Gloria Gaynor 1978-ban énekelte fel a kultikussá vált dalát a Love Tracks című lemezére, és a kiadó annyira nem érezte előre a sikerét, hogy a B oldalra tervezte be. Egy jó fülű rádiósnak köszönhetően azonban egyre többször kezdték játszani, a további sikereit pedig még azok is megtapasztalhatták, akik a kiadás évében meg sem születtek. 

Az I will survive igazi emancipációs himnusz lett, az erős, mindent kibíró, önálló nők himnusza.

1980-ban megkapta a legjobb diszkófelvételnek járó Grammy-díjat is, amit sem azelőtt, sem azután nem kapott meg senki, ugyanis ez a Grammy-kategória csak abban az évben létezett, mivel egyetlen diszkószám sem ért el ehhez hasonló sikereket.

A dalt számtalanszor  feldolgozták már (énekelte Diana Ross is például), és ez a legtöbbször kért karaoke-dal, mert tényleg extra könnyű beleélni magad a lelkesítő, főnixmadarakról szóló nótába.

De nem ez az egyetlen, amit életed mélypontján elővehetsz. Elmesélem nektek, mik voltak, illetve most mik azok a zeneszámok, amik nekem sokat jelentettek, jelentenek a nehéz helyzetekben.

Mert van ilyen, dögivel. 

1. A tinédzserkori első, túlélhetetlennek tűnő szakításokra:

Bár a Tankcsapda már nagyon nem az a zenekar (új klipjüket a tragédia kategóriájába sorolnám), akiket egykor, tizennégy évesen a nyíregyi Rákóczi sörözőben megismertem, de még mindig nagyon sokat jelentenek nekem. És akkor, tizenpár évesen, abban a bizonyos, füstös csehóban lettem életemben először szerelmes egy táncos fiúba a sulimból. Göndör haja volt és nagy szája, és őrületesen egymásba zúgtunk, de a kapcsolatunk nem épp addig tartott, ameddig én terveztem. 

A Tankcsapdát konkrétan rongyosra hallgattam, nem volt akkoriban olyan számuk, amit ne tudtam volna kívülről – a Lopott könyvek című dal sorai pedig beleivódtak az agytekervényeimbe.

Ha meghallom, a mai napig azzal a régi, első, nagy szerelmemmel kapcsolom össze. 

Mondjuk, legalább már nem fáj.

2. Elviselhetetlen szerelmekre a húszas éveinkből:

Amikor Rúzsa Magdi még egy természetes, mezítlábas, csodás énekes volt, aki bejött, leült, és minden flanc meg műmosoly nélkül csak úgy áradt belőle a zene – akkor még nagyon imádtam. A Végső vallomás ugyan nem az ő szerzeménye, hanem Pély Barnáé és Romhányi Ároné a United együttesből, de ő adta elő úgy, hogy hosszú hónapokra része lett az életemnek. 

Megint egy fiú volt a képben. (Ki más?)

A húszas éveim elején Budapesten – ami számomra akkor maga volt a nagyvilág – szerelmes lettem valakibe, akivel konkrétan egy univerzum választott el minket egymástól. Nagyon sokáig nyúztuk a másik lelkét, míg végre két év, négy hónap és huszonhárom nap után végleg szakítottunk. A Végső vallomás Rúzsa Magdi előadásában még sokáig elkísért életem második meghatározó szakítása után, illetve az abból való kigyógyulásban.

Egyébként – mint utólag rájöttem –, nem is volt az akkora nagy szerelem. 

3. A lét elviselhetetlen nehézségére:

Voltak olyan évek az életemben, amelyek egy vörösen és sötéten úszó tengelyen teltek. Céltalanul, nyugtalanul, nem tudva, merre tartok tengődtem viszonylag sokáig, míg elérkeztem ahhoz a felismeréshez, hogy rendbe kell tenni a sorsomat.

Természetesen csakis magamtól kaphattam ebben segítséget, és azóta sem hiszek abban, hogy bárkit meg lehet menteni. 

Azokban az években sokszor megfordultam egy bizonyos pianó bárban, a Kispipacsban, ami gyakorlatilag törzshelyemmé vált. Füzy Gabi bácsihoz, az öreg bárzongoristához a mai napig szívesen betérek, bár már jóval ritkábban. Ő szinte végigkísérte az emberré válásomat. Huszonkét éves koromtól, azaz tizenkét éve lát engem a legrosszabb és a legboldogabb időszakaimban egyaránt. Ismeri a szerelmeimet, a bánataimat, és tudja a dalaimat. 

Ezt a nagyon régi Zerkovitz Béla-dalt milliószor elénekelte nekem. És még sok más nótát is a Pipacsban. Bár a helyet átnevezték Piros Pezsgőre, és nekem sincsenek már bolyongásaim, a szövegeket még most is tudom.

4. Az út elé, amit megtaláltál:

Nem kell mondanom, ugye, mennyire, de mennyire szerettem Bódi László, alias cipő hangját és zenekarát, a régi Republicot? Nekem ő volt az az előadó és szövegíró, akit fiatalkoromtól imádtam. A szövegeit, a zenéjét, a lényét, és mindazt, ami belőle áradt. Azt a szomorkás, mély és erőteljes lobogást. 

Cipő sajnos már nincs velünk, de az Erdő közepében járok című dalát újra meg újra előveszem.  

Amikor pedig nagyon mélyen voltam a betegségemben, és nem volt remény arra, hogy meggyógyuljak, akkor szinte mindennap meghallgattam.

Tényleg az erdő közepében jártam, és hosszú ideig nem láttam az útra visszavezető csillagomat. 

Szerencsére aztán meglett.

5. Az örök szerelemre önmagunkkal:

Vad Fruttik és Likó Marci. Igazából az egész listát ki tudtam volna tölteni a dalaikkal, de nem lett volna elegáns. Nagyon fontosak az életemben, és abban a pillanatban, amikor ezt a cikket írom, csak pár óra választ el a péntek esti nagykoncertjüktől a Budapest Parkban. 

Ez volt a legelső daluk, amit megismertem, és menthetetlenül szerelembe estem Likó elméjével meg hangjával. 

Akkoriban nagyon nem szerettem önmagam, egyfolytában hadakoztam. Aztán időközben rájöttem, hogy nekem mindenem megvan, hiszen ott vagyok én magamnak életem végéig, erősen, szilárdan, az összes démonommal, lidércemmel, szerethetőségemmel együtt. 

Legutóbb, amikor betörtek hozzám, és viszonylag nagy károkat okoztak a lakásban, újra elővettem a Tudom, milyen című lemezüket és max. hangerőn üvöltöttem a kocsiban. 

Szóval van olyan, hogy mások jobban tudják helyettünk, milyen a rossz, a jó vagy a mámorosan vacak. 

Szentesi Éva