Nemrég egy hosszabb repülőút előtt gondosan beállítottam magamnak egy lejátszási listát Spotifyon, amit offline is tudok hallgatni – aztán elaludtam. Fogalmam sincs, mi történhetett, valószínűleg ráültem a telefonomra és a fenekemmel elállítottam valamit, mert arra keltem, hogy három Slow Village-dal megy végtelenítve, és ha valaki belekezdene abba a refrénbe, hogy „A madarak, a bokrok, a fák”, gondolkodás nélkül megütném.

Viszonylag gyakori eset, hogy magyar hiphopszámok szövege nem tud kimenni a fejemből (SÉF feat. Nash – Módszertan, NKS – Mijjafontos), bár ez, mondjuk, legfeljebb a monotonitás miatt idegesítő. A rosszabbik eset az, ha valami egészen agyeldobós sláger vagy dallam kúszik be az ember agyába. Az angolnak igen szemléletes kifejezése van erre: earworm, azaz tükörfordításban „fülféreg”. Focimeccsek után van, hogy napokig a White Stripes Seven Nation Armyját dúdolom, mert vagy a szurkolók éneklik, vagy ezt játsszák be a stadionokban gól után. A másik, amiről egyszerűen képtelen vagyok leállni, ha elkezdem, az a Saint Tropez-i csendőr főcímzenéje (tudjátok: a fütyülős), illetve az Ének az esőben című musical Good Morning című dala. E két szám évekig volt a csengőhangom, illetve az ébresztődallamom, mígnem a környezetem felháborodása okán kénytelen voltam lecserélni őket.

Egyéni szociális problémák

Kerepeczki Anna képszerkesztőnk viszonylag gyakran fotóz esküvőket, így különösen veszélyes terepen mozog. „Sok szombat estém igazi lagzis dalokkal van tele, amiket utána EGÉSZ vasárnap hallgathat a pasim az én előadásomban. Nem szeretem Kis Grófót, de sajnos egy lagziból az elmúlt években kihagyhatatlan volt a Nézését meg a járását. Na, meg az igazi nyári sláger, a Despacito, bár tavaly és idén is már inkább Ed Sheeran váltotta fel, aminek nagyon örülök, az ő dalait szívesen dúdolgatom.

Legszörnyűbb dallamtapadásaim, amiket NAPOKIG képes voltam dúdolni az a Mr. President  Coco Jambója (?) a Lakodalom van a mi utcánkban – Lagzi Lajcsi előadásában.

Huh! Mostanában, egy remek instagramos mémoldalnak köszönhetően, a Csepereg az eső megy nonstop az agyamban. Igazából miután ezt a bekezdést megírtam, az egész hétre be van osztva, hogy mire fogok bulizni magamban…”

Tóth Dominikának szabályos dallamtapadásos rémtörténete van! „A TNT Kicsi gesztenye száma volt kicsi koromban, ami annyira beragadt, hogy nem tudtam tőle napokon át aludni. Mert mindig felriadtam az Úúúúúgy mosolyogsz rám szövegre. Szörnyű volt, azóta sem tudom meghallgatni, mert mindig visszajön az érzés. Egyébként most is. Fenébe! Plusz a Nem csak a húszéveseké a világ, szintén tizenegy-tizenkét éves koromban, egyszer Mamánál hallottam valami Kívánságkosárban.”

DTK nemcsak rákattan dallamokra, de egészen fura tüneteket is produkál tőlük… „Rendszeresen előfordul, hogy az A-ha Take on Me zenéje jár a fejemben körbe-körbe, egész nap. Türürürüttü-tüttü-türürürü… tudjátok. Azon kapom magam, hogy annak a tempójában lépek az utcán, vagy arra az ütemre gépelek. Nem egy lassú ütem, brutál fárasztó tud lenni a nap végére. Éééés: gimnáziumban előadtuk a Rapülők Áj láv című számát a szülőknek egyszer. A formációban én voltam »a Geszti«, szóval meg kellett tanulnom az egészet. A mai napig kísért. Ha álmomból felébresztenek is el tudom rappelni. Van, hogy random pillanatban ugrik be egy-egy sor (»ágy alá gyaláz a láz, a nagyapám belemagyaráz a bal fülembe: lefeküdni minek, hogyha nincs kivel, kérdem én, mire így felel: na, ide figyelj!« Vááááááááá!)”

