–

Csepelyi Adri/WMN: Nemrég emlékeztünk meg Bernice Sandler halála kapcsán a IX. cikkelyről és annak szerepéről a női egyenjogúságért vívott küzdelemben. Ez az 1972-es törvénymódosítás tette lehetővé, hogy a nők végre azonos esélyekkel induljanak a felsőoktatásban és a sportban is. Miért érezte, hogy sztársportolóként az ügy mellé kell állnia?

Donna de Varona: Sokak szerint a IX. cikkely a polgárjogi küzdelem legfontosabb törvénymódosítása volt. Bernice mellett Birch Bay szenátor elkötelezettségének és Patsy Mink állhatatos munkájának köszönhettük a sikert. Akkoriban fontos társadalmi kérdés volt, hogyan adjunk a nőknek munkalehetőséget. Mit kell tennünk, hogy a nők dolgozhassanak? Először is: oktatni őket. Az állami intézményekben – mint az egyetemek nagy része – jó példát lehetett mutatni, de muszáj volt szabályt hozni erre. Mert amire nincs meg a megfelelő policy, az egyszerűen nem fog megtörténni.

Cs. A./WMN: Miért ennyire fontos ez a közoktatási törvénymódosítás minden sportoló számára?

D. d. V.: A fókusz kezdetben nem a sporton volt: juttassuk be a nőket az üzleti iskolákba, a jogi meg az orvosi karra. Szerezzünk helyet nekik a Borostyán Ligában! (Ivy League, ez nyolc nagy presztízsű amerikai egyetem szövetsége – a szerk.) A sport tulajdonképpen utolsó pillanatban került a törvénymódosításba, amit elsőre el sem fogadtak. Csakhogy Patsy Mink a lánya súlyos balesete miatt nem lehetett jelen a kongresszusi ülésen. Őt akkora tisztelet övezte már akkor is a politikában, hogy emiatt újra szavaztak. Így fogadták el végül a IX. cikkelyt. Minden sportoló és sportban dolgozó nő sokat köszönhet ennek a módosításnak. Az idő igazolta azoknak a híres sportolónőknek (és férfi sportolóknak!) az eszméit, akik a nevüket adták ahhoz, hogy kiharcoljuk ezt a változást.

Cs. A./WMN: Hogy érezte magát, amikor kétszeres olimpiai bajnok úszó létére nem kaphatott sportösztöndíjat – mert nő?

D. d. V.: Nem élhetünk más korban, mint amelyben megszülettünk. A dolog jó oldala, hogy a versenysporton kívül is nyomot tudtam így hagyni magam után. Talán erre voltam hivatott. Az egyik 1964-es olimpiai csapattársamon keresztül pedig megismertem egy csodálatos embert, aki azt mondta: arra az egyetemre jelentkezem, amelyikre akarok, ő pedig kifizeti a tandíjat, mert ez így igazságtalan. Azt mondtam neki: ha ezt megteszi értem, ígérem, hogy meghálálom. Akkoriban mit sem tudtam a politikáról. A Billie Jean King teniszezővel közös alapítványunkat is azért hoztuk létre, hogy minél szélesebb spektrumon érjünk el változást.

Cs. A. /WMN: Tizennégy évesen a Sports Illustrated magazin címlapján szerepelt. Akadtak, akik szerint „semmi keresnivalója ott egy kislánynak”, mások szerint viszont ez hatalmas eredmény. Ön szerint van helyes válasz?

D. d. V.: Szerintem minden azon múlik, hogy a család hogyan kezeli a dolgot. Az enyém helyén kezelte.

Akkoriban az úszás egyszerűen nem kínált hosszú távú perspektívát a nőknek: tizenhét évesen visszavonultunk. Aki tizenhárom–tizennégy évesen még nem hagyott nyomot maga után, az többé nem is hagyhatott.

Miután tizenhárom évesen világrekordokat úsztam, a magazin címlapja nagy lehetőségnek kínálkozott, példakép lehettem. Ennyi idősen nyilván nem látod még pontosan a dolgok jelentőségét, de ma már tudom, hogy sokat segített a határok tágításában az a címlap.

Cs. A./WMN: Felidéznék egy másik híres-hírhedt címlapot: amikor Brandi Chastain tizenegyesével az amerikai női futball-válogatott (USWNT) megnyerte a világbajnokságot, Chastain lekapta a mezét, és egy fekete sportmelltartóban ünnepelt. Mit gondol arról, hogy országos botrány kerekedett ebből a mozdulatból?

D. d. V.: Megmutatta, milyen fafejű is a sportvilág. Hát így ünnepelnek a focisták, nem? A férfiak is, a nők is. Ha belegondol, milyen ruhákban járnak a nők, Brandi egyáltalán nem mutatott sokat magából. Az a fotó a megnyugvást és az izgalmat, egy sor érzelmet mutat meg, nem testrészeket. A női sporttörténet egyik legfontosabb pillanata, a női csapatsportok ikonikus mozzanata, a világ legnépszerűbb sportága, tömött stadionok, a női foci addigi legnagyobb sikere. És akkor a melltartóval foglalkoznak.

