–

Emlékeztetőül – mindenkinek

A Stephen King regényéből készült Az első része úgy ért véget, hogy a Vesztesek hét fős csapata, miután felismerték, hogy Pennywise a rettegésükből táplálkozik, nemcsak hogy legyőzik a félelmeiket, de szembe is fordulnak, és megharcolnak a táncoló bohóccal. Mielőtt azonban megnyugodhatnának, hogy sikerült legyőzniük az ellenséget, és ezzel együtt felülkerekedni a saját démonaikon, Beverly lehűti a társaságot: a végső küzdelem során ugyanis, amíg kómás állapotban lebegett, látta magukat, immár felnőttként újra a bohóccal hadakozni. A furcsa lényt elpusztítaniuk tehát nem sikerült, csupán visszakényszeríteni hibernált állapotába.

Derry városának történetéből pedig pontosan lehet tudni, hogy huszonhét évente megbízható pontossággal érkezik az iszonyat. Nincs mit tenni, a gyerekek vérszövetséget kötnek, egy üvegszilánkkal megvágják a tenyerüket és megfogadják, ha újra előbukkan Pennywise, akkor tali Derryben, huszonhét év múlva! (Kész szerencse, hogy Derry amúgy fiktív város, máskülönben senkinek nem ajánlanám, hogy odaköltözzön. Nemcsak az Az játszódik itt, de A testben is felbukkan – amiből az Állj mellém!  is készült –, itt játszódik a Nem jön szemére álom, és szerepet kap a Tóparti kísértetekben is. Szóval, ha a booking.com feldobja, mint ajánlott úti cél, érdemes tovább görgetni).

Huszonhét év nagy idő, aki csak teheti, messzire költözik – és ezzel el is felejti az egész hacacárét. Mármint tényleg, szó szerint kitörlődik a memóriájából, legfeljebb csak néha-néha néz elgondolkodva a tenyerén lévő forradásra, vajon az mikor kerülhetett oda…

Így lesznek a Vesztesekből szemmel látható győztes felnőttek – legalábbis a külső szemlélő számára. Beverly mocskosul gazdag (de bántalmazó) férj mellett tengeti napjait, Bill sikeres (de kiégett) író lett, Richie stand upban brillírozik, Eddie kockázatelemzőként keresi degeszre magát, a fő meglepetés azonban az egykori túlsúlyos kisfiú, Ben, aki olyannyira kipattintotta magát, hogy a rendező kénytelen komplett perceket szentelni a kockás hasának. (Persze nem panaszképpen mondom.)

James Ransone, Jay Ryan, Isaiah Mustafa, James McAvoy, Jessica Chastain és Bill Hader

A sikerszéria alól csak egyetlen csapattag jelent kivételt: ő Mike, az afroamerikai fiú, aki nem hagyta el Derryt. Így nemcsak hogy nem felejtett el egyetlen apró részletet sem a történetükből, de nem kímélve magát, alaposan utánajár és felgöngyölíti Pennywise eredettörténetét, illetve azt is kisakkozza, hogyan lehetne egyszer s mindenkorra elpusztítani. Így amikor letelik a huszonhét év, és újra megkezdődik a csapások sorozata, Mike azonnal tudja, mit kell tennie: sorban hazahívja régi barátait. Akik – mivel fogalmuk sincs, mi vár rájuk otthon, az áldott memóriaveszteségnek hála – természetesen meg is jelennek.

Osztálytalálkozó extrákkal

Innentől fogva pedig egy darabig olyan lesz a történet, mint a mindenki által jól ismert osztálytalálkozók. Az egy fő híján teljes csapat tagjai először még igyekeznek egymást beazonosítani, majd kezdetét veszi az ivászat és az egyre sűrűbben előbukkanó emlékek felidézgetése – annyi különbséggel, ugye, hogy itt nem a sörmámorban eltöltött osztálykirándulások kerülnek terítékre, hanem a kollektív rettegés. Tapasztalatom szerint az osztálytalálkozók pedig elég tematikus forgatókönyvek szerint zajlanak: az általános infók után jön a gyerek-, majd az egészségügyi kör (ez a kor előrehaladtával lesz hosszabb és drámaibb), végül – a vedeléssel párhuzamosan – a régi emlékek egyre zajosabb felemlegetése.

Nos, az amúgy nagyszerű és rendkívül látványos Második fejezet egyik hibájaként épp ezt rónám fel: itt is tematikusan megyünk körbe újra és újra a szereplőkön.

Első körben kiderül, ki mit csinál, majd a régi emlékeket idézik fel szép sorban, visszakanyarodva a régi helyszínekre, és olykor a régi gyerekszereplőkre is, akiket – mivel az előző forgatás óta eltelt két év, – kénytelenek voltak visszafiatalítani. Ez a metódus azonban helyenként túlságosan kiszámíthatóvá teszi a filmet, hiszen pontosan lehet tudni, mi jön: X szereplő visszalátogat a neki fontos helyszínre, ott felbukkan a gyerekkori emlék, majd jön egy „lájtosabb”, a nappali időszakhoz igazított „jumpscare”, mielőtt tovább haladnák Y szereplő takkra ugyanilyen emlékfelidézésére.

Vér, veríték, könny

Ezt leszámítva nekem sokkal jobban tetszett a Második fejezet, mint az első rész. Nemcsak azért, mert valóban extra mennyiségű vér bugyog fel, vagy mert a kamera olykor egészen különleges szemszögekből mutatja az eseményeket, hanem mert a történet szereplőit az idő nagy részében felnőttek alakítják, nem is akárkik és nem is akárhogyan. Az érett Beverly szerepét a rendező Muschietti, Jessica Chastainre bízta, akivel közösen együttműködve már a 2013-as Mamában is bizonyítottak. Billyt, a csapat egykori dadogós vezetőjét a Széttörve sztárja, James McAvoy alakítja, de az én nagy kedvencem a felnőtt Richie-t játszó Bill Hader, és nem csak azért, mert már az HBO Berryjeként is imádtam. Hanem mert részben őneki köszönhető a Második fejezet egyik fő erénye, méghozzá a humor, ami épp a kellő időben és mennyiségben érkezik.

A poénok távolról sem trollkodják szét az alapművet, de jólesően felszabadítanak két adagnyi frász között.

Ám a film még ennél is továbbmegy: képes a szokásos műfaji toposzokból (például a minden horrorok dramaturgiai alapját képező „és akkor most váljunk szét!”-ből) is viccet csinálni, ami az én szememben mindenképpen nagy erény.

Ahogy az is, hogy nem esik bele a sikerfilmek másik nagy hibájába, és a Második fejezettel a történet (remélhetőleg) végleg lezárul. A búcsúzás azonban talán a rendezőnek a legnehezebb, nem is képes egyből megugrani, hanem még vissza-visszaszalad elköszönni. Már harmadszorra nyúlok a táskámért abban a hitben, hogy akkor jön a vége főcím, de nem: csak egy utolsó utáni (utáni-utáni) búcsújelenet következik. Pedig epilógusból – még egy Második fejezet esetében is, bőven elég egy.

 

Fiala Borcsa

Képek: InterCom