Nézd, anya, repülök! – Mese a kisfiúról, aki rapsztár akart lenni

–

Nagy csinnadrattával harangozták be a Travis Scott-dokut a Netflixen, le is ültem néhány napja, hogy megnézzem. Furcsa film, nem is szeretnék meggyőzni senkit sem arról, hogy nézze meg mindenáron, sem pedig arról, hogy Travis Scott zenéje jó, fontos vagy értékes. A jelenség maga viszont figyelemre méltó: noha a streamingszolgáltatók elterjedésével manapság nagyjából bárkinek lehet dokumentumfilmje, az minimum érdekes, ahogyan a 28 éves rapper munkássága hat.

Márpedig hat: az időrendileg és minden egyéb tekintetben is összevissza vágott film végére furcsamód összeáll a kép egy állhatatos, különc, néha megfejthetetlen, néha meg a végsőkig közhelyes előadóról – aki még a legnagyobb modorosságot is képes szuggesztíven előadni.

Amikor az értekezleten meséltem a filmről, valaki azonnal rávágta: úristen, ez tiszta Mario és a varázsló! Nos, tényleg az: a kattant Cipolla szerepében egy csodabogár rapperrel.

Szóval ki is az a Travis Scott?

Aki követi a Kardashian-klán szappanopera-mindennapjait, nyilván találkozott már a gyémántos fogazatú pasival Kylie Jenner Instagram-fotóin. Azok, akik nem foglalkoznak behatóbban a popzene aktualitásaival, javarészt innen ismerik a houstoni rappert: ő az édesapja a nemrég Forbes-címlapot kapott Kylie gyermekének, Storminak.

Scott 1991-ben született a texasi Houstonban. Nem volt könnyű gyerekkora: egyéves korától hatéves koráig a nagymamája nevelte, aki igen rossz környéken lakott, így a kis Scott folyamatosan azon agyalt, hogy lehet kitörni a nyomorból. A filmben megmutatott archív felvételek egy később helyreálló családról regélnek ugyan, ám az is kiviláglik belőlük, hogy

Travis Scott már tízéves kora körül is rögeszmés volt. A bátyját rappelve köszöntötte szülinapján, magára leendő sztárként utalt, és gyakorlatilag tényként közölte, hogy ő egyszer szupersztár lesz. Az is lett.

2014-ben Kanye West leszerződtette a kiadójához. A kis taknyos Scott meg fogta magát, és megmutatta a világ egyik legismertebb producerének, szerinte hogyan kellene bánnia a dobhangokkal. Annak egy Grammy-jelölt dal lett az eredménye, ma pedig már sógorok Westtel. Sicko Mode című dala minden létező streamingrekordot megdöntött, az Astroworld című lemez pedig meghozta neki az egyéni Grammy-jelölést is. Díjat nem, de ez vélhetően csak idő kérdése.

Mi ez az egész agymenés?

A Travis Scott-jelenséget azonban még azok sem értik mind, akik amúgy imádják a hiphopot és annak új vonalas oldalágát (sokak szerint vadhajtását), a trapet. Scott ugyanis éppoly öntörvényű zeneileg, mint az Insta-fotóin: csinálja, ami jólesik neki, ha vevő vagy rá, akkor jó, ha nem, akkor így jártál.

A látszólag flegma művészi hozzáállás mögött azonban egészen különös univerzum bújik meg gyerekkori emlékekkel, lecsúszott kültelki családok mindennapos nyűgjeivel, a gazdagságra és a sikerre vágyakozással, torzított vokálokkal és különös zenei asszociációkkal.

A mainstream hiphopot sok zenei kritika éri bugyutaságba hajló egyszerűsége miatt, Travis Scott azonban szakmailag magasan jegyzett zenészek körében is elismerést vált ki. A legfontosabb mégsem ez.

Houston legfőbb importcikke

A dokumentumfilm egyik kulcsjelenete – amennyiben a meglehetősen kusza műnek van ilyenje – egy koncertrészlet, amikor Houston polgármestere a színpadra vonul Scott koncertjén, és átadja neki a város kulcsát. Emellett pedig bejelenti, hogy újjáépül a település egykori vidámparkja, az Astroworld. Talán ezen a bejelentésen keresztül érthető meg leginkább Travis Scott hatalma és jelentősége. Isten tudja, miért, de a rapper-dalszerző elvont, pszichedelikus világa magába szippantotta a fiatalokat. Pedig erre nemigen tett volna nagyobb összeget senki, aki látja, hogy Scott 2014-ben még kábé húsz ember előtt lép fel.