Segítség, énekel a gyerek!

Fiala Borcsa szerint a kisgyerekes szülők nagy átka a sok béna gyerekdal. „Ezeket a kölök miatt muszáj vagy otthon hallgatni, és egész egyszerűen bekúsznak a bőröd alá, és örökre ott dübörög a fejedben a Biciklidal by Gryllus Dániel, vagy az Alma zenekar bármelyik slágere, amivel szerintem embert lehet kínozni.

Szerintem én futni is azért kezdtem el tizenévesen, hogy végre a kibaszott Nótás Mikulás helyett fél óráig RHCP-t hallgathassak. Szerencsére mi már kinőttünk ebből a korból, de azért így is minden respektem az óvó néniké meg a játékbolti eladóké, nem tudom, hogy lehet ezt bírni.”

Kurucz Adri hasonló traumákról tud beszámolni: „Évekig Gryllus Vilmos Maszkabál című lemezéről a Skót című dalt énekelgettem magamban. Sokat hallgattuk ezt a lemezt Dorkával, és beragadt. Hogyaszongya:

»Az igazi férfi dudán játszik,

Vörös szakálla messzire látszik,

Az igazi férfi mindig zord,

Az igazi férfi szoknyát hord.«”

Flóra Tóth is érintett, plusz azt mondja, neki mindig az ragad be, amit nem szeret. „Ez valami nyomorult Murphy-dolog, legalábbis nálam biztosan.

A leggyűlöltebb dallamtapadásom az Alma együttes Ma van a szülinapom című dala, amit hallottam már FELNŐTT EMBER szülinapján is.

De mondjuk, a kisgyerekes életnek vannak olyan zenei részei, amiket kifejezetten kedvelek (Vaiana/Moana dalai, meg kicsit specifikus, de a gyerekeim imádják a Pilvakert, és azok). Ezek nem tudnak nem dallamtapadni, mert amikor egy-egy dal kedvenc lesz, akkor a szó legszorosabb értelmében állandóan azt hallgatjuk. Amikor ez a fent említettek között befigyel, mondjuk az AK26 Blöff című száma, ami nálunk Tony Montana néven fut, vagy Majkától a Partykarantén, akkor azért nem mindig esik jó, hogy egész nap azt énekelgetem. De lehetne rosszabb is – például az, hogy »remek a hangulatom-tororom« – ááá, már attól dúdolom, hogy leírtam. Köszi, Adrienn!”

Pásztory Dóri egészen egyedi válasszal állt elő. „Az athéni olimpia előtt írtak egy indulót a magyar csapatnak, amiben volt egy olyan sor, hogy »még száz méter, gyerünk, már csak húsz«, amit minden egyes feladatnál énekeltem, és közben anyáztam, hogy mi az, hogy száz méter, gyerünk, már csak húsz, miközben a köztes nyolcvan méteren én épp megpusztulok, ezek meg csak így kiénekelgetik három másodperc alatt?! Ma is felmegy bennem a pumpa, ha meghallom.”

Már-már reprezentatív felmérés

A probléma fontosságát remekül jelzi, hogy amikor a saját ismerőseimet kérdeztem róla a Facebookon, egy nap alatt mintegy 150 komment érkezett. Ily módon reprezentatívnak tekinthető felmérésem számos izgalmas tanulsággal szolgált.

Például kiderült belőle, hogy a Baby Shark című förmedvény valóságos generációs traumává nőtte ki magát – a legtöbben ezt jelölték meg a legidegesítőbb dallamtapadásukként.

