–

Szia, drágám, már azt hittem, nem jössz! Igen, igen, csak pár percet késtél, de tudod, milyen vagyok, nekem az öt óra az öt óra, akkor is, ha ez ma már senkinek nem fontos. No, de gyere, főzök kávét. Hogy nem kérsz? Nem baj, én azért fölrakok egyet magamnak, kell a cigi mellé.

Akartam hozni süteményt, bár én nem vagyok édesszájú, tudod, de megkínáltalak volna, és nincs itthon épp semmi a hűtőben, nem főzök a kánikulában, eszem ágában sincs, de a cukrászdába meg nem volt időm leugrani végül, mert hívott az Ibolya Amerikából, a régi barátnőm, és milyen már, ha egyszer rákezdi, nem lehet lelőni, majdnem becsurogtam, mire végeztünk, kész öngyilkosság felvenni, ha ő hív.  

Üljünk ide a konyhába, így ni, tessék, párna, kényelmesen ülsz? Na, jól van, végre itt vagy. Azt hittem, felém se nézel többé. Folyton hívlak, de sosem érsz rá. Mikor is jártál itt utoljára? Egy éve, kettő? Májusban? Ja, tényleg, de akkor épp csak beugrottál! El is feledtem, látod. Mindig rohansz, tudom, a munka, ne is mondd, nem szükséges mentegetőzni.

Ilyen ez a világ, nincs már idő beszélgetni, csak nyomkodni, e-maileket küldözgetni, rosszul vagyok az egésztől! Hát hova vezet ez? Mondd, hova vezet?

A fiam, képzeld el, videoüzeneteket küld Dublinból. Nem hív fel, haza meg alig jár, csak időnként ráböfög valamit a telefonjára, és ezzel letudta a kommunikációt a muterral. Az unokámat is skype-on látom néha, amikor meg itthon vannak, akkor jó, ha egyszer felugranak, és meglátogatnak. A fiam talán jönne többet, de a menyem, hát, ha rajta múlna már megszakadt volna a kapcsolat, az tuti. Gondolom, téged se sokat látnak a szüleid, mi?

Nem, ne is mondj semmit, el tudom képzelni.

A szomszédban lakik egy fiatal pár, most született babájuk, őt hallod sírni, mindig sír, hasfájós. Iszonyú, néha órákig üvölt. Szegény anyja! Lehet, ha normális dolgokat enne, a gyereknek se lenne baja. De ilyen biovegapaleoizések. Találkoztunk múltkor a boltban, és csupa takarmánynak valót vett a kis nő, mondtam is neki, nem csodálom, hogy ilyen sovánkák mindannyian, de csak nevetett, hogy nem fogyóznak, csak ér-zé-ke-nyek, persze, mint mindenki manapság, ez a divat. 

Voltam színházban a barátnőmmel a minap, vele járok, mióta ő is elvált, és a darabban játszott az a híres színésznő, hogy is hívják, mindegy, na, olvastam, hogy az is életmódot váltott, hát, tudja fene, nem látszik rajta, ugyanolyan kövér, mint kislánynak volt szerintem. Játszott már akkor is filmekben, te már biztos nem emlékszel rá, kicsi voltál, de én emlékszem ám, meg arra is, hogy nézett ki, és jesszus, hogy ripacskodott! Nem is változott sokat semmilyen tekintetben.

Hoppá, ne feledd szavad, le is főtt a kávé, nem kéne innom, mondta az orvos, megszaladt a vérnyomásom pár hete, de az azért volt, mert felidegesítettek, nem a koffeintől ám, de hiába magyaráztam a dokinak, csak felírta a tablettát, pénzeli a gyógyszergyár, naná, érdekében áll, nem mintha beszedném persze. A migrénnel bezzeg nem tudnak mit kezdeni, pedig azt díjaznám. Úgy lüktet néha, itt, meg itt, néha meg itt is, ki tudnék szaladni a világból, ha lenne erőm egyáltalán felállni a székből…  

No, de azt akartam még mondani, el ne felejtsem, hogy nem a fiam akasztott ki kivételesen, nem azért ment föl a vérnyomásom, hanem az a gugyerák a negyedikről, meséltem már róla. A kutyáját ide szaratja az ablakom elé! Az neki a séta, hogy kiáll bagózni a kapu elé, a kutya meg egy másfél méteres póráz végén kering körülötte. Nyomorult jószág, fel kellene jelenteni az állatvédőknél az öreget! Ez kínzás. És tudod, milyen rohadt büdös van az egész lakásban, amikor az a dög kiengedi magából a moslékot, amivel etetik? Nyár van, nyitva az összes ablak!

Bár lenne egy kertes házam, ahol nem lógnak idióta szomszédok a számba legalább! De miből tudnék én egyedül fenntartani egy olyat?! Anyukámat is támogatom. Csóri, mire menne a nyugdíjával nélkülem? A gyógyszerre se elég, amit utal az állam.

Összeköltözni? Viccelsz? Az anyámmal?

Ne feledd szavad, a múltkor is fél óra után el kellett jönnöm tőle, mert egyszerűen kibírhatatlan. Egész nap egyedül van, és amikor átmegyek, akkor elkezd siránkozni, és csak mondja a magáét, dől belőle a keserűség. Az egész világot utálja, ilyet még nem láttál! És azt hiszed, valaha is érdekelte, én hogy vagyok, velem mi van? Csak saját magával foglalkozik. Nyolcvanöt éves, igen, de nem szenilis, mindig ilyen volt. Önző, károgós.

Szóval ne csodálkozz, hogy eszem ágában sincs összeköltözni vele! Mondtam is neki a minap, amikor úgy összevesztünk, hogy anyu, a fenébe is, vegyél inkább egy papagájt. Annak odaszórsz egy kis magot reggel, és hallgat téged egész nap, nem vitatkozik, és annyiból több a macskánál, hogy még végszavaz is néha, ha elfelejtenéd, hol tartottál a nagymonológban.

Uram atyám, vajon mi is ilyenek leszünk, ha megvénülünk?        

Kurucz Adrienn 

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images