–

A ragyogás Stephen King egyik legjobb könyve. Ehhez kétség sem férhet. Amikor hírét vettem, hogy a „horror koronázatlan királya” folytatja mesterművét, az elsők között szereztem be az Álom doktort, és alig néhány nap alatt kiolvastam. Életemben nem csalódtam még ekkorát. Kingnek beletörött a bicskája ebbe a modern vámpírmítoszba. Pedig az alapötlet, hogy a ragyogás köré egész univerzum épüljön, izgalmas gondolat. Akárcsak az első rész ifjú főszereplőjének, Danny Torrance-nek a további sorsa, aki képtelen kinőni az apja árnyékából. Ám az Igaz Kötés elnagyoltan felvázolt vándorpereputtyától szó szerint kifakul a ragyogás. A történeté mindenképpen.

 „Csillogó luxuskocsi motor nélkül”

A ragyogás „ragyogása” megihlette korunk egyik legnagyobb filmes rendezőjét, Stanley Kubrickot is.

Kubrick filmes verziója úgy lett mestermű, hogy a saját zsenijén átszűrve új értelmezést adott King történetének. A neves rendező a ragyogásban nem a szellemeket látta meg, hanem az őrületet. Az ő filmje az alkoholizmusról, a családon belüli erőszakról és a kabinlázról szól.

Olyan mélységekbe taszítja antihősét az őrület torkában, ahonnan már csak fejszével küzdheti ki magát. A józan eszét hátrahagyva. Nem csoda, hogy King nem lelkesedett az övének gyökeresen ellentmondó koncepcióért.

Mike Flanagan író-rendezőnek fel lett adva a lecke: adott két eltérő értelmezésű és formátumú, önmagában is kuriózumnak számító remekmű, amelyekhez folytatást kell készítenie, ráadásul egy elbaltázott alapanyagból. A gordiuszi csomó átvágása végül Flanagannek is csak a film utolsó húsz percében sikerül: ott viszont egészen zseniálisan.

Ne altasson, Doki

Az Álom doktor filmverziójának első félórája a kihagyott ziccereké: valahogy sikerül mindent kilúgozni a produkcióból, amiben King regénye jó. A felelősségvállalás témáját az író az anonim alkoholisták, a hospice és egy kislány megmentésén keresztül közelíti meg. Méghozzá a Mesterre jellemző olvasmányossággal.

A lecsúszott Danny Torrance bizony nem az a személy, amilyennek a Panoráma szerencsés túlélőjét évekkel később elképzelnénk: alkoholproblémákkal küszködik, a keze hamar eljár, híján van minden empátiának. A férfi a ragyogással együtt a saját emberségét is elnyomja. Élni így nem lehet.

Erre Danny is rádöbben. Kingnél a Megváltás mindössze háromlépcsős folyamat, de a lépcsőfokok hegynyi magasak: fel kell nőni hozzájuk. A férfi szorgalmasan eljár az Anonim Alkoholistákhoz, miközben egy hospice-ban vállal munkát. Itt ragad rá az Álom doktor elnevezés is, mert visszakapott empátiájának ragyogásával megkönnyíti a haldoklók távozását. Kár, hogy Flanagan ezek fölött súlytalanul siklik tova (olykor meg sziruposan ragad bele egy-egy giccstől csöpögős jelenet erejéig), pedig mélységet adhatnának a karakternek és tartalmat a történetnek. A rendező inkább az utolsó nagy lépcsőfokra koncentrál, a megmentésre szoruló Abrára: egy különleges képességekkel bíró kislányra, akire szemet vet egy karavánnyi szörnyeteg.

Falra festett ördögök

King könyvében ez a „vándorcirkusz” a leggyengébb láncszem.

A hatvanas évek hippikorszakában megrekedt, csapatnyi ördögöt olyan felületesen és elnagyoltan keni papírra az író, hogy egyszerűen nem lehet félni tőlük. A mozgóképes verzióban azonban fordul a kocka: a legizgalmasabb, legéletrevalóbb karakterek közülük kerülnek ki.

Ez elsősorban a castingnak köszönhető. A svéd születésű Rebecca Fergusont Tom Cruise oldaláról ismerhetjük a Mission: Impossible-filmekből: Kalapos Rose-ként, a szörnyetegek elszánt vezetőjeként olyan lehengerlő alakítást nyújt, hogy közös jeleneteikben lemossa a színről Ewan McGregort. A vonásai összemosódnak előttem a könyvbéli figuráéival: a film után nem is tudok másként gondolni Kalapos Rose-ra, mint Fergusonként. Ennél nagyobb dicséret színészt nem érhet. A másik Kígyófogú Andi figurája, aki amúgy egy másodvonalbeli mellékszereplő lenne, de Emily Alyn Lind megformálásában olyan szuggesztív, hogy közvetlenül Kalapos Rose után következik a sorban. Ewan McGregor Dannyje mintha csak átbolyongana a történeten: várná az ébredést a felnőttlét rémálmából, hogy újra óvón köré záródjon az ütemes fejszecsattogástól hangos Panoráma Hotel.

 A film felénél egy brutális gyerekgyilkosság képei szögeznek minket a moziszékbe. Itt vált fordulatszámot a produkció, és kezd berántani minket a fogaskerekei közé a történet.

A vizuális effektek lehengerlők, egészen innovatívak: a lélekcsere, az asztrális utazás és a füstté oszló vámpírok ábrázolását rendkívül kreatívan sikerült megoldani. A film, ahogy kezd elválni a könyvtől, túl is mutat rajta (nem nehéz): az író-rendező által kreált helyzetek sokkal feszültebbek és izgalmasabbak, itt-ott megtelnek humorral.

 Ragyogás

A film utolsó húsz perce maga a zsenialitás: Flanagan egyszerre tiszteleg Stephen King és Stanley Kubrick előtt úgy, hogy egy csúcspontba sűríti össze a két alkotó ellentétes látásmódját. A klasszikus jelenetek újraértelmezett megidézése és a lezárás méltó kalapemelés a két Mester előtt.

 Az Álom doktor változó (de legalább meredeken felfelé ívelő) színvonala mellett is bátran ajánlható, akár tetszett a könyv, akár nem – ha meg még nem is olvastad, akkor pláne! Talán csak akkor nem, ha A ragyogást szeretnéd megőrizni (papíron vagy mozgóképen) a régi fényében. A folytatással végre mozgóképen is úgy kerülhet pont a történet végére, ahogy azt Stephen King megálmodta.

Ezután a magam részéről A ragyogást dobozba zárnám. Gyerekek, ördögök, Pandórák és pláne Stephen King számára hozzáférhetetlenül.   

                                                                                     Bányász Attila