Az nem lepett meg, hányan hozakodtak elő a Last Christmasszel, hiszen azzal engem is vallatni lehetne télvíz idején, de befutott George Michael Careless Whispere, meg pár igazi gyöngyszem is: Dorina Szombat este című remekműve és Mozart Kis éji zenéje egyaránt őrületbe tudja kergetni az embert. Utóbbit aláírom: nekünk ráadásul meg kellett tanulnunk szolmizálni, úgyhogy nekem szolmizációs hangokkal megy a fejemben, ha olyanom van. (Apropó, szolmizáció: A muzsika hangja!)

Akad, akit a New York, New York kezdődallama őrjít meg, másokat (és itt nem akarunk ujjal mutogatni Jocó bácsira!) Az Aljas kúszóbab együttes Itt jön a Yeti című örökbecsűje. (Bocs, nagyon röhögök.) Nena 99 Luftballonsa és Sandra Everlastin Love-ja is gyilkos tud lenni, de érkeztek extrább megfejtések is. Például a PASO-tól A Tenkes kapitánya, a Vágjál lyukat a kádba az Intim Torna Illegáltól, Manu Chaótól a Bongo Bong, az Offspring Pretty Fly című slágere, a Despacito, a Gangnam Style, Ed Sheeran Shape Of You-ja, valamint minden idők egyik leggyilkosabb dallamtapadós dala, a Modjótól a Lady, ami szerintem a legpusztítóbb dolog, amit Napóleon óta a kontinensre szabadítottak a franciák.

A Wham! a Wake Me Up Before You Go című dalával is felkerült a listára, így aztán kijelenthetjük, hogy statisztikailag George Michael felelős a legtöbb dallamtapadásunkért.

És persze jó néhány trashsláger is bűnös: a Paradisio Bailando című dala, a Mr. President Coco Jumbója, Madam X-otic Riói szerelem című epikus költeménye, az UFO Napolaj című slágere, Axel F Crazy Frog című izéje (ami, szerintem, büntetőjogi kategória, de mindegy), A nézését meg a járását És a sor órákon át folytatható.

Külön kategóriát képviselnek a reklámzenék, amelyek épp azért annyira idegesítőek, mert mire elfelejtenénk őket, jön egy újabb reklámblokk, és kezdhetjük elölről a dudorászást. Másik csoportba sorolandók a játékzenék: én gyermekkorom jelentős hányadát töltöttem a Super Mario dallamát hümmögve, de kiderült, hogy ezzel korántsem vagyok egyedül. Gyakran beakad még az ismerőseimnél a tabletre letölthető Lego-játék muzsikája és a Tetris zenéje is. Meg persze ne feledjük a rajzfilmslágereket: Hupikék törpikék, Bogyó és Babóca (vááá!), SpongyaBob Kockanadrág (jó kis dallam, sose unod meg!), a filmek és sorozatok főcímzenéibe meg bele se kezdjünk (a Harry Potter nálam mindig súlyos tortúra).

Mi a megoldás?

Természetesen a lehetséges orvosságról is kérdeztem az ismerőseimet. Feltűnően sokan ajánlották, hogy dallamtapadás esetén hallgassunk death metalt vagy legalábbis valamit, ami viszonylag artikulálatlan, és sok benne a hörgés. Ezt ki fogom próbálni. Akadt, aki Snoop Dogg és Pharrell Williams Drop It Like It’s Hot című dalát ajánlotta, mondván, annyira szar, hogy mindent kimos az ember agyából. Mások szerint pedig kutyaharapást szőrével: a kérdéses dalt végig kell hallgatni szépen, nyugodtan, és elmúlik a kattanás. Ez Varga Judit Erkel Ferenc- és Bartók–Pásztory-díjas zeneszerző szerint azért lehet, mert a dallamtapadás jelenségének alapja valami olyasmi, hogy egy ponton túl nem emlékszünk a dallamra, és az agyunk kétségbeesetten próbálja lezárni azt.

És ti mely dallamoktól mentek a falnak?

Csepelyi Adri