Kulcs a zárját – Elolvastuk és megnéztük a Locke & Key-t

–

Egy varázslatos hétvégét töltöttem el Joe Hill és Gabriel Rodriguez világában, a Locke & Key-ben, amíg a három keménytáblás, könyv vastagságú képregényt átlapoztam (köszönet a Fumax Kiadónak). A kezdeti visszafogottság, hogy felnőtt fejjel képregényt veszek a kezembe, szinte az első pár oldal után semmivé foszlott – Hill sztorija és Rodriguez képi világa menthetetlenül magába szippantott. 

Túlzás nélkül állíthatom, hogy a Locke & Key életre szóló élmény – egy szerelem kezdete! Talán ahhoz tudnám hasonlítani, amikor az első Stephen King-regény hagymázas világából levegő után kapkodva a felszínre bukkansz – és alig várod, hogy ismét alámerülhess!

A vér nem válik vízzé

Stephen King fia, Joe Hill nem ismeretlen a magyar olvasóközönség előtt: szolgált már fel nekünk kísértetet szív alakú dobozban, falra festette az ördögöt nem is egyszer (Szarvak, NOS4A2) és felgyújtotta az egész világot (Spóra). A családnevétől kényszeresen szabadulni igyekvő író nem esett messze a fájától. Zsánere a horror és a dark fantasy határán mozog, és nem áll távol tőle az abszurditás – hőseit előszeretettel helyezi kafkai helyzetekbe. Ez alól nem kivétel a Locke & Key sem, amelyben egy traumatizált család pokoljárását követhetjük nyomon.

A Locke-család egy szörnyű tragédia utórezgéseit próbálja kiheverni egy félreeső, békés kisvárosban. Nina, az édesanya immár egyedülálló szülőként igyekszik kitölteni az űrt, amelyet férje erőszakos halála keltett bennük, a két kamasz, Tyler és Kinsey pedig gyásszal telve keresi helyét nemcsak az önmagából kifordult világukban, de az iskola és a kisváros makrokozmoszában is. Bode, a kisöccsük a valóság elől a varázslatba menekül: különös kulcsokat talál a házban, amelyek feje tetejére állítják a realitást. Egyikőjük sem sejti, hogy a gonosz ott ólálkodik körülöttük: készen áll beférkőzni a bizalmukba. Aztán meg a fejükbe.

Családban marad

A Locke & Key betonbiztos alapját a családi dráma jelenti: legyen bármennyire varázslatos, újra és újra visszatérünk az apa elvesztésének traumájához.

Nina képtelen megbirkózni a szeretett férfi hiányával, és a pohár után nyúl. Ám hamar kiderül, hogy a gyász inkább csak ürügy az alkoholizmusához, nem pedig a kiváltó ok. 

Tylert, a nagyobbik fiút a bűntudat emészti: nem volt jó a kapcsolata az apjával, így a halála után nem tud mit kezdeni az egymásnak ellentmondó érzéseivel. Ráadásul úgy érzi: ahogy az anyja a csillapíthatatlan szomjúsága miatt lassan elveszíti a gyeplőt a kezéből, úgy nehezedik rá egyre nagyobb felelősség a családi dolgokban. Kinsey, a lánytestvér benne rekedt apja halálának pillanatában, ahogy a félelem gúzsba kötötte, és mindegy, milyen eszközzel, de szabadulna a rettegő tehetetlenség érzésétől. Bode, a legkisebb Locke apjáról való emlékeit át- és átitatja egy szörnyű rémálom.

Varázslatos felnövéstörténet

Tyler és Kinsey révén a Locke & Key-nek van egy young adult-vonulata: gyönyörű jellemfejlődési ívet járnak be karaktereik, az iskolai beilleszkedéstől az érzelmi és viszonyrendszereik tisztázásán át az önmagukkal való megbékélésig, a felnőtté válásig. Nagy szerepet kapnak ebben – nemcsak az érzelmi, hanem a történeti megoldásban is – a barátok. A Netflix erre a young adult- irányvonalra helyezte a fő hangsúlyt a sorozatában.

Ez az erős érzelmi fókusz segíti a főhősökkel való azonosulást. Képregényben ehhez hasonlóval még nem találkoztam. Erre építkezik minden más: a részletgazdag és varázslatos mitológia, a kalandos meseszövés, és… hát igen, a brutális erőszak is, mert ez is szerves része a Locke & Key-nek. Legalábbis a képregénynek. 

Bode, az öcs kulcsokat talál a ház különböző pontjain. Nem véletlen, hogy ő bukkan rájuk. Varázskulcsok ezek, amelyek a megfelelő zárba illesztve csodákra képesek. Van köztük Szellemkulcs, ami szellemmé változtat, van olyan is, amelyik bepillantást enged másoknak a gondolataidba. Van a Bárhova-kulcs, ami nevéhez méltón bárhová elvisz, amit elképzelsz. Persze ezeknek megvannak hátulütői is. Az egyiktől meghalsz. A másiknak a rabjává válhatsz.

A kulcsokra más is feni a fogát. Egy entitás, aminek eredete a múlt ködébe vész. És kapcsolódik a néhai, erőszakos halált halt Mr. Locke-hoz. 

Idővel a múlt is feltárja titkait – naná, hogy ehhez is kell kulcs –, és mire eljutunk az Alfától az Ómegáig, totál képbe kerülhetünk ajtókról, kulcsokról és szörnyekről: külsőkről és belsőkről egyaránt.

