„Kellett hát valaki, aki közülünk való, ez lett Ronaldo” – 5 ok, amiért képtelenség nem elismerni őt

–

Néhány éve Dubajban, a világ legnagyobb plázájában döbbenten álltam a huszadik üzlet előtt, ahol Cristiano Ronaldo arcképével akartak eladni valamit. Luxusóra, pulóver, fehérnemű – mintha elég volna egy CR7 logó bármire, és az varázsütésre kelendővé válik. Az persze nem lepett meg, hogy Ronaldo az eszményi reklámarc: sikeres, jóképű, olyan teste van, mintha körzővel-vonalzóval tervezték volna, egy zsák virágföldet is képes lenne eladni Michelin-csillagos vacsorának.

Ilyen intenzitással azonban ekkor szembesültem először azzal, hogy Ronaldo tulajdonképpen teljesen elemelkedett a sporttól, és akkor is képes vásárlásra ösztönözni, ha életedben nem láttál még egyetlen futballmeccset sem. Ronaldo reklámoz parfümöt, cipőt, farmert, gyerekruhát (saját fia a reklámarc!), hotel- és étteremláncokat, táplálék-kiegészítőket…

Amikor a portugál labdarúgó 2018-ban sokak döbbenetére a Juventus csapatába igazolt, az olasz klub 48 százalékkal több jegyet adott el Ronaldo első hazai meccsére, mint amennyi az előző bajnoki kiírás nyitómeccsén fogyott. Ez majdnem egymillió euró pluszbevételt jelent. A Juventus egyetlen hónap alatt 55 ezer Ronaldo-mezt adott el a transzfer bejelentése után – ez 6,3 millió euró a kasszában. 2018-ban 108 millió dollár bevétele volt, és az élete végéig tartó Nike-szerződése egymilliárd dollárt ér.

De lássuk az érveket:

1. Mert tényleg jó, és kész

Öt Aranylabda, Európa-bajnoki cím, egy raklapnyi spanyol és angol bajnoki győzelem, öt Bajnokok Ligája-serleg (az egyik az én csapatom ellen, de ettől most átmenetileg hajlandó vagyok eltekinteni). A kisebb jelentőségű kupákat, az egyéni címeket el sem kezdem felsorolni, többször kellene görgetni ahhoz, hogy a végére érjünk a listának.

Cristiano Ronaldo nemcsak napjaink, de a futballtörténelem egyik legkiemelkedőbb játékosa, ez vitán felül áll.

Ahhoz, hogy valakiből legenda legyen, ez a minimum. Önmagában azonban édeskevés: sok más olyan faktor is szerepet játszik a Ronaldo-mítosz kialakulásában, aminek vajmi kevés köze van a számokhoz és a tényekhez.

2. Mert rajongunk az egyéniségekért

A szürke kisegereknek csak a pályán osztanak lapot – vagy még ott sem igazán, hiszen a szurkolók többségét elvakítják a pazar gólok, a csendben robotoló játékosoknak ritkán állítanak emlékművet. (Azt most inkább hagyjuk, hogyan is nézett ki a madeirai repülőtér hírhedt Ronaldo-szobra.)

Ahhoz viszont, hogy valakiből popikon váljék, nem elég a szenzációs teljesítmény, és ez nem mai találmány.

A húszas években az osztrák Uridil volt Kelet-Közép Európa sztárja, saját cukorka- és sörmárkája volt, ő pedig – kellőképpen exhibicionista módon – fellépett a varietében. Puskás Ferenc mondásait, a róla szóló anekdotákat is szinte mindenki ismeri. A hatvanas-hetvenes években a brit lapok George Besttel voltak tele, a kilencvenes években David Beckham lett a non plus ultra: popsztár feleség, divatikonság, minden, ami kell. Zlatan Ibrahimovićnál pedig senki nem építi profibban saját márkáját: amikor a svéd zseni a Los Angeles Galaxyba igazolt, teljes oldalas hirdetésben közölte a város lakóival, hogy szívesen.

Ahhoz, hogy valaki kitűnjön a tömegből, valamiben másnak kell lennie – és ezt a „másmilyenséget” a lehető legprofibban kamatoztatni. Ronaldo egy fokkal azért szolidabb, mint Ibra, de sosem csinált titkot abból, hogy imádja a divatot: ő diktálja a frizuratrendeket, a szemöldöke tökéletesre van trimmelve, és gólörömeivel még hergeli is azokat, akik üresfejű izomembernek mondják. Miközben sokakat épp ezzel irritál (gondoljunk csak a homofób rigmusokra, amelyekkel rendre illetik), a világ nagy része épp azért rajong Ronaldóért, mert úgy él, ahogyan sokan csak szeretnének:

tökéletesen tisztában van a saját értékével, adottságaival, és büszkén vállalja is mindezt.

