-

Kezdetben vitt a lendület, egyáltalán nem válogattam az eszközökben. Az A csitári hegyek alatt kezdetű dal andalító sorait duruzsoltam a fülébe altatóként, majd mielőtt bágyadtan lecsukódott volna a szemhéja, még gyorsan belesusogtam a fülébe, hogy „látod, elalszik anyuka, aludj el szépen...”, pedig anyukának esze ágában sem volt elaludni, mert a módszereit csiszolgatta. A csecsemők alvását segítő fehér zaj, a porszívó monoton hangja (vagy a párásító) helyett, a békésen szendergő angyalkámnak ekkor csak úgy tudatalatti megerősítésként kapcsoltam be a Ringató dalgyűjteményét, és a kora délutáni szundikálást megspékeltem a Hajnali harangszónak gilingalangójával.

Özönvízszerűen ontottam a lányomra mindent, amiről úgy gondoltam, – egy másik kultúra napi szintű „szorításában” – magyar identitásának megszilárdulásához vezethet.

A kocsiban végtelenítve ment a Pál, Kata, Péter és a Hopp Juliska, otthon Für Anikó karcosan mély hangján hallgattuk, hogy „Őszi éjjel izzik a galagonya...”, majd amint lejárt a CD, azonnal ugrottam, hogy bekapcsoljam valamelyik magyar nyelvű rádiót, és az idegtépően éneklő műanyag Mikulásnak csak azért kegyelmeztem meg, mert magyarul énekelte a Jingle Bells-t. Amint hazamentünk, boldogan kínáltam az egyéves gyereknek a Túró Rudit, hátha azzal is egy kis magyar virtust tömködök belé. Szétáradt ereimben a boldogság, amikor Léna mosolygó arcát láttam, ahogy majszolta, és megerősített, hogy módszereim hatékonyak – és a Rudi sikerének természetesen semmi köze nem volt a cukortartalomhoz. Ugyanilyen büszkeség töltötte el anyai szívemet, amikor a délutáni nasi iránt érdeklődve, a „barackot kérsz vagy dinnyét?” kérdésre Léna határozottan így felelt: zserbót.

Buszpályaudvar, Jégvarázs, Léna

Egy-egy visszaút előtt mesekönyvek, gyerekdalos cédék és hangoskönyvek hadakoztak féltve őrzött ruhadarabjaimmal a bőröndbe való bekerülésért. Gyermekkorom mesefiguráinak, élükön Süsüvel egész komplex feladatkört szántam: a híres egyfejű báb formában kommentálta Léna életének mindennapjait, mesélt a bölcsiről és a költözésről. Majd idővel megjelent nálunk Frakk, Böbe baba és Vuk diafilmeken – 80 kilométeres körzetből a magyar gyerekekkel egyetemben –, két és fél évesen rajzfilmek formájában Bogyó és Babóca. A Skype valószínűleg miattunk módosít majd üzletpolitikáján, mert a gyerek naponta ötször beszél a nagyszüleivel, igen sűrűn hívja a 74 éves nagynénémet és a nyíregyházi zenebölcsiben megismert gyerekeket.

És, hogy Léna magyarnak érzi-e majd magát? Később is fog majd magyarul beszélni? A kezdeti görcsök elengedése után ma már azt gondolom, hogy az élet és a lányom majd maga ad választ erre a kérdésre.

Én egyet tudok tenni: a lehető legtöbbet megmutatni a magyar kultúrából, ebből az igen gazdag nyelvből, és egy érzelmileg biztos lábakon álló kapcsolaton keresztül láttatni mindazt, amiért én nagyon szeretek magyarnak lenni.

(A biztonság kedvéért azért most sütök neki egy kis palacsintát. És ha egy kicsit nagyobb lesz, megmutatom majd neki ezt a Kosztolányi-idézetet:

„Az a tény, hogy az anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Nem külsőséges valami, mint a kabátom, még olyan sem, mint a testem. ... Mélyen bennem van, vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként.” )

Trembácz Éva Zsuzsa

Látogass el Éva szerzői oldalára: KATT IDE!