Amiről nem beszélünk

A Kedvencek temetője (eredetileg Állattemető címmel jelent meg magyarul könyv alakban, most az újrakiadás már filmes címet és borítót kapott) története egyidős velem. Tizenévesen ez volt az első könyvem Stephen Kingtől. A fülszöveg mindig is kissé hatásvadásznak tűnt: „az író egy ideig vonakodott befejezni, mert maga is olyan rettenetesnek találta”. De amióta apa lettem – pláne miután gyomorgörccsel és a könnyeimet nyelve végigküzdöttem magam Christopher Nolan Csillagok között című filmjén –, végre megértettem, mitől is borzadt el az író: nem a hazajáró élőhalottakon, még csak nem is a vérbő naturalizmuson, hanem e klasszikus mondat „királyi” mélységekbe történő adaptálásán: „szülőnek nem való gyermekét temetni.”

Valószínűleg nincs is ennél nagyobb veszteség a világon (legalábbis amit én el tudok képzelni). A szülőség empatikusabbá teszi az embert. Nyitottabbá. És egyben érzékenyebbé (egyesek szerint ez helyzetfüggő, mások szerint meg a gyerekek számával fordítottan arányos).

A Kedvencek temetője a halálról szól. A halál tényének az elfogadásáról. Hogy hogyan tekintsünk rá egy természetes folyamat részeként. Arról, hogy mikor és hogyan beszélgessünk el róla és értessük meg a kisgyermekkel: a halál nem egy mumus az ágy alól, nem egy szörnyeteg, ami lesben áll, hogy bármikor elragadhassa őt vagy a szeretteit.

Még ha az esetek többségében mi magunk is ugyanígy éljük meg. Kényes téma ez, és az embernek – hál’ Istennek! – nem is jár állandóan azon az esze: bármelyik pillanatban meghalhat. Így is nehéz feldolgozni az irracionális halálfélelmet, hogy végül úgy tekintsünk a halálra, ami: az életünk mondatának végére kerülő pontként. Pont.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

„Álatemető”

Így van ezzel Louis Creed is, aki a nyugodtabb élet reményében költözik családjával a nagyvárosból a harmonikus vidéki környezetbe. A követhetetlenül felgyorsult világból kilépve kicsit le akar lassulni, és többet foglalkozni a szeretteivel. A közeli campuson vállal munkát orvosként, miközben feleségével, Rachellel, valamint két gyermekükkel, Ellie-vel és Cage-dzsel berendezkednek új otthonukban. Összebarátkoznak a szomszéd kisöreggel, Juddal is, aki a helyi sztorik kimeríthetetlen tárháza. Ő mesél a forgalmas országútról, amelyen az olajszállító tartálykocsik számos kisállat életét követelik, és a birtokuk végében található „álatemetőről”, ahová a környékbeli gyerekek temetik elpusztult kedvenceiket. Hamarosan a Creed-család is kénytelen igénybe venni a kedvencek temetőjét. Jud súlyos titkot oszt meg Louis-zal a helyről, amely hatással lesz mindannyiuk életére. Egy nap pedig Cage „szaladni kezd pici lábain az országút felé…”

Dráma?! Menj színházba!

Kinget rendkívül nehéz mozgóképre adaptálni, mert karakterei szédítő mélységekbe ereszkednek alá a saját lelkükben. Ezek a mélyreható karakterábrázolások adják sikerének a kulcsát, és nem a cselekmény. Filmre vinni viszont elsősorban a cselekményt lehet.

Akárcsak az 1989-es adaptáció, ez a mostani is „kivonatos” élményt nyújt, nem tudja visszaadni sem hangulatában, sem karaktereiben az eredeti koncepciót (szemben például a tavalyelőtti Az remake-kel).

A halál motívuma köré fonódó drámai szál elsikkad, pedig hát annak kellene a produkció szívét-lelkét adnia. Marad a történet sava-borsa, a horrorba hajló thriller: az összeszokott rendezőpáros a feszültséget ügyesebben kezeli, mint a színészeit. A film karakterei kétdimenziósak maradnak, különösen fájó Jud háttérbe szoruló figurája (erre kár volt John Lithgow tehetségét elpazarolni). Nagyobb teret kapnak viszont a nők: Eileen, a kislány bátran lép az előtérbe, és az ifjú színésznő, Jeté Laurence zsenge kora ellenére magabiztosan uralja a vásznat. Rachel gyerekkori traumája (nővére feldolgozatlan halála) nyújtja a leghitelesebb és egyben a legborzongatóbb momentumait a filmnek, hála az őt megformáló Amy Seimetz alakításának.

Jason Clarke, mint Louis és John Lithgow, mint Jud

Van új a nap alatt

Tetszik, hogy az alkotók hozzá mertek nyúlni az alapanyaghoz, és volt elég bátorságuk a saját szájízük szerint változtatni rajta (megnéztem volna Stephen King arcát, amikor először végignézte).

Így az új Kedvencek temetőjéről elmondható, hogy nem pusztán szolgai másolás: azoknak is szolgálhat meglepetéssel, akik oda-vissza ismerik a történetet.

Az Állattemető bizony rászolgált a mozgóképes „vérfrissítésre” – ahogy ez más klasszikus, ám kevésbé jól sikerült King-adaptációkra (Halálos árnyék, Hasznos holmik) is igaz –, de sokkal több van ebben a történetben a hasonszőrű, B-filmbe hajló, szimpla horroroknál. Drámát és épkézláb karaktereket a népnek! Mert hát, lenne miből meríteni.

Jeté Laurence Ellie szerepében

Földet rá!

A Kedvencek temetőjének jól állnak az alternatív megoldások és a modern köntös, ettől függetlenül szívesen megnéznék egy Cary Fukunaga-féle (az Az adaptálója és többek közt A törvény nevében/True Detective 1. évadának rendezője) „újrát” belőle: bizony én elföldelném ezt a produkciót az „álatemetőn” és a farakáson túl, ahol a kurtafarkú wendigo túr, hátha beleköltözik valami kóbor lélek. Addig pedig vigasztalódjunk a szeptemberben érkező Az befejező részével, és a novemberre beharangozott Ragyogás folytatásával, az Álom doktorral – filmen csak jobb lehet, mint könyvben.

                                                                                                        Bányász Attila

Képek: UIP-Duna Film