–

Meg vagyok róla győződve, hogy nem véletlenül történnek velem ezek a dolgok. Biztos, hogy üzenni akar nekem az univerzum vagy a Jóisten, csak egyszerűen még nem tudtam rájönni, hogy mit és miért. Immár tíz éve annak, hogy elkezdődtek a nőgyógyászati problémáim. Először jött az, hogy szex közben iszonyatos fájdalmat éreztem. Az orvos úgy magyarázta, hogy olyan, mintha a belső részem rugalmas anyag helyett betonból lenne, és szex közben ezt egy ütvefúróval akarnák széttörni. Ezzel egy időben a szervezetem folyamatos gyulladásokat generált, ettől olyan volt, mintha mindig fel lettem volna fázva. (Félre)kezelések és hosszas szenvedések után nekem végül az akupunktúra segített. Ezzel nagyjából négy évem ment el. Mondanom sem kell, hogy az egész helyzet mennyire megnehezítette a mindennapok mellett a szexuális életemet is. 

Amikor ezek a tünetek kezdtek megszűnni, méhszájsebet diagnosztizáltak nálam. Ez állítólag ötből négy nőnek van, csak jó esetben nem okoz problémát. Nos, nálam okozott. Minden együttlét alatt- és után gyakorlatilag ömlött belőlem a vér, és nem ám csak úgy tessék-lássék módon. Rettenetesen megnehezítette mindez a szexuális életünket. Én rosszabbul kezeltem, lelkileg is nagyon megviselt, hogy nem tudom neki azt és úgy nyújtani, ahogy szeretném. Nem lehettek spontán együttlétek, nem lehetett akármikor és akárhol, mert számolni kellett azzal, hogy utána „tisztálkodnunk” kell.

A problémámmal több orvosnál jártam, volt, aki egyből műteni akart, de én tovább mentem másodvéleményért. Végül évekig csak kezelték, ecsetelték, mert a szövettan nem mutatott eltérést. Újabb három év után én mondtam ki, hogy ebből elég, műtétet akarok. Közben a párommal is szakítottunk, és az amúgy sem könnyű ismerkedést nálam szinte a nullára csökkentette a tudat, hogy mennyire kellemetlen lesz ez a dolog az első együttlétkor. Meg úgy egyáltalán: mikor van itt az ideje ilyesmiről beszélni? Melyik férfi akar így belemenni egy kapcsolatba? Úgyhogy jött a