3. Mert titokban az esélytelenebbnek szurkolunk

Hangzatos, ezért sokáig úgy állították be az újságírók, hogy Ronaldo életének az a tragédiája, hogy ugyanabban az időben él, mint Messi, az argentin zseni. Valamiért nagyon szeretjük az effajta ellentéteket, s persze a sportban eleve adott a rivalizálás: Barcelona és Real Madrid, egyik nemzet a másik ellen, és így tovább.

Kézenfekvő, hogy Ronaldo és Messi „kapcsolatát” is örök ellentétként kezelik a sajtóban – és persze a szurkolók is vevők egy kis háborúra: kevés szórakoztatóbb dolog létezik, mint azt hallgatni, ahogyan Messi és Ronaldo hívei ekézik egymást.

Hogy Messi zseni-e? Nem kérdés. Ahogyan az sem, hogy a csodálatos karrierjében elképesztően sok munka rejlik. Olyasmiket művel a pályán, amikre csak néhányan voltak képesek a futballtörténelemben – ha egyáltalán. Messi űrlény, gól- és cselgyártó robot, nem evilági teremtmény, és ezzel sokan nem tudnak mit kezdeni.

Kellett hát valaki, akiben úgy lehet hinni, hogy közben azt is elképzeljük: közülünk való. Ő lett Ronaldo.

Akiről minden korábbi edzője és csapattársa elmondta: elsőként érkezik az edzésre és utolsóként távozik onnan.

Aki felfoghatatlan mennyiségű pluszmunkát végez, és annyira maximalista, hogy hisztérikus rohamot kap, ha a pályán nem úgy mennek a dolgok, ahogyan ő szeretné (például Magyarország ellen, a 2016-os Eb-n, haha).

Aki a vállán viszi a portugál válogatottat az Európa-bajnoki címig.

Kimondva vagy kimondatlanul, ebben az összehasonlításban Ronaldo az esélytelenebb, ő az, aki nem csupán tehetségből, de erőből, akaratból és szorgalomból építkezett, ezzel pedig képesek vagyunk azonosulni akkor is, ha amúgy azt sem tudjuk, hogy kell egy egyeneset rúgni a labdába.

4. Mert imádjuk a tündérmeséket

A Nike még reklámkampányt is húzott fel a szegény kis Cristiano fotójára, aki szerény körülmények között nőtt fel Madeira szegénynegyedében, alig voltak játékai, de megfogadta, hogy egyszer ő lesz a legnagyobb. A nehéz sorsú Ronaldót (mert amúgy a sztori tényleg nem kamu) tizenkét évesen igazolta le a Sporting, ám a fővárosban sem volt könnyű élete: állandóan gúnyolták vaskos tájszólása miatt. Édesanyja azonban mindig mellette állt és bátorította.

A történet további fejezeteit lásd fenn, a legkisebb fiú elnyerte méltó jutalmát, és sosem felejti el anyukájának, hogy hitt benne. Most komolyan, ki ne imádna egy ilyen sztorit? Ki ne szeretne az osztály lúzeréből a sportikonná válni?

5. Mert hinni akarunk a rosszfiúkban

Valamiért úgy alakult, hogy a csendes, magának való Messinek jutott a jófiú szerepkör, az extravagáns Ronaldót meg eleve elkönyvelték rosszfiúnak. Míg az argentin elvette gyerekkori szerelmét, Ronaldo oldalán rotációban cserélődtek a modellek, ráadásul a futballvilág nehezen bocsátja meg az olyasfajta kihágásokat, mint a feketére lakkozott lábköröm.

Sokáig ez volt tehát a leosztás: „van ez a jóravaló argentin gyerek, meg az a nagyképű portugál majom.”

Csakhogy hirtelen fordult a kocka: Messi sokmilliós adócsalási ügye sokakat kijózanított, ráadásul azt is sokan nehezményezik, hogy kiskirályt játszik az argentin válogatottban, és lényegében ő mondja meg, ki játszik, mikor cserélnek és mi a taktika.

Eközben Ronaldóról kiderült, hogy minden különösebb hírverés nélkül eurómilliókat adományoz. Leszáll a csapatbuszról, hogy megölelgessen egy órák óta rá váró kisfiút. Ez lett hát az új szerep: Ronaldo, a lázadó vagány, aki a szíve mélyén nagyon is jófiú. A tökéletes férfi. A rosszfiú, akit nemhogy nem kell megjavítani, mert hát végre igazunk van: tulajdonképpen nem rossz.

És jöhet bármi a nemi erőszak vádjától az adócsalásig (mert hát CR7-nek is van ilyen ügye), a rajongás nem csökken.

Azt pedig, hogy mi az igazság, talán sohasem tudjuk meg.

Az emberek többsége tulajdonképpen nem is kíváncsi rá: pont elég neki a saját maga Ronaldo-képe.

Csepelyi Adrienn

Kiemelt kép: Getty Images/Jan Kruger