–

Alice Miller már életében, a ’70-es években kivívta a szinte forradalmároknak járó elismerést és a sztárpszichológus státuszát. Azzal, hogy belehelyezkedett a gyermek nézőpontjába, megfogalmazta a szülők és a korai bántalmazás szerepét az ember életében, és felhívta a figyelmet arra, amiről ma is kevés szó esik: ahogyan az egyes jelenségek bizonyos társadalmi beidegződésekből következnek, úgy a pszichológiának is feladata, hogy visszahasson a kollektív folyamatokra. Úgy vélte, hogy a bántalmazó nevelés – melynek elveit korszakokon keresztül népszerűsítették – vezetett az idegengyűlölethez és az irracionális társadalmi reakciókhoz például a hitleri Németországban.

Lehull a lepel?

Ahogyan A ​tehetséges gyermek drámája és az igazi én felkutatása című könyvében megfogalmazza: „Minden emberben létezik egy saját maga elől jobban vagy kevésbé jól elrejtett zug, ahol gyermekkori tragédiája kellékeit őrzi. Ide csak saját gyermekeinek van bejárása.” Fia, Martin Miller könyve azt sugallja, bejárást enged ebbe a bizonyos zugba. A tehetséges gyermek valódi drámája című művének legalábbis az az egyik szándéka, hogy megmutassa, az író anyjának mennyire, pontosabban mennyire NEM sikerült megvalósítania mindazt, amit a gyereknevelésről vallott. (Persze, azért a teljes képhez hozzátartozik, hogy mire Alice-ben kikristályosodtak ezek az elvek, a gyermekei már felnőttek.)

Hagyatéki tárgyalás

A darab során anya és fia kapcsolata az életrajz nagyobb csomópontjainak mentén, a hétköznapoktól elemelten bomlik ki. Az előadás minimalista módon, szinte csak a színészek jelenlétére támaszkodik: nincsenek díszletek, a bemutató alkalmával csak a HPS KultSzalon nagyszobája, a néhai nagypolgári lakás adott keretet a narratívának. Talajtalan világban, szinte fogódzók nélküli szellemi térben mozgunk, melyen az ellentétekből adódó feszültség uralkodik.

Már az első jelenetek megalapozzák ezt a hangulatot: Alice nem hétköznapi nőként, hanem rögtön pszichológusként áll előttünk. Nem úgy látjuk, mint a saját életének résztvevőjét, hanem úgy, mint aki előadást tart a közönségnek. Ezt a gondosan felépített, távolságtartó keretet a fiú, Martin közvetlen és durva reakciója hamar széttöri, felkeltve a szorongás érzését és a nincs biztonság élményét, mely szinte a végéig kíséri az előadást.

Alice tulajdonképpen sosem jelenik meg valódi anyaként, Martin pedig hiába szeretne, nem tud igazán gyermek lenni.

Kettejük kapcsolatát végig egy tettes-áldozat dráma határozza meg, melynek gyökerei még Alice életén is túlnyúlnak. Míg ő mindenről higgadt visszafogottsággal, intellektualizáló felülemelkedéssel beszél, Martin temperamentumosan és nyersen nyilvánul meg.

Lehet az az érzésünk, hogy mindaz, amit az anya nem mert vagy nem tudott érezni, az a fiában kel új életre és támad rá. Viszont a gyerek korántsem pusztán anyjától örökölte fojtogató hagyatékát.

Bántalmazó apa

Rögtön az elején felmerül a kérdés, hogy hol van a gestapós apa, aki Martin Miller írásai szerint rendszeresen és kegyetlenül bántalmazta őt, és akit néhány percig a valódi tettesnek sejtünk. Ahogyan Martin az interjúban az apjáról beszél, összefoglalja a tettes-áldozat dinamika egész családot átható, kusza rendszerét, mely alatt ráadásul még egy kollektív, háborús tragédia szálai is összecsomózódnak: „anyám az elnyomás és kiszolgáltatottság élményvilágát folytatta az apámmal való kapcsolatában, míg apám bennem gyűlölte a zsidókat tovább. Anyám szemében én is náci elnyomónak számítottam, holott a valóságban apám üldözte őt. Apám számára meg csak egy zsidó voltam, egyike azoknak, akiket a háborús években feljelentett, és akiket mélységesen, egész lelkével gyűlölt“.

Bár az apa fizikailag nincs jelen az előadásban, a neki tulajdonított terror a fia viselkedésében visszaköszön.

Az előadás azt az eltolódásokkal és áttételekkel terhelt teret igyekszik átfogni és láthatóvá tenni, melyben a szerepek átjárhatóak. Martin hol a vallató, számonkérő bántalmazó, hol a szenvedő gyermek szerepébe kerül. Többek között szemrehányást tesz az anyjának, hogy nem védte meg őt az apja ellen, és hogy eltitkolta a zsidóságát, Alice pedig mindent meg tud magyarázni. Kérdés persze, hogy a magyarázat kinek, mennyire elfogadható. Közben a teremben a kíméletlen világosság egy pillanatra sem tompul, a szinte már zavaró fény azt támasztja alá, hogy itt semmi sem maradhat titokban.

A tettesség-áldozatiság oszcillál a térben, miközben kibomlanak Alice életének főbb állomásai: hogyan menekült ki a gettóból hamis identitással, hogyan élte túl a második világháborút önmaga megtagadásával, és hogyan folytatódott az életmentő, ugyanakkor mégis pusztító kompromisszumok sora azzal, hogy zsidóként egy olyan emberhez ment férjhez, aki üldözte a zsidókat. Alice azután áldozatból lassan, észrevétlenül tettessé válik, tulajdonképpen azzal, hogy gyereke születik, és azáltal, ahogy a gyerekéhez viszonyul. Például intézetbe adja.

A megközelíthetetlen anya

Ezekhez hasonló, súlyos tapasztalatok kerülnek felszínre, mégsem mindig érezni a súlyukat. A felidézett események gyakran távoli információk maradnak, melyekhez nehéz érzelmileg közel kerülni. Ahogy vélhetően sokáig talán Alice Miller sem fért hozzá sok mindenhez, ami pedig alakította az életét. De még inkább talán Martin az, aki nem fért hozzá az anyja titkaihoz, de magához az anyához sem, hiába szeretett volna. Mintha magának a darabnak a nézővel való kapcsolata is ezt a mintát tükrözné.

Elsősorban intellektuálisan lehet hozzá közelíteni, miközben sokrétű a kérdésfeltevése, az érzések és átélés árnyalatait szinte kizárólag Martin dühe uralja.

Az előadásban megismerhetjük mindkét karakter nézőpontját és mindkét attitűdöt. Mondanám, hogy kiválaszthatjuk, hogy melyikkel azonosulunk, melyikre rezonálunk inkább, ám – mint az előadás után kiderült, amikor többen ütköztettük a nézőpontjainkat – ez korántsem tudatos választás. Az, hogy valaki Alice-el vagy Martinnal érez együtt, (vagy mindkettejükkel, esetleg egyikkel sem) szinte teljes egészében a személyes élményektől és élethelyzettől függ.

Számomra ez volt az egyik legnagyobb tanulság. Bár alapvetően, talán természettől fogva a legtöbben érvényesebbnek érezzük a saját álláspontunkat a többiekénél, attól még minden látószögnek megvan a maga létjogosultsága.

Fábián Emese

Fotók: Reviczky Zsolt