Papa, kezdem a végén. Hogy illusztrálni is kéne a szavakat. Hogy az ezer emlékből pár képet is jó lenne látni, mert az, ugye, akkor már eleve sok ezer szó.

Fortéllyal be is törtünk hozzátok, és a fényképes dobozból (ahol teljes rendszertelenségben, ömlesztve van az a néhány ezer családi fotó, ami legnagyobb kincsünk), Eszter kilopkodott pár képet, hogy majd azok is mesélnek pár sztorit.

És aztán elakadtam. Csak nézem a képeket és a torkomban dobog a szívem. Mert képtelenség lesz szűrni. Hogy melyik apró, mai szemmel talán „semmi különös” – és külső szemnek meg talán eleve kevéssé értelmezhető – pillanatból melyiket válasszam ki, ami igazán megmutatja, milyen remek apa voltál és vagy nekünk.

Én csak úgy gondolok rád: „a papa”.

Jól van, azért röhögtem rajtad Fülesként a Micimackóban, meg zokogtam a Doktor Herz jelenetén, amikor vasrúddal kellett szétverned az álmaidat és a vágyaidat, meg persze Tevjeként (a Hegedűs a háztetőn című musical főhőseként – a szerk.), amikor már a harmadik lányodat kellett másnak – egy idegennek – adni; az meg aztán milyen különleges egy helyzet volt, hogy a meselemezeinken a saját apukám mesél (hiába, „fékezhetetlen agyveleje” mindenre képes) – de ott is, akkor is csak a papa voltál és vagy.

Néha bajszos, néha sima. (Szerintünk jobb a sima). És persze őszbe vegyülsz, már látom, de akkor is a tekintetben a lényeg, tehát az a kis fehérség kit érdekel. Mondom ezt úgy, hogy tudom, az ősz hajszálakat is részben mi okoztuk, – szóval egye fene, – büszke is lehetsz rájuk.

Nézem a fotókat. Mindegyiken egytől egyig valamit csinálunk. De azt nagyon. Kirándulunk, patakban ugrálunk, Marcit tolod fel a fára, Eszternek mesélsz, engem törölgetsz fürdés után, vagy lubickolunk a Balatonban – semmi különös. Apa vagy. De teljesen. Nagykönyvben írhatnánk rólad. Pedig este a színházban vagy, vasárnap is, meg néha pluszban délután. De akkor is megtalálod a módját, hogy amikor velünk vagy, 130 százalékban bepótoljuk a hiányt.

Mama segít. Mama néha puha, néha kemény, mert olyannak is kell lennie valakinek – pláne három ilyen, az átlagnál másfél szinttel aktívabb gyerkőc mellett –, de nem zavarodunk össze, mert ti összetartotok.

Nézem a fotókat, és villannak be azok az intenzív érzelem-emlékek, amiket le sem akarok írni, mert nem tudnám, mert ha leírnám ezeket, akkor sem lenne pontosan az a jelentés, mint odabent.

Bárki, aki rájuk pillant, érezni fogja szerintem, hogy itt, Dunaiéknál mindig történik valami. Mindegyikben ott van a pillanatban lévő teljes jelenlét.

És tudod, honnan tudom, hogy igazam van? Abból, ahogy az unokáid – egytől egyik mind a hat – rajong érted. Hogy ugyanúgy sikoltozva köszöntenek, ha belépsz, mint ahogy én is tettem gyermekként. Jó látni (és persze végighallgatni), ahogy a lányaimnak mesélsz úgy, ahogy senki más. Hogy alig férnek köréd a kanapén. Hogy amikor Manna lányom kap egy könyvet, akkor félreteszi, hogy ezt majd „a mesepapával” fogjuk olvasni. És alig négyévesen a színházi szék szélén nyújtózkodva nézi végig a Mary Poppinsban, hogyan lesz mégis valódi és szerethető apuka az ő saját papájából.

Igen, voltál te is 35 meg 40 meg 50. A „művész úr, drága” a piacon, a „tiszteletem, művész úr” a balatoni lángosozónál sorban állva, meg az „üdvözlöm, művész úr” a négyes-hatoson – miközben mindig fogtad a kezünket. És minket csak ez a része érdekelt.

Most meg 70 lettél.

Biztos vagyok benne, hogy sokaknak fog valami szép emlék eszébe jutni rólad. És boldog, hogy nekünk a legtöbb.

Misi fiad

(az egész család nevében – tényleg)

 

A képek a szerző tulajdonában vannak