–  

Szó sincs róla, hogy azt akarnám mondani, Oscar Wilde börtön előtti életműve ne lenne maradandó és zseniális. Persze hogy az. De arról már eleget írtak. Meg arról is, hogy mit jelentett a viktoriánus Angliában homoszexuálisnak lenni – vagy egyébként simán csak hedonistának és lázadónak. Erről most nem lesz szó, ezt az Oscar Wilde-sztorit mindenki ismeri (aki az ő nevére kattintott). Engem az dühít kissé, és azt szeretném helyre tenni, amikor arról olvashatunk, hogy Oscar Wilde-ot a börtön hogyan tette tönkre – végtére is ez vezetett a halálához.

Egészsége megromlott, egykori életszeretete, vibráló szelleme kihunyt, és soha nem tért vissza. 

124 évvel ezelőtt ezen a napon ítélték el hétrendbeli fajtalankodás bűnéért, és küldték két évre fegyházba és kényszermunkára, tehát 122 évvel ezelőtt is nagyjából ilyenkor szabadult. Igaz ugyan, hogy ez a két év örökre megváltoztatta, más emberré formálta, de hogy ez veszteség-e, azon azért lehet vitatkozni. Ha veszteség is – mert egy bizonyos élettől valóban örökre elbúcsúzott –, de ugyanakkor fejlődés és nyereség is. Ahogy minden katasztrófa, amit katarzis kísér.

Forrás: Getty Images/Universal History Archive

Oscar Wilde börtönben írott műve, a De Profundis arra bizonyíték, hogy ott, a legnyomorúságosabb körülmények között megélte a katarzist. Megtisztult és újjászületett. Kitárult a szíve. Természetes tehát, hogy soha többé nem tért vissza a régi életéhez. Nemcsak azért, mert nem térhetett, hanem mert nem is akart. Ahhoz azonban, hogy mindezt megértsük, el kell olvasnunk ezt a művét – amiből most mutatok szemelvényeket.

Így mutatja be például, milyen életből csöppent a másik végletbe, az elzártságba, magányba, kifosztottságba és megalázottságba:

„Az istenek csaknem mindent adtak nekem. Lángelme, fényes név, előkelő társadalmi helyzet, dicsőség, tündöklés, az értelem szilaj merészsége egytől-egyig mind osztályrészemül jutott;

a művészetet filozófiává, a filozófiát művészetté igéztem; az emberek gondolkozását megváltoztattam és a jelenségeket új színekben láttattam; minden szavam, minden tettem ámulatba ejtette az embereket… (…) 

De belecsalattam magamat az esztelen és érzéki kedvtelés mélységes igézetébe. (…) Belefáradván a magasságok járásába, jól megfontoltan szálltam alá a mélységekbe, keresni új nagyszerűségeket. Ami a paradoxon volt számomra a gondolat világában, azzá lett a szenvedély világában számomra a perverzitás. A vágy végül is betegséggé fajult vagy őrületté, vagy mindkettővé. Nem törődtem többé a mások életével. 

Forrás: Getty Images

Csak töltöttem a kedvemet, ahol épp kedvem telt, s mentem odébb. Elfeledtem, hogy a köznapi élet bármily kicsi cselekedete is vagy kicsiszolja, vagy elkoptatja a jellemet, s hogy tehát aki mit cselekedett a maga titkos szobácskájában, azt majd valamely napon a háztetőről kell világgá kiabálnia. Nem voltam többé ura magamnak. Nem voltam többé lelkem kormányosa, és nem tudtam ezt. Engedtem, hogy a gyönyör hatalma uralkodjék rajtam. S végeztem iszonyú gyalázattal.

Most már csak egy lehet a menedékem: a legteljesebb alázatosság.”

De az alázatot már a börtönbe kerülése előtt elkezdhette tanulni: „1895. november 13-án hoztak le ide Londonból. Két órától fél háromig kellett aznap ott, a claphami átszálló pályaudvar középső peronján fegyencruhában és megbéklyózottan világ csúfjául állnom. (…)  A világ minden elképzelhető látnivalója közül én voltam a leggroteszkebb. Aki látott, nevetnie kellett rajtam. Minden vonat érkezése növelte nézőim tömegét. Semmi sem tetézhette volna mulatságukat. Természetesen csak addig volt ez így, amíg nem tudták, ki vagyok. Mihelyt felvilágosították őket erről, még jobban nevettek. Fél órát álltam ott a szürke novemberi esőben a csúfoló-gúnyoló csőcselék közepett.

Azután, hogy így bántak volt velem, egy esztendeig mindennap sírtam egyet ugyanabban az órában és ugyanekkora ideig. Ez nem oly tragikus dolog elvégre, amilyennek ti valószínűleg gondoljátok. Azoknak, akik börtönben élnek, a könny mindennapi tapasztalatuk. 

A börtönben az a nap, amelyen az ember nem sír, csak olyan napot jelent, amelyen az ember szíve kemény, és nem olyan napot, amelyen az ember szíve boldog.”