Cs. A./WMN: Ez a világbajnokság minden túlzás nélkül megváltoztatta a női labdarúgás történetét: elképesztő népszerűséget hozott a sportágnak világszerte. Mi volt a siker kulcsa?

D. d. V.: A kemény munka.

Cs. A./WMN: Ön volt a szervezőbizottság elnöke. Pontosan hogyan dolgoztak?

D. d. V.: Tényleg én voltam, de először nem vállaltam el a feladatot.

Cs. A./WMN: Miért?

D. d. V.: Akkoriban más volt a tévés szakma: kétévente szerződést kellett újítanom az ABC-vel, óriási volt rajtam a nyomás. Ráadásul két pici gyermekkel fogalmam sem volt, képes lennék-e mindenhol helyt állni. Aztán kineveztek valaki mást, de nem sikerült a dolog, úgyhogy a megbízóm, Alan Rothenberg (befolyásos jogász és sportszervező – a szerk.) odarepült New Yorkba, és azt mondta: „Donna, ez nevetséges, muszáj elvállalnod. Te vagy a megfelelő ember.” A nők gyakran tesznek így, nem? Pedig tényleg megvoltak a kapcsolataim, a tapasztalatom és az érzékenységem is a feladathoz. Ekkor még csak nem is sejthettem, hogy alig egy évvel később az ABC nem újítja meg a szerződésemet.

Cs. A./WMN: Hogyan látott munkához?

D. d. V.: Az első New York-i sajtótájékoztatón nagyjából az volt az újságírók reakciója: „Úristen, a legnagyobb stadionokban fogtok játszani? Iszonyú megalázó lesz.” Így hát az első, amit bevezettem, hogy a vb-vel kapcsolatos összes sajtótájékoztatón ott legyenek a játékosok. Elég nehéz ugyanis ennyire cinikusnak lenni, ha ott ül előtted Mia Hamm, minden idők egyik legnagyobb labdarúgója. Az 1996-os atlantai olimpia nézőszámai kiválóak voltak, így elkezdhettünk szponzorokról és tévés közvetítésekről beszélni.

Akcióba lendültem: szép sorban ebédelni hívtam a legbefolyásosabb kollégáimat a tévés világból. Bemutattam nekik a játékosokat, elértem, hogy találkozzanak velük, és azt sulykoltam beléjük: közvetítenetek kell a vb-t. Ez fontos.

Cs. A./WMN: Mi volt a reakciójuk?

D. d. V.: Christine Brennan, a híres sportújságíró és- riporter azt mondta: „Jaj, Donna, engem nem érdekel a foci.” Ma már ő az egyik legfanatikusabb szurkoló. George Vecsey, a New York Times legendás sportújságírója kijelentette, hogy ő Wimbledonba utazik a vb ideje alatt. Aztán innen is, onnan is azt hallotta, hogy mindenki a világbajnokságon lesz, úgyhogy végül ő is így tett. Az olimpiát az NBC közvetítette, csakhogy a női foci kimaradt a műsorukból. A Nike csinált is utána egy gúnyos reklámot arról, hogy minden idők egyik legcsodálatosabb olimpiai győzelmét senki sem látta Amerikában. A CBS naptára tele volt, az ABC valami nevetséges új sportággal próbálkozott, ami a futball és birkózás keveréke volt. Nyilván megbukott vele. Az ESPN hajlott rá, hogy adja a meccseket – ha fizetünk a műsoridőért.

Cs. A./WMN: Mi lett a megoldás?

D. d. V.: Megkerestem Robin Robertset, a Good Morning America műsorvezetőnőjét (Amerika legnézettebb reggeli műsora – a szerk.), és azt mondtam neki. „Robin: részt kell venned ebben az egészben.” És ő mellénk állt. Egy évvel a vb előtt szerveztünk egy válogatott meccset, ahol a világ legjobb játékosaival játszottak a lányok, és ide meghívtuk minden fontos média- és sajtótermékének képviselőit, és bejárást biztosítottunk nekik mindenhová az edzőtáborban, hogy megismerhessék őket emberileg is. Ez azért volt fontos, hogy a vb-n ne csak Mia Hammet kergessék a riporterek – hisz mi mást is tehetnél újságíróként, ha összesen egy nevet ismersz a keretből? Mindezeken túl pedig vicces reklámokat forgattunk.

Cs. A./WMN: Hogyan érték el, hogy ilyen magas legyen a nézőszám azokban a hatalmas stadionokban?