Kockáról kockára – álló, kontra mozgókép

A Locke & Key egy kegyetlen gyilkosság köré építkezik, a látszólag esztelen és értelmetlen erőszakot bontja ki egy hatalmas és szövevényes tablóvá, lassanként, míg minden apró kirakósdarab a helyére nem kerül. Bár műfaja képregény, mégis erősen filmszerű: hasonló történetvezetéssel, mi több, vágásokkal és flashbackekkel dolgozik – hatására a képkockák peregni kezdenek előttünk, és éppúgy, mint a moziban, beleveszünk a cselekménybe. A képregényben szinte minden egyes képkocka megkomponált – nincs, nem is lehet egyetlen felesleges sem köztük, itt nincs időhúzás, nincs helypazarlás. Minden képkocka rétegzett: hangulati, érzelmi és tartalmi többletjelentést sűrít önmagába, miközben előrelendíti a cselekményt. 

Ilyen például Tyler gyászának megkapó ábrázolása: a fiú magányosan, félrefordított fejjel, az ablakon kibámulva üldögél a lakás előszobájában a gyászszertartáson, s közben hiába próbálja vigasztalni egy-egy barát vagy rokon, képtelenek kizökkenteni őt ebből az állapotból – kockáról kockára, örök állandóként ő csak ül, ül félrefordított fejjel.

A képregényben van idő el-elidőzni a karaktereken. A főbb figurák mellett a Locke & Key a mellékszereplőkre is rengeteg időt szán: így kap például Mr. Ridgeway, az idős irodalomprofesszor vagy a gyilkos, Sam, akinek megismerve a körülményeit, rögtön nyilvánvalóvá válik, hogy nem minden fekete vagy fehér. A mellékkarakterekhez is erősen kötődni kezdünk, az alkotók ezzel ezer szálas pókhálót fonnak körénk. 

Rodriguez a stílussal is el-eljátszik: Bode, a kisgyerek szemszögéből bemutatott eseményeknél előfordul, hogy átvált a Kázmér és Huba mókásabb, elnagyoltabb ábrázolásmódjára. A varázskulcsok alkalmazásának megjelenítése is megér egy misét: a központi szerepet játszó Fejkulcs esetében például a képregényben lekerül a koponyatető, és hőseink betekintést nyerhetnek – szó szerint – a másik gondolataiba. Mindenkinek más van a fejében, és ennek tablószerű ábrázolása tátott szájakat eredményez – sajnos a sorozatban ezt nagyon nem sikerült visszaadniuk.

A Locke & Key rendkívül összetett, komplex világában helyet kap az empátia, és egymás elfogadása is: téma az LMBTQ és a rasszizmus. Vannak kulcsok, amelyekkel nemet lehet váltani, és van olyan, amellyel bőrszínt.

Így tapasztalja meg például Kinsey afroamerikaivá változva azt az ambivalens érzést, hogy egyszerre válik láthatatlanná (ha bajba kerül) és nagyon is kirívóvá (ha más kerül bajba) a tömegből. 

Különös dolgok

A számos díjjal kitüntetett Locke & Key tévés debütálását évtizedes hercehurca előzte meg. Szinte minden nagyobb filmstúdió és streamingszolgáltató eljátszott a gondolattal, hogy filmre vigye, de, akárcsak Hill édesapjának, Kingnek a monumentális fantasy eposzába, a Setét Toronyba, úgy ebbe is rendre beletört a stúdiók aranyfoga. Végül a Netflixnél kötött ki, amely egy 13 éven felülieknek szóló young adult-sztorit fabrikált az alapanyagból… beletörve a varázskulcsot a zárba.

A tízrészes sorozatból – amelynek a szolgáltató már berendelte a második évadát – szinte majdnem mindent sikerült kilúgozni, ami a Locke & Key sava-borsát adja. Magával a castinggal tulajdonképpen nincsen bajom: a korábban Noah Wyle oldalán az Éghasadás című sci-fi sorozatban feltűnt Connor Jessup (aki ott Wyle középső fiát játszotta) Tylerként akár találó választás is lehetne, akárcsak Emilia Jones Kinsey-ként, de az alapkoncepció elhibázottnak bizonyul: Tyler a sorozatban a suli menő szépfiúja, Kinsey pedig gyorsan karakán, vagány csajjá avanzsál – és ez a sztereotip megoldás teljesen idegen a Locke & Key világától. Az édesanyát alakító Darby Stanchfield kezdetben nagyon rossz választásnak tűnt, aztán az évad végére, ahogy a remegő keze mind közelebb került az alkohollal teli pohárhoz, határozottan felnőtt a figurához. 

A családi viszonyrendszer működőképes – talán ez a sorozat egyik erőssége, bár ez is csak halovány utánzata a képregénynek –, de a mellékkarakterek már teljesen súlytalanok. A jól felépített, eredeti sztorit felbolygatták, hogy képernyőbarát legyen, de így kiölték belőle a feszültséget, amit még Vincenzo Natali (Kocka, Hannibal-sorozat) társrendezővel sem sikerült visszacsempészni a végeredménybe. 

Gabriel Rodriguez rajzművész zseniális vizualitásából pedig szinte semmit sem sikerült megmutatni a képernyőn, pedig az ő kéznyoma nélkül bármilyen Locke & Key-anyag csak félkész. 

És ez még csak nem is költségvetés kérdése.

A Locke & Key sorozat erősen közepes, amin az évadzáró, egyébként meglepően eltalált cliffhanger sem változtat. Nem született méltó adaptáció: míg a képregény maradandó élmény, addig a belőle készült sorozat sajnos a felejthető kategóriába tartozik. Öröm az ürömben: Stephen Kingnek a fia személyében megvan a méltó utódja. Kár, hogy még abban is az apjára ütött, hogy összetettebb munkáit képtelenség vászonra ültetni. Kingék utánozhatatlanok – de legalább az olvasásélmény garantált. 

                                                                                                          Bányász Attila