Ezt az utolsó mondatot másképp is megfogalmazza, a jól ismert szállóigéket alkotó tehetségével: „A gyönyör a szép test számára van, de a kín a szép lélek számára.” Vagy másutt: „Nagy szenvedései csak a lelki nagyságnak vannak, és nagy eseményeket csak az láthat meg, aki velök egyméretű.”

Forrás: Getty Images/ullstein bild/ullstein bild

Ő tehát felnőtt a feladathoz, mert hosszan-hosszan ír arról, a szenvedés milyen ajándékot adott neki, mennyi felismeréshez vezette; hogy a szenvedésen keresztül hogyan tudott közel kerülni önmagához. 

„Magam tettem tönkre magamat. És senkit, sem nagy, sem csekély erejűt nem tehet tönkre más, csak a saját keze. Egészen őszintén mondhatom ezt. Ki kell mondanom, még ha e pillanatban nem is hiszik el talán. Ezt a kegyetlen vádat úgy emelem magam ellen, hogy semmiféle kegyelemre nem számítok.

Akármilyen rettenetes volt az, ahogy a világ bánt énvelem; amit én követtem el magam ellen, sokkal, de sokkal rettenetesebb volt.” 

Azért a világ is hozzátette a magáét: ebben a két évben nemcsak a börtön elzártsága és magánya jelentett óriási szenvedést számára, hanem más tragédiák is: édesanyja halála (akinek nevére, jó hírére – úgy érezte – szégyent hozott), és a felesége döntése, melynek értelmében a bíróság megfosztotta őt a gyermekeitől is. A két fiút más névre is keresztelték át, hogy a szégyent ne kelljen tovább vinniük. Ez a három esemény azonban olyan mélyre taszította Wilde-ot, ahonnan csak a legnagyobb gyötrelmek árán láthatta meg a fényt. A küzdelemből születtek ezek a gondolatok:

„Semminek sincs még legcsekélyebb értéke sem szememben, csak annak, ami saját lelkünkből származik. Egész valóm igyekezete az, hogy magamat új módon élhessem. Ez minden, amivel foglalkozom. És legelső teendőm, hogy megszabadítsam magamat minden lehető keserűségtől, amit csak érezhetnék a világgal szemközt.

Teljesen pénztelen, teljesen otthontalan vagyok. De van a világon ennél rosszabb baj is.”

Hosszan gondolkodik Jézusról is, ahogy a szenvedő emberek gyakran. Életében először kerül közel a krisztusi tanításokhoz. „Az ember életében az a pillanat a legfenségesebb – semmi kétségem ebben –, amikor az ember letérdel a porba, a mellét verdesi és élete összes bűneit megvallja”– írja. „Csöppet sem bánnám, ha künn kellene hálnom a hűvös fűben nyáron, és ha tél idején meghúzódhatnám valami meleget tartó, jól rakott szénaboglyában vagy valami nagy félszer tetőzete alatt, csak legyen szeretet szívemben. Az élet külsőségeinek az én szememben nincs többé semmiféle jelentőségük.”

Végül az a kérdés foglalkoztatja, hogy a szabadulás után hogyan éljen tovább a világban: „Nem akarom azt mondani, hogy a börtön volt a legjobb, ami engem érhetett; ily mondás túlságosan nagy elkeseredésnek rémlenék önmagam ellen. Inkább azt mondanám: vagy szeretném hallani mások rólam való mondásául, íme, annyira tipikus gyermeke voltam koromnak, hogy perverzitásomban és perverzitásom kedvéért mindazt, ami jó volt az életemben, rosszra fordítottam, életem minden rossz dolgát pedig jóra.”

Azt állítja, sosem fogja megtagadni egyik életét sem: sem azt, amelyiket a börtön előtt élt, sem azt, amivé a rabság tette: „Aki irtózik saját tapasztalataitól, saját fejlődését börtönzi be. Aki megtagadja saját tapasztalatait, hazugságot kényszerít saját élete ajkaira. Nem csekélyebb valami, magának a léleknek megtagadása ez.” 

Szóval bármit olvastok arról, milyen megvetésben, mellőzöttségben vagy keserűségben töltötte élete utolsó három és fél évét, ami a szabadulása után adatott neki, ezeket a sorokat ne felejtsétek (sőt, ha lehet, olvassátok el a teljes De Profundist): „Ami fontos, ami feladatomul áll előttem, amit meg kell tennem, hacsak életem rövid folytatása nem lesz csonka, roncs és befejezetlen, egyedül az, hogy valómba kell olvasztanom mindent, amit csak tettek velem, részemmé kell változtatnom, panasz, félelem, ellenkezés nélkül elvállalnom. 

A legnagyobb bűn a felületesség. Ami megvalósult, akármi is az, helyes.”

Gyárfás Dorka

A De Profundis idézeteit Benedek Marcell fordította

Kiemelt kép: Getty Images/Fine Art Images/Heritage Images