolta a fehéret, hanem a személyzet és a vendégek bőrszínére célzott.

A helyiek aztán elmagyarázták neki, hogy akkor bizony rossz kerületbe építkezett…  A Theresa végül az afroamerikai közösség emblematikus épülete lett: itt szálltak meg az Apollo Színházban fellépő világsztárok Joséphine Bakertől Ray Charlesig, de lakott is Muhammad Ali és a polgárjogi mozgalom központi alakjai is, mint például Malcolm X.

Mi több: amikor Fidel Castro 1960-ban Amerikába látogatott, kijelentette, hogy esze ágában sincs Manhattan előkelő részében lakni valami puccos helyen, ahol majd jól megmerénylik – kifejezett kérésére a Theresában szállásolták el.

Stadionépítési projekt

Nincs a világon baseball-csapat, amelyik híresebb volna, mint a New York Yankees. A csapat logójával ellátott baseball-sapkákat az is hordja, aki életében nem látott még meccset (a logó magyar vonatkozásáról ITT írtam nemrég), de született róla musicalfilm is (Damn Yankees). A Yankees a bronxiaknak ugyanúgy több mint csapat, akár a Barcelona a katalán kisebbség számára. A rapszövegekben is millió helyen utalnak a csapatra, a Yankees-logós sapkák, mellények, dzsekik pedig a hiphop esztétikájának alapvetései. Nem véletlen, hogy a túrán is sok szó esik a Yankeesről: Rayza (maga is vérmes szurkoló) azt meséli, hogy amióta a csapat új stadiont kapott nem messze a régitől, valami elromlott.

És ő – ahogyan minden bronxi – azt is tudja, mi: a Yankees szerencséjét az a kispénzű tömeg hozta, amelyik illegálisan nézte a meccseket a régi stadion tetejéről. Az építkezés egyik célja épp az ő kizárásuk volt – ám „amióta a csóró helyiek nem potyázhatnak, összesen egy bajnoki címet tudott összekaparni a csapat”.

Olyan mélységes meggyőződéssel mondja ezt, hogy nincs kétségem az igaza felől.

Egy dátum mind felett: 1973. augusztus 11.

Kábé hússzor ismételtetik el velünk a buszban ezt a dátumot (igaz, van, akinek láthatóan új az információ). Mert a hiphop történelemkönyvében ez a legszentebb és legfontosabb dátum. Egy házibuli időpontja.

Clive Campbell, azaz DJ Kool Herc Back To School Jam nevű házibuliját tartják ma is a hiphop hivatalos szülőhelyének- és idejének – már persze amennyiben egy zenei stílus esetében ki lehet emelni egy ennyire konkrét eseményt. Itt egyébként igen.

Nem mennék bele végtelen zenei meg strukturális elemzésekbe, de a lényeg röviden: Kool Herc és társai kitalálták, hogy ha egy funkdalból kizárólag az úgynevezett „breaket” játsszák le sokszor egymás után, akkor egészen új, izgalmas ritmust kapnak, ami üdítő változatosság volt akkoriban, amikor minden a diszkóról szólt. Hogy ez pontosan hogyan működött, és hogy lett ebből egy, a könnyűzenét mára teljesen uraló gigaműfaj, annak megértésére ajánlom a Hip Hop Evolution című Netflix-sorozatot.

Egy biztos: a Sedgwick Avenue 1520 alatt tartott buli elindított valamit, ami a kilencvenes évekre meg- és beérkezett hozzánk, és még akkor is mondott valamit. Még nekem, a kis fehér lánynak is Kelet-Magyarországon. Nyilván tök mást, mint egy fekete bronxi kissrácnak, de valahol mégis ugyanazt kaptuk tőle: valamit, amihez nyúlni lehetett mindenféle időkben. És nincs ez másként ma sem, legfeljebb a stílus és az eszközök változnak.

A túra ennél sokkal többről szól, de nem volna fair, ha részletesen leírnám az összes sztorit. Megálltunk a Museum Of New Yorkban, ahol a kultúrtörténeti jelentőségéről győződhettünk meg, és táncolnunk is kellett (volna, ha a német srác, aki a párom volt, nem dermed kővé a feladattól). A buszban van minden a rappeléstől a vetélkedőig – de ez, hála az égnek, a buszban marad, ugyebár. Aki New Yorkban jár, és érdekli a zenetörténet, szívből ajánlom neki a túrát. Civilben mentem, nem fizetett túra volt, nem reklám – soha rosszabbul elköltött pénzt az életben!

Csepelyi Adri

 

A képek a szerző tulajdonában vannak