Az elhagyott generáció ikonja volt – Keith Flint halálára

–

Nem tudtam akkor még persze, mit jelent az, hogy elhagyott generáció. Azt sem tudtam, hogy tagja vagyok-e egyáltalán – csak azt tudtam, hogy mondták, szét fogja vinni a fejemet a basszus, én meg mentem a Szigeten a színpad elé.

És szétvitte.

Ami megmaradt belőle, azt leordította ez a furcsa pasi, aki valahogy ijesztőségében is olyan barátságosnak tűnt.

Tizenévesen néha el is képzeltem, milyen lehet Keith Flintnek lenni. Mondjuk, felrúgni a széket egy matekórán, és kinyújtani a nyelvemet a tanárra, mereszteni a szemem, nézni a döbbent arcokat, és beleüvölteni a képükbe, hogy ámdafájásztátá.

Kicsivel később, a bimbódzó internetes társkeresők, a felszökő ingatlanárak és a munkanélküliség szentháromságában nagyon is kiderült, hogy a Prodigy kifejezetten nekem írta a Music for the Jilted Generation című lemezt. Hogy jobban tudták, mint én, hogy el vagyok hagyatva, előre tudták, hogy sok tízezer korombelivel leszünk csüggesztően magányosak, fogalmunk sincs, mit kell csinálni egy ilyen országban, ahol a szüleinknek nincsenek tanácsaik, mert sosem éltek úgy, ahogyan állítólag nekünk kellene,

és néha tényleg csak az segít, ha szétviszi a basszus a fejünket.

Kilencvennégyben persze, amikor megjelent a Music for the Jilted Generation, fogalmam sem volt még semmiről, sem felgyorsított női vokálokról, sem az összevissza kalapáló ritmusképletekről. Biztos nagy csúszással szembesültem velük, hozzánk minden jó nagy csúszással érkezett. Az időpontra nem, de a pillanatra tisztán emlékszem: ott ültem a dél-koreai kis tévé előtt nagymamámnál, mert nála bejött egy–két külföldi zenecsatorna, megszólalt a No Good, én meg egyszeriben azt éreztem, hogy lerepül a csipketerítő a tévé tetejéről, és le akar szakadni a fejem.

De ez amolyan jó leszakadás volt. Akartam még belőle.

Hetedikben, a Mikulás-ünnepségre valaki elhozta The Fat of the Landet másolt kazettán, emlékszem, úgy tapogattuk, mint a Szent Grált. Csak akkor mertük berakni, amikor a tanárok már megengedték, hogy lekapcsoljuk a villanyt. Az utcalámpák beszűrődő sárga fényében táncoltam először Prodigyre, és olyan volt, mintha megelevenedne a No Good klipje, csak mi még azoknál is menőbbek lennénk, mint akik abban szerepelnek. A fiúk a hifitorony mögött sorakoztak, ők nyomták meg a PLAY gombot, és ettől úgy érezték magukat, mintha egyenesen ők bocsátanák ki magukból ezt a furcsa zenét, amitől a tanároknak ki kellett menniük a folyosóra, de közben meg mintha az egész világegyetem bejött volna a terembe tört ütemestül, lábdobostul, mindenestül.

Elballagtunk, szétszéledtünk, új városok, új szerelmek jöttek, kellett albérlet meg ösztöndíj meg mindenféle megélhetési szarságok.

De a The Fat of the Land még gagyi MP3-ba kiírt CD-n is jól szólt, hiába okoskodott az expasim, hogy levágja a hanghullámokat alul meg felül is; istenem, miért is éltem olyanokkal, akik nem értették, hogy ha valami így meg van írva, akkor azt vagdoshatjuk ugyan alul-felül, az meg van írva, és kész.

Minden, amit levágnak belőle, ott van benned, beléd égett már a legelső pillanatban, ahogy meghallottad, hogy ámdafájásztátá, és akkor is előjön belőled, ha a világ leggyagyibb hangfalán hallgatod, monóban, nemhogy a Sziget Nagyszínpada előtt.

Ezt ontották mindig, ha jöttek: a fiatalságunkat a hangfalakból. Ezért nem bírtuk őket elengedni. Érezni akartuk újra, milyen volt, amikor még a szüleinknek sem voltak receptjeik, és ezáltal mi sem érezhettük magunkat felelősnek azért, hogy nem tudjuk, mit kell csinálni ebben a világban, ebben az országban. Ragaszkodtunk az illúziónkhoz, hogy új idők új dalaival jön valami jobb. Egy világ, amelyben bárkire nyelvet lehet ölteni. Persze ehhez sosem voltunk elég bátrak. Maradt nekünk Keith Flint.

És most már ő sincs.

 Csepelyi Adrienn