2018-ban már a legnagyobb arénákat tölti meg, és az többször kiderül a filmből, hogy neki sohasem voltak kétségei afelől, hogy ez egyszer bekövetkezik. Ahogyan az egyik zenésztársa fogalmaz: Scott mindig is ugyanazt csinálta, amit most, és megvárta, amíg a világ rájön arra, hogy ez mennyire jó. Való igaz, hogy Scott eddig még sosem mozdult ki a saját kis mitológiájából: a 2018-ban megjelent nagylemeze tematikájául például gyerekkorának kedvenc vidámparkját, a houstoni Astroworldöt választotta. A park rég bezárt, így nem csoda, hogy az erről szóló dalszövegek (és maga a zenei anyag is) egyfajta bús nosztalgiát áraszt, az elmúlt (vagy tán sosem volt) dolgok iránti vágyakozást.

Az Astroworld megjelenése a hiphopvilág tavalyi szenzációja volt, Scott pedig nem kispályázott: saját zenei fesztivált szervezett a megjelenés köré Houstonba. A bejáratnál álló hatalmas, felfújható Travis Scott-fej köszön vissza az Astroworld borítóján – egomán, de művészileg is végletekig átgondolt koncepció.

A jegyek pillanatok alatt elfogytak, gyakorlatilag egész Amerika arról beszélt, hogy egy nyikhaj houstoni srác felforgatta a várost. Az pedig behódolt neki: addig-addig vágyakoztak a rajongók az Astroworld után, hogy a városvezetés jól megfontolt turisztikai érdekből felépíti azt számukra.

Az agresszió lélektana

A külvárosokban élő, lecsúszott családokból jövő kölykök természetes közege ez a depresszív, dacos, olykor agresszív zenei világ, Scott fellépései pedig annyira intenzívek, mintha metálkoncerten járnánk. A közönséget az önkívületig hergelő Scott az Astroworld-tematika alapján megálmodott vidámparkdíszlet egyes elemein egyensúlyoz a magasban, és közben vezényel a rajongóinak, mint valami őrült karmesterbe oltott szektavezér. Döbbenetes képeket látunk a filmben: Scott ráüvölt a biztonságiakra, hogy engedjék vissza a tömegbe a mások testi épségét veszélyeztetően bulizó srácokat.

A magasban álló Scott észreveszi, hogy többen elájultak a küzdőtéren – mire úgy választja ketté a tömeget, mint Mózes a Vörös-tengert, és utasítja rajongóit, hogy azonnal hozzák ki az eszméletlen embereket. Majd miután mindenki biztonságba került (amennyire kerülhet egy ilyen buliban), az őrület folytatódik.

A koncerthelyszínek körül lézengő tinik pedig kipirult arccal óbégatják a kamerába: Travis Scott zenéje mentette meg őket az öngyilkosságtól, és ha a moshpitben eltaposnák őket, mindig van, aki felsegíti majd az áldozatokat, ők pedig ettől azt érzik, helyük van a világban, és valaki őket is szereti.

Külső szemlélőként talán érthetetlen ez az egész, ám a film alapján nagyon is van benne ráció. Scott elképesztően tudatosan kommunikál: egyszerre építi a saját személyi kultuszát és a rajongói önbizalmát. Számos koncerten emel ki embereket a tömegből: vagy úgy, hogy rájuk irányíttatja a reflektorfényt, és elmondja nekik, mennyire menők, vagy úgy, hogy színpadra hívja őket, és addig hergeli, amíg ők nekifutásból bele nem vetik magukat a tömegbe. Ezek a halálugrások aztán már végképp valamiféle furcsa vallási közösséget idéznek, miközben viszont semmi egyébről nincs szó, mint hogy Scott maga köré gyűjtötte a kiábrándult, lelkileg sérült vagy labilis fiatalokat, akiknek az életében vélhetően ő az egyetlen, aki biztatja őket.

A „te is meg tudod csinálni, te is állhatsz a helyemen, ha nekem ment, neked is fog” visszatérő motívum a koncerteken. És legyen akármilyen banális meg nyálas, működik. Nyilván segít ebben Scott hitelessége: saját kiadójával tényleg felemeli a tehetséges fiatalokat.

Mégiscsak ember

A saját fejében élő művész imázsa és a gigasztárság dacára Travis Scottban mégiscsak van valami emberi. A magánéletét saját platformjain nem kommunikáló előadó furcsamód beengedi a kamerát a kórházba kislánya születése után. Így láthatjuk azt a jelenetet, amelyben Scott már-már megrendülten öleli az újszülöttet, és nézi, hosszan nézi, mintha maga sem hinné el, hogy a születés csodáját nézte végig az imént. És aztán eksztatikus állapotban meséli egy barátjának, hogy a kicsi hangosan sírt egészen addig, míg közel nem vitték hozzá vagy Kylie-hoz.

Ez az apró mozzanat elég ahhoz, hogy kicsit közelebb érezzük magunkat Travis Scotthoz, akinek munkássága tényleg nehezen befogadható ugyan, ő maga azonban nagyon is emberi. Vagy inkább kisfiús – csak ő meg is teremtette a saját vidámparkját, amelybe mindig is visszavágyott.

Csepelyi Adri

Kiemelt kép: Jason Koerner/Getty Images