-

Kedves WMN-olvasó, gondolom, te is gyakori látogatója vagy a budapesti aluljáróknak. A hangsúly pedig most ezen a szón van: látogató. Naponta párszor átmegyünk ezeken a szürke, lehangoló helyeken, és bele sem szeretünk gondolni abba, hogy van, aki nemcsak látogatóként érkezik ide, hanem „hazamegy". 

Az ő otthonának nincs több helyisége. Nincs fűtött előszobája, ezért nem veti le a kabátját, hogy a fogasra akassza, hanem magán hagyja, és abban fekszik le. Apropó, lefekvés: hiszen rendes ágya sincs. Rongyai vannak, összekukázott, ócska ruhák, néhány molyette paplan és lepedő. Nincs fürdőszobája, mosdatlanul kucorodik a ruhacafatok közé, ha elmész mellette, érzed a szagát. Az édeskés, gyakran alkoholbűzzel keveredett emberszagot.

Zavaró, nem? Áthatol a parfümödön, az orrodba szúr, nem tudod figyelmen kívül hagyni. És hát a látványuk: a férfiak szeme-szája alig látszik ki a szőrcsomók közül, a nők duzzadt, vörös arcukba húzzák a sapkájukat, már ha van nekik. Kész depresszió. Hát még ha túlzásba viszik a piálást! Agresszívek lesznek, kötekednek, a markukat nyújtogatják, zavarják az aluljárók békés közönségét, ártanak a százforintos- meg a virágboltok forgalmának. Micsoda világ ez, kérem?

Ironizálok, mert marhára fáj.

Megint itt az érzés, ami már jó pár éve meghatározza az életünket ebben az országban, épp azóta, mióta „ez az ország” lettünk, mióta emögött a három szó mögött sokszor szinte már csak fásultság és megaláztatás van. Nézem a médiamogul által birtokolt kereskedelmi tévé híradóját, a szőke sztárhíradós rezzenéstelen arcát, amint olvassa a súgógépről a szöveget: „valósággal undorodnak a gyalogosok, amikor valamelyik nyolcadik kerületi aluljáróba kell lemenniük, ugyanis az aluljárókat szinte ellepték a hajléktalanok, akik között sok az agresszív részeg, a reggeli csúcsforgalomban pedig orrfacsaró bűzben, a saját mocskukban fekvő embereken kell átlépdelniük.” Igen, ez valóban szörnyű. Igen – ahogy egy, a témában jártas ismerősöm a közösségi oldalon megjegyezte –, az utca nem arra való, hogy éljenek rajta. Mégis élnek, és ennek millió oka lehet. Nem csupán az az egy, amit a riportban megszólaltatott eladólány és sokan mások is hangsúlyoznak, hogy a hajléktalanok nem akarnak dolgozni.

Térden állva könyörgök, felejtsük ezt el! Hagyjunk fel a korlátolt, szemellenzős kevélységünkkel, tudom, sokszor hivatkozom erre, de valahol mélyen még mindig bízom a fejlődésben: 2016 van. És ez itt Európa.

Jól van, ha nem akarsz, ne segíts. Senki nem kéri tőled, hogy megments másokat – bár számos vallás ebben látja az üdvözülés lényegét –, foglalkozz nyugodtan a magad dolgával, de akkor foglalkozz azzal...

Ha zavar a bűz, tartsd vissza a levegőt... vagy közlekedj a felszínen (micsoda önjáró metafora!). Minden jogod megvan hozzá. Mint ahogy ahhoz is, hogy egy híradóban objektív, hiteles tájékoztatást kapj, ne öncélú gyűlöletkeltést. Ráadásul a legolcsóbb eszközökkel: a felháborító stílus mellett – a riporter például szemtől szembe megkérdez egy hajléktalan férfit: „mikor fürdött utoljára", hát mi az isten közöd van hozzá, te pöcs?! Ráadásul még jogtalanul is jártak el: mint kiderült, a hajléktalanszállón felvett anyag, amelyben Iványi Gábor lelkészt kérdezik a helyzetről, évekkel korábban, és abszolút nem ehhez a riporthoz készült. Természetesen ez is Iványi tudta nélkül került adásba. Ez van: ha lejáratás, legyen kövér, adjunk hozzá még egy elkötelezett segítőt is, így lesz igazán ütős a mondanivaló.

A hajléktalankérdés, ahogy a menekültkérdés, az etnikai kérdések és még ezer más, minket érintő probléma sokrétű és bonyolult. Kusza érdekkapcsolatok bonyolítják, ezeket mi sosem fogjuk átlátni, mert nem akarják, hogy átlássuk.

Amit viszont megtehetünk, hogy megpróbáljuk feléleszteni magunkban az empátiát.

A szőke sztárhíradós helyében például azzal kezdtem volna, hogy azt mondom: fiúk, ezt, ebben a formában én nem vagyok hajlandó felolvasni (rosszabbik eset, ha ő maga írta meg, ahogy a híradósok gyakran teszik). Finomítsunk rajta, vegyük el az élét, mégis emberekről van szó a tévében... és a tévé előtt egyaránt, akikért médiamunkásként felelősek vagyunk. Legalább tegyünk úgy, mintha éreznénk némi felelősséget, mintha aggódnánk amiatt, hogy vajon az udvariatlan, bűzös hajléktalanok túlélik-e telet? Mintha megoldandó problémaként, és nem kellemetlenségként tekintenénk az egészre. Mintha éreznénk a súlyát.

Nem vagyok forradalmár, nehezen konfrontálódom, de ha eljön az a pillanat, akkor robbanok. Ennek egy ilyen pillanatnak kellett volna lennie mindenki számára, aki részt vett a riport elkészítésében. Nem érdekel, miért kerülnek utcára a hajléktalanok, nem érdekel, miért nem mennek szállóra, mire költik a pénzt, amit adok nekik, részegek-e vagy nem. Vagyis nyilván érdekel, de e percben nem ez a lényeg, hanem az, hogy miért nem képesek sokan megadni a minimális tiszteletet egy másik emberi lénynek:

hogy nem rúgnak bele, ha szó szerint a földön fekszik, és ha nem tudnak segítő szándékkal közelíteni, nem közelítsenek sehogy.

Tudom, rossz belegondolni, de akár te is lehetsz a következő, te, aki most húzod az orrod, mert zavar a bűz. Hiszen jól tudod: „ebben az országban” semmi sem lehetetlen.

Kalapos Éva Veronika

A fotó illusztráció, forrás: flickr.com