Bűn és bűnhődés

Ha egy gyerek hibázik, sosem tekinthetünk el attól, hogy ő egy gyerek. Igen, a gyereknek is meg kell tanulni betartani a szabályokat, de akármennyire is könnyedén ugrik rá az emberek nagy része egy gyerekre, akármilyen rosszat is tett, akármilyen szerencsétlen tragikus baleset is lett vége, nem kezelhetjük felnőttként. Sosem várhatunk el egy gyerektől annyit, amennyit egy felnőttől. A másik forrása a félreértéseknek, hogy a felnőttek nagy része erősen meg van győződve arról, hogy a gyerek, mint egy gonosztevő, szánt szándékkal, megfontoltan „vétkezik”, hogy a környezetét felidegesítse, ártson, bosszantson.

Ez az a pont, ami erősen rossz irányba viheti a gondolkodást, a felháborodást, az azt követő ítélkezést és bosszúvágyat: „a gyerek szándékosan bűnt követett el, tehát bűnhődnie kell”.

Még a felnőttek esetében sem szerettem soha a bűn kifejezést, de gyerekek rosszalkodását sosem nevezném bűnnek. Képzeljük csak el, adott egy gyerek, aki belekerül egy helyzetbe. Természetéből adódóan kíváncsi, kísérletezik, és nehezen szabályozza magát, próbálkozik a határokkal. Ha ezt bűnnek fogjuk fel, ha szándékos ártást és bosszantást látunk mögé, ez nyilván a gyerekekhez való hozzáállásunkat is befolyásolja.

Bűntudatkeltés: meddig használ, és mikortól árt?

Sok gyereket és felnőttet ismertem és ismerek, akinek minden egyes napját nehezíti a bűntudat, viszonylag közelről ismerem a bűntudat természetét. Azt, ahogy behálózza a gondolkodást, irányítja az ember döntéseit, nem ritkán belekényszeríti egy állandó önostorozásba vagy önsorsrontásba. A bűntudatkeltés hatásossága nemhogy vitatható, hanem inkább árt, mint használ. Minden embernek más a gyengéje, más a szenvedélye, más területen hibázik könnyebben, de az utólagos bűntudatkeltés senkit nem óv meg a saját hibájától. Mert egy ördögi kört indít be, aminek általában nem jó a végkimenetele.

Többféle lehet az ördögi kör, de a bűntudat természetéből adódóan büntetésért kiált, és büntetést keres. Vannak, akik saját magukat büntetik nem ritkán egész életükben, ezért folyton folyvást olyan helyzetekbe kerülnek, amikből rosszul jönnek ki, ahol bántják őket, vagy ők bánthatják saját magukat. Ők így bűnhődnek. Másokban a tudattalan büntetéskeresés úgy zajlik, hogy egyre nagyobb, egyre durvább hibákat követnek el, egyre ártalmasabb a viselkedésük, mert a bűntudat, mint belső mozgatórugó annyira szeretne feloldozást találni, hogy provokálja a büntetést. A belül tomboló bűntudat tulajdonképpen várja, keresi, kéri, majd követeli a büntetést. Éppen ezért

a bűntudatkeltés nem hogy nem akadályozza az emberek, gyerekek hibázását, sokkal inkább gerjeszti azt.

A bűntudatkeltés helyett sokkal hatásosabb az egyértelmű leállítás, a gyerekeknél különösen. Éppen ezért kell korlátokat állítani a gyerekeknek, megelőzni a bajt. Tisztázni a szabályokat, tisztázni, mit lehet és mit nem, és nem megengedni olyat, amivel kárt okozhat akár magában, akár másban. Mert egy gyerek keresi a határokat, és minél többet hibázik, annál nagyobb a bűntudata, és annál jobban keresi a büntetést. A gyerekkor egyik legtermészetesebb velejárója a kísérletezgetés, a határkeresés, hogy megnézi, meddig mehet el, emiatt neheztelni a gyerekre olyan abszurd, mintha azért haragudnánk rá, mert játszik.

A gyerek „bűnéért” ki a felelős?

Akármekkora felelősség is, és akármennyire nehéz is azt cipelni és vállalni, a felelősség a felnőtté. A felnőtt nem hozhatja a gyereket olyan helyzetbe, ahol árthat akár magának, akár másnak, utána pedig nem neheztelhet, és nem hibáztathatja a gyereket azért, amiért nem tudta leállítani magát. A gyerekkor pont attól gyerekkor, hogy ezt a felelősséget még más cipeli helyettük, hogy nem nekik kell nagy döntéseket hozniuk, nem nekik kell saját magukat egyes-egyedül, segítség nélkül szabályozni és leállítani, ezt megteszi más. Aki tudja, mi helyes és mi nem, mi veszélyes rájuk nézve. Csak akkor lehet igazán gyerek egy gyerek, csak akkor lehet szabad, felhőtlen, ha ezt a felelősséget nem neki kell vállalnia, hiszen neki ez még óriási teher. Ha hibázhat anélkül, hogy veszélybe sodorná magát vagy bárki mást. Ha egy hibájáért nem kell brutálisan meglakolnia, csupán tanulhat belőle.

Sosem szabadna egyetlen gyereket sem akkora felelősséggel terhelni, és olyan helyzetbe hozni, ahol egyetlen hibájával nagy kárt okozhat.