D. d. V.: Megfizethetővé tettük a jegyeket, és úgy szerveztük a programokat, hogy az egyes válogatottak olyan városban játsszanak, ahol a helyi közösség őket támogatja: az ír és az olasz válogatott például New Yorkban. Elértük, hogy az elnök társszervező legyen. A nyitómeccsen beszédet mondott a kormányzó, Hillary Clinton pedig videóüzenetet küldött – így a demokraták és a republikánusok is képviseltették magukat. A világbajnokságot pedig Kofi Annan ENSZ-főtitkár nyitotta meg. A döntőt végül az ESPN helyett az ABC közvetítette főműsoridőben.

Cs. A./WMN: Minden szempontból történelmi siker.

D. d. V.: A meccs után felhívott a tévétársaság elnöke, és megköszönte, hogy erősködtem a közvetítés mellett. Azt kérdezte, tehet-e értem valamit hálából. „Persze”, mondtam: „Szerezd vissza a szerződésem”.

Cs. A./WMN: Amerikában a női futball azóta is nagyságrendekkel népszerűbb a férfinál.

D. d. V.: Mert a játékosok csodálatosak voltak: csapatként, közösségként, sportemberként. A siker elsősorban az ő érdemük. És ezzel hagyományt teremtettek: ha vannak is problémák, a csapatszellem az első.

Cs. A./WMN: Mindezek ellenére most épp azért kampányolnak és pereskednek a válogatott sztárjai, hogy ugyanannyit keressenek, mint a náluk sokkal kevésbé sikeres és népszerű férfiak. Ez valahol azért elég faramuci, nem?

D. d. V.: Az, hogy a sajtó helyett a szövetséghez fordult a csapat ezzel a panasszal, jól mutatja a fent említett hagyományokat. Ez így tiszta. Tudja, mit hagytam meg legelőször 1999-ben? Hogy ha bármilyen bevételünk lesz a vb-n, legelőször a játékosok részesülnek belőle. És a szövetség belement. Szerintem a játékosoknak nagyon is igaza van. A legutóbbi világbajnokságot a Fox Sports olyan kiemelten kezelte, mint a Super Bowl-t, Amerikában ezek a nők jelentik a labdarúgást, ők a brand, ami eszünkbe jut a sportágról! Megérdemlik az elismerést.

Cs. A./WMN: Mi volt a legnehezebb a kezdetek kezdetén?

D. d. V.: Lehetőséghez jutni. És ha megvan a lehetőség, úgy élni vele, hogy senki sem támogat. Jól dolgozni, hogy legfeljebb csak az hisz benned, akitől a feladatot kaptad. Nagyon nehéz árral szembe menni, amikor mindenki azt hajtogatja, nem vagy idevaló, nem állsz készen. Meg hogy egy női hang egyszerűen nem hiteles.

Cs. A./WMN: Honnan merített erőt mindehhez?

D. d. V.: Az, hogy tizenévesen belekóstoltam az élsport és az olimpiák világába, eltökéltté tett, hogy benne is maradjak.

Nem engedheted, hogy ellopják az álmaidat. És néha a hozzád legközelebb állók korlátoznak. Talán mert ők maguk nem hisznek a sikeredben, féltenek – gyakran tényleg jó a szándék. Az én életem során szerencsére mindig volt egyvalaki, aki hitt bennem, mint Alan Rothenberg.

Cs. A./WMN: Ön az elsők között volt, aki felemelte a hangját az age-shaminggel szemben, amikor szakmai indok nélkül, mindössze a kora miatt nem újították meg a szerződését. Tényleg van egy pont, ami után nemkívánatos személy lesz valaki a képernyőn?

 D. d. V.: Mi, nők láthatatlanná válunk egy bizonyos kor után. Harcolnunk kell ez ellen. A vb-megbízásom a legjobbkor jött: ötvenéves voltam, és a tévés szakma nagyon szigorú, ha a nők öregedéséről van szó. A vb sikere nyomán visszahívtak a tévébe, utána nyolc évig rádióztam, jó ideje pedig azon dolgozom, hogy segítsem a sportolók beilleszkedését a civil életbe a visszavonulásuk után. De ma is úgy gondolom, téved, aki szerint kiöregedtem bármiből. Tizennyolc olimpiáról közvetítettem, ezt a fajta tudásomat és tapasztalatomat senki sem veheti el, ráadásul az én nézőim azok, akik a leglojálisabbak ezzel a típusú sporteseménnyel kapcsolatban. A fiatalabb generációkat más események, más sportágak (például az e-sportok) mozgatják.

Cs. A./WMN: Mit gondol, mit tehetünk mi, nők egymásért?

D. d. V.: Csináljuk meg a saját műsorainkat, filmjeinket, sorozatainkat, és alkalmazzunk női producereket, rendezőket, főszereplőket! Csináljunk valami egyénit, különlegeset! Kreatívnak kell lennünk, hogy túléljünk.

 Csepelyi Adrienn

Képek: Chripkó Lili