–

„A földön út vonul, és az út hossza az álma mindenkinek”

Kerouac egész életében keresett, űzött valamit, de érzésem szerint amellett, hogy folyamatosan kereste önmagát kint a világban és odabent, meg is akarta mutatni az általa éppen megtalált tutinak érzett utat is (amelynek folytonos változása szintén törvényszerű).

Kényszeresen írt tizenéves korától – mindig volt nála jegyzetfüzet, és mindent feljegyzett, ami eszébe jutott –, így adott volt az eszköz, amivel közölni is tudta gondolatait a külvilággal.

Az ő útja viszont szinte mindig göröngyösre sikeredett, így nem csoda, hogy azok figyeltek fel rá elsőként, akik a háború utáni, újrakonszolidáló Amerikának be akartak mutatni, és a szabadságot, az új életet, a merőben mást, az ellenkultúrát hajtották.

„Billió Levi’s farmert és millió presszókávét adott el, és számtalan kölyköt indított el az úton” – mondja róla egykori lakótársa és barátja, az író, esszéista (és szintén nem igazán józan életet élő) William S. Burroughs. De hogy hogyan vált mai kifejezéssel élve a beat- és a hippinemzedék influenszerévé? Hát a fene akart az lenni, mondaná ő, ha kérdeznék. De mivel őt már nem tudjuk megkérdezni, az irodalomtörténet újra és újra nekifut, hogy megfejtse ezt a nem mindennapi jelenséget. Aki már életében híres volt, de igazán nagy követőtábora a halála után alakult ki… és maradt egyben a mai napig. Aki lázad, aki kamasz, az biztos, hogy most is előbb-utóbb belefut Kerouacbe, és a hatása alá is kerül.

„Mögöttem semmi, előttem minden, már csak így van az úton mindétiglen”

Ugyan ő már Amerikában született, de kanadai szülőktől, akikkel otthon mindig franciául beszélt, és csak hatévesen kezdte rendesen megtanulni az angolt. Ennek ellenére mindössze néhány versét írta franciául, a művei jelentős része angol nyelven született. Nem is akármilyen angol nyelven, hiszen ő egy egészen új műfajt, kifejezési formát alkotott, nem gondolkodva azon, hogy a hétköznapi, a saját köreiben beszélt szabados és sokszor egyszerűsített, kreált nyelvet „irodalmivá” tegye.

Az idő őt igazolta, de a kiadók akkoriban nem feltétlenül lelkesedtek érte. Kétféle legenda is kering róla ezzel kapcsolatban. Az egyik, amely a hitvallása volt, miszerint „amit érzel, megtalálja önmaga formáját” és „elméd végéből írj, végtelenül, amiről csak akarsz”, lefordítva ez annyit tesz, hogy nem szabad gondolkodni írás közben, ami az első gondolat, ami először jönni akar, azt kell papírra vetni. Ezzel szemben sok barátja és ismerőse is arról vallott, hogy legtöbbször valóban ezzel a technikával dolgozott ugyan (erre még később visszatérünk), mégis tudomásuk van arról, hogy utólag azért sokszor változtatott, dolgozott a szövegein.

Fiatalon vesztette el bátyját, Gérard-t, aki reumás lázban halt meg kilencéves korában. Ez a veszteség elég egyértelműen rántotta őt ki a gyereklét megszokott folyásából és tette állandóan kutató, valami felé menekülő, valamit kereső, mindig impulzusokat hajtó emberré.

Jack Kerouac 1958-ban - Forrás: Getty Images

„Egyszerre rádöbbenek, hogy mindenki éli a maga csendes kis életét, és egyedül én vagyok őrült”

Kerouac kifejezetten szép és sportos alkatú férfi volt (mindaddig, amíg a drogok és az alkohol törvényszerűen szinte felismerhetetlenné tették), aki a Boston College-re és Columbia Egyetemre is járt amerikaifutball-ösztöndíjjal. Aztán lábát törte, és a kispadon persze nem tudott megmaradni. Az egyetemet otthagyta, de a Columbia környékét még egy ideig nem. Az Upper West Side-on élt akkoriban a barátnőjével, Edie Parkerrel, és ebben az időszakban nyílt ki igazán a világ a számára. Ekkor ismerkedett meg azokkal az emberekkel, akik meghatározták az egész életét és akikkel valamivel később beutazta a világot. Nem mellékesen az úgynevezett beatnemzedék legfontosabb tagjaiként emlegetik is őket. Köztük volt Neal Cassady (az Útonban róla mintázta Dean Moriarty karakterét), Allen Ginsberg, Herbert Huncke és a már említett William S. Burroughs is.

A nagy barátkozások közepette gondolt egyet, és 1942-ben beállt az Egyesült Államok Kereskedelmi Tengerészetének kötelékébe, egy évre rá pedig a Haditengerészetbe, ahonnan pszichés okokra való hivatkozással, konkrétan „közömbös természete” miatt szerelték le. Egy világháború kellős közepén, közömbös természetért… Ezt sem tudják sokan felmutatni, ugye?

Épp ideje volt visszatérnie New Yorkba, hogy egy gyilkosságban való bűnrészesség miatt lesitteljék. Még mielőtt komoly ítélkezésáradat indulna meg, mondom, hogy volt. Történt akkoriban, hogy barátját, a tinédzser Lucien Carrt egy David Kammerer nevű fickó zaklatta, a megszállottjává vált, amelyben az erőszakig is elment, mire Carr megkéselte őt, és Kerouacet kérte meg a bizonyítékok eltüntetésére. A gyilkosság után nem sokkal aztán önként adták fel magukat a rendőrségen, de mivel Jack nem bírta a bezártságot, meg ugye mindig mehetnékje volt, megállapodott Edie Parkerrel, hogy elveszi feleségül, ha kifizeti érte a kétezer-ötszáz dollár óvadékot. De hát lássuk be, így is kötelékből kötelékbe került, úgyhogy a tiszavirág-életű házasságot egy év után érvénytelenítették, és így újra lehetett folytatni az utazásokat.