Ha egy gyerek állandóan keresgeti a határait, nem segít a bűntudatkeltés. Ha megszégyenítjük, azt üzenjük neki, hogy csalódtunk benne, szomorúak vagyunk miatta. Ilyenkor csak a bűntudatát erősítjük, de soha nem oldozzuk fel a bűntudat alól, az csupán további büntetéskeresést eredményez. Semelyik gyerek nem szeretné a szüleit szomorúvá tenni. Ha egy gyerek keresgeti a határokat, akkor nem bosszantani akar, nem szándékosság van mögötte, nem gaztettet akar végrehajtani, hanem segítséget kér. Segítséget kér, mert segítségre szorul. Segíteni kell neki megtalálni a határokat. Segíteni kell megvédeni őt saját magától.

A súlyos hibákat pedig meg kell előzni

Ha pedig olyat tesz, amit nem helyeslünk, megmondhatjuk, hogy ezért mérgesek vagyunk. Ezt nem szeretjük, ne tegye többé. Őt szeretjük, de nem örülünk annak, amit tett. A tettet különválasztjuk tőle, mert egyetlen ember sem egyenlő a hibájával, egyetlen gyerek sem egyenlő azzal, amit éppen tett. Így soha nem keltünk akkora bűntudatot, ami az önmarcangoló, önsorsrontó vagy büntetéskereső folyamatot beindítaná. Ha valamit leejtett, felveheti, ha kiöntött valamit, feltörölheti (természetesen kicsi korban még több, majd egyre kevesebb segítséggel). Így nem bántjuk, de hozzászoktathatjuk ahhoz, hogy következménye van annak, amit tett. És ami még ennél is fontosabb, oldjuk a lelkiismeret-furdalását. Teljesen fölösleges megszégyeníteni és lehordani a sárga földig, egyszerűen csak segítsünk megmutatni, hogy a probléma orvosolható és megoldható, a hiba jóvátehető. Ezzel párhuzamosan a bűntudat pedig feloldódik.

Igazságtétel és dühlevezetés

Sok szülőnek nehézséget okoz, ha a gyerekei folyton veszekednek, és nem tud igazságot tenni köztük.

Idegőrlő sokszor az állandó gyerekveszekedést hallgatni. De ebben a helyzetben is fölösleges a gyerekektől várni, hogy állítsák le magukat, mert képtelenek rá. A helyzet gerjeszti önmagát, egyik gyerek hergeli a másikat, és viszont. Ha ilyenkor két külön helyre küldjük őket, két külön szobába, hogy most valami mással foglalják el magukat, és ne egymás hergelésével, akkor segítünk nekik leállni. (Nagyon gyakran maguktól visszaosonnak egymáshoz, és utána már békében játszanak). Így nincs bűntudatkeltés, nincs bűnbakkeresés, nincs megszégyenítés, csupán egy kellemetlen helyzetnek véget vetünk, és megakadályozzuk, hogy bánthassák egymást.

Ehhez hasonló, ha a gyerek már túl van pörögve, egyre kevésbé tudja szabályozni magát, beküldjük a szobájába, egy biztonságos helyre. Ez is segítség. Ha mérges, ha a dühét már nem tudja kontrollálni, nem is mindig kell. Csak kapjon lehetőséget arra, hogy olyan formában jöhessen ki a haragja, ahogy nem árt senkinek. A szobájában dobálhatja, rugdalhatja a plüssállatokat, a párnákat, a feszültséget levezetheti, és nem kell tőle bűntudatot éreznie. A szobájába való beküldés tehát nem feltétlenül büntetés, inkább segítség ahhoz, hogy leállhasson. Túlment a határon, túltolt valamit, túlpörgött az idegrendszere, segítjük leállítani, és visszalassítani.

Ha szeretnénk megelőzni, hogy a gyerekek vétségei súlyosan árthassanak másoknak vagy maguknak, nem szabad tehát olyan helyzetbe engednünk, amiben ez előfordulhat. Ez a mi felelősségünk, nem az övé. Meg kell értenünk, hogy a gyerek nem egyenlő a tettével.

Meg kell értenünk a bűntudat természetét. A bűntudatkeltéssel pont az ellenkezőjét érhetjük el annak, amit szeretnénk. Minél több bűntudat terheli egy gyerek lelkét, annál kevésbé tudja szabályozni magát, annál inkább a bűntudat irányítja, ami pedig sóvárog a büntetés után. Minél inkább úgy kezeljük, mint egy kis gazembert, a csínytevéseit minél drasztikusabb bűnnek fogjuk fel, minél több bűntudatot keltünk benne, annál inkább megágyazunk a problémás viselkedésnek. Minél inkább egy gazembert látunk egy gyerekben, és minél inkább „rossz gyerekként” kezeljük, annál jobban beépül ez az énképébe, és annál inkább ennek megfelelően fog viselkedni. Ha van bűntudat, de nincs feloldozás, a bűntudat átveszi az irányítást a lelki működésben, és az sosem vezet jóra. Senki nem válik tőle jobb emberré.

Sebestyén Eszter

Olvassátok el szerzőnk korábbi írását  is: Ez a sok bosszúszomjas felnőtt tiszteli a nála gyengébbet? – Egy szurikáta halála kapcsán felkorbácsolt indulatok margójára