Olyan sok embert izgatnak a rossz fiúk, hogy megéri őket filmek, könyvek főhősévé tenni, mert szinte biztos a kasszasiker. Mindannyian meg akarjuk fejteni, mi vezérel egy gonosztevőt, egy gyilkost, egy pszichopata elmebeteget a tettei végrehajtásában. Közel akarunk merészkedni ahhoz, amivel nem feltétlenül találkozunk az életben (már ha szerencsénk van). Olvasni és látni akarjuk, mit tesz az emberrabló, aki elrabol egy lányt, és hosszú évekre a pincéjébe zárja; miért és hogyan öl egy sorozatgyilkos. Meg akarjuk érteni a szándékot, a beteg elmét, be akarunk nézni a színfalak mögé, látni és érezni akarjuk a szenvedést.

Hogy miért van erre szükségünk? Arra majd válaszolnak a pszichológiai könyvek. Én csak azt tudom, hogy jó borzongani, jó azt mondani, hogy „a rohadt, szemét disznó, remélem, elkapják a mocskot, és megbűnhődik”. Látni akarjuk az elégtételt: a bűnöst bűnhődni. Ha pedig a történet végén nincs feloldozás (mert ilyen is van), akkor napokig kótyagosak vagyunk a sokktól.

Ezért éri meg olyan személyekről mozit készíteni, mint amilyen Pablo Escobar is volt.

Pablo Escobar 1977-ben (Forrás: wikipédia)

A drogbárókat is körbelengi valami misztikus légkör, ami szinte azt sugallja: drogot csempészni „menőség és dicsőség”, pedig aztán ez jellemző rájuk a legkevésbé.

Escobar történetét is több változatban feldolgozták már. Ő volt a rettegett kolumbiai drogmaffia mindenható istencsászára, egészen addig, amíg negyvennégy éves korában egy rajtaütés során le nem lőtték, mint egy kutyát.

A vásznon találkozhattunk már vele néhány villanás erejéig a Betépve című filmben, vagy a most is futó Narcos című Netflix-sorozatban, bár az abban megjelenő karakter nekem túl tiszta ehhez a gazemberhez. Nem úgy, mint Javier Bardem, aki a tegnap debütáló Escobar (eredeti címén: Loving Pablo) címszereplője.

A legújabb feldolgozás a drogbáró egyik szeretőjének, bizonyos Virginia Vallejónak a könyve alapján készült (Loving Pablo, Hating Escobar/Szeretni Pablót, Gyűlölni Escobart). Virginia (Penélope Cruz) egykor tévésztár volt, de ahogy Pablo bűnlajstroma az egekig nőtt, elvesztette az állását. 2007-ben adta ki egykori szerelméről szóló könyvét, amivel akkor politikai botrányt is kirobbantott Kolumbiában, hiszen számos, Escobarral kapcsolatban álló politikusról rántotta le a leplet.

Virginia Vallejo és Pablo Escobar találkozásuk után nem sokkal, azaz Penélope Cruz és Javier Bardem

A történetet az ő szemszögéből látjuk tehát, ezért nagyon hiányos marad. Azt vártam, hogy a vásznon kibomlik majd egy olyan személyiség véres tündöklése és bukása, akit ugyan megvetek, de választ kapok az indítékaira. Ebből a filmből azonban nem derül ki, hogy Pablo honnan érkezik, miért akarja mindazt, amit tesz (nyilván a hatalomért és a pénzért, de ez nem elég, látnunk kellene a mozgatórugóit is), és legfőképpen, hogy miből táplálkozik ez a hatalmas étvágya az uralkodásra. Csak feltételezni tudom, hogy azt szerette volna elérni, hogy tiszteljék és megbecsüljék – legalábbis ez sejlik ki ebből a filmből –, de ez nincs tisztán és pontosan ábrázolva a moziban.

Bardem a gyenge történetmesélés ellenére is zseniális. Fantasztikus, ahogy a cselekmény előrehaladtával egyre jobban folyik le az arca a vászonról.

Szabályosan beletüremkedik a szerepbe, szinte érezni lehet, ahogy megfeszül ebben a velejéig romlott alakban, és összemorzsolja magában, úgy válik Escobar a részévé. 

Javier Bardem Escobarként

Virginia Vallejo karaktere viszont annyira üres, hogy ha belehajítanék egy tízforintost, legalább fél percig zörögne a karaktere alján.

És nem azért üres, mert Penélope nem képes elég színészi tehetséggel megtölteni, hanem mert nem dolgozták ki eléggé. Az nem lehet, hogy ez a nő ennyire üres lett volna a valóságban. Nem értem, miért nem derül ki, miért jön össze a már híres, közönségkedvenc tévésztár egy nem túl jóképű, a megismerkedésük idején még csak kétes hírű, ráadásul nős, családos alakkal. 

Vallejo azt mondja az egyik jelenetben, hogy nem érdekli, honnan van a pénz, neki csak az számít, mire költi. Ezt akkor jelenti ki, amikor egy nyomortanyán mesél a férfi a szegényeket segítő terveiről. Aztán van egy olyan jelenet, amiben Pablo rengeteg lóvét tömköd Virginia bőröndjébe, és arra utasítja, hogy költsön el mindent, mire a nő repkedve ugrik a nyakába, hogy mindig is arra vágyott, hogy egyszer ezt mondja neki egy hapsi. (Nem azzal van bajom, ha valaki erre vágyik – bevallom, én is örülnék neki, így egy nappal a nyaralásom előtt – de ne legyen már mindegy, hogy honnan van a zseton!)

Penélope Cruz Vallejóként

Szóval nem értem a csajt, és később se sikerül rájönni, hogy tényleg szerette Escobart, vagy csak a pénze kellett neki – ezt nem magyarázza meg a film. 

Aki viszont még ennél is sokkal jobban izgatna, az Escobar felesége. Százszorta szívesebben megnéztem volna egy olyan mozit, amiben Maria Victoria Henao meséli el, mi és hogyan történt, de nyilván az ő személye teljes homályban marad egy olyan filmben, amit a szerető sztorijára alapoztak.

A családról csak azt tudjuk meg, hogy később nevet változtatott, és az özvegy – állítólag – újból férjhez ment, jelenleg Buenos Airesben él. Fia Sebastián Marroquín néven folytatta az életét, építészként dolgozik, és mintapolgár. Apjáról két könyvet is írt, és egy interjúban elmondta, mennyire nem szereti azokat az alkotásokat, amik az apját cool csávóként állítják be, mert drogot csempészni nem coolság. A lánya is nevet változtatott, de róla nem találni adatokat.

Manuela, Pablo, Juan Pablo és Victoria 1987 környékén (Forrás: indulgexpress.com)

A film egyik ironikus jelenete is a fia karakteréhez köthető. Amikor Pablo azt magyarázza a gyerekének, hogy a drog rossz, és sose próbálja ki, abban ezért van valami annyira abszurd, hogy röhögnöm kellett. Először azt gondoltam, ez biztos csak a filmkészítők poénja, de kiderült, hogy ez az epizód a valóságban is így történt. 

De hogy milyen lehetett emellett az ember mellett kitartani a kezdeti nehéz időktől fogva, amikor még egy vasa sem volt, a mocskos üzleten szerzett csúcsgazdagságig – amikor kétmillió dollárral fűtötte be a kandallót –, majd addig, míg vérengző fenevaddá vált, és kockára tette minden közeli hozzátartozója életét – azt csak egy másik filmből tudhatnánk meg, nem ebből. Talán egyszer lesz egy olyan is.

Addig is ezt a filmet csak Javier Bardem játéka miatt érdemes megnézni.

És Pablót így sem lehet szeretni. Szerintem nem is kell. 

Szentesi Éva

Képek: Escobar/Loving Pablo (Escobar Films, 2017)