„Életünk során mind azért vágyakozunk, azért sóhajtozunk és epekedünk, és mindenféle édes mámorba azért vetjük bele magunkat, mert emlékszünk valami elveszített boldogságra”

Az úton levés számára nem egy felkapott téma volt, hanem valóban az életének elmaradhatatlan része, alapja.

Soha nem volt saját lakása, soha nem volt egy hely, amihez ragaszkodott volna.

Élt a barátaival, barátnőivel, lakókocsikban, édesanyjához is vissza-visszatért. De lakott Bronxban, Queensben és szerte Amerikában, amerre csak járt. Amúgy meg beutazta a világot is, biztos, ami biztos. Őt valóban nem kötötte semmi sehova, az életben az áramlást szerette, jegyzetfüzet, kávé, alkohol, meg írógép pedig általában volt mindenhol.

Az „egyszerűség gyermeki állapotát” vágyta megélni, amelyben senki nem mondhatta meg, hogy mikor és mit kell tennie. Az igazi áramlást pedig elsősorban a zenében fedezte fel, de nehogy azt higgyük, a klasszikus beategyüttesek voltak számára iránymutatók. Ő beaten a bebop műfajt értette, amelyet leginkább Charlie Parker, Thelonious Monk és Dizzy Gillespie képviselt.

Pár napja vissza-visszatérek hozzájuk, és valóban sokkal érthetőbb így számomra Kerouac azon törekvése, hogy erre a zenei stílusra rákapcsolódva egyfajta tudatfolyamot írjon le. A beboppal szépen lassan el is érkeztünk az élete főművének tartott Útonhoz, de a Visions of Cody, a Gerard látomásai, a Művésztelep és a Senkiháziak című regényeihez is.

Jack Kerouac egy kocsmaasztalnál ülve - Forrás: Getty Images/Mondadori

„Revelációkat akarok papírra vetni, és nem ostoba sztorikat írni, pusztán a pénzért. A lehető legmélyebben le akarok ásni a saját tudatalattimba, mert hiszem, ha ez sikerül, mindenki meg fogja érteni azt, amit mondok, hiszen ott legbelül minden ember egyforma”

Robert Giroux, a Harcourt, Brace & Co. szerkesztője megkapta – és visszadobta – az Úton első kéziratát, azaz „az eredeti tekercset”. Ne gondoljunk egy klasszikus kiadó-író beszélgetésre, egy szépen rendezett, beadott kéziratra!

Történt ugyanis, hogy Kerouac 1951 áprilisában az utazásai, a bepop, a katolikus sugallat és hit, a buddhizmus légzéstechnikája, illetve egy teljesen központozás nélküli, Neal Cassady által neki írt levél („Joan Anderson-levélként” ismerjük, és jóval Kerouac halála után találtak rá) hatására befűzött egy negyven méter hosszú papírt az írógépébe, és három hét alatt, szintén mindenféle központozás nélkül töltötte meg a regénnyel a tekercset.

Ebben az időszakban szinte nem aludt, benzedrinnel (amfetamin, élénkítő hatású kábítószer) és kávéval tartotta magát ébren, és hagyta, hogy ami gondolat, emlék és élmény jön, szűrő nélkül menjen át az agyán, a testén, az ujjain és az írógépen keresztül a papírra. Amikor elkészült vele, vélhetően teljesen részegen beállított az említett szerkesztőhöz, aki elsőként arra kérte, hogy darabolja legalább fel a papírt, hogy szerkeszthető legyen. Kerouac hihetetlen dühbe gurult és közölte, hogy ezt a kéziratot egyáltalán nem kell szerkeszteni, mivel, ahogy ő mondta, mindent a Szentlélek diktált neki.

Kitessékelték.

Ám hat évre rá a Viking Press megvásárolta a regény jogait. Persze ők sem ezt a verziót szerették volna kiadni, de ekkorra már a mélyen buddhistává vált író belement az alaposabb átdolgozásba is. Főleg azok után, hogy az eltelt időszakban azért mégis hozzányúlt ő maga is a tekercshez, és kétszer is változtatott rajta. Tehát ha úgy vesszük, a kiadott, milliók által ismert verzió már a negyedik volt egy olyan alkotótól, aki fennen hangoztatta, hogy az átdolgozásnak, szerkesztésnek semmi értelme.

Ugyanez a kiadó aztán a regény megjelenésének ötvenedik évfordulójára megjelentette az „eredeti tekercset”, csakis azokat a részeket kihúzva, amiket még eleve Kerouac akart eltávolítani.

Sok irodalmár és rajongó úgy üdvözölte ezt a kiadást, mintha végre az igazi, a valós, a nem meghamisított verziót olvashatták volna. De létezik egy másik nézőpont is, amely mind a négy verziót az alkotói út szerves és fontos részének tekinti.

„Az első gondolat a legjobb” – vallotta, de az igazság az, hogy megannyi első és első gondolat van. Talán pont annyi, ahányféle utat be tudna járni az ember, ha lenne még millió élete. Neki is csak egy volt, nem hosszú, de feledhetetlen.

„Az ember egész életében egyenes úton halad a sír felé, az arcunk csak beburkolja a koponyánkat egy ideig. Feszítsük meg hát ezt a koponyaburkolatot, és mosolyogjunk!” – mondta, és majdnem mindig sikerült is neki. Majdnem…

Marossy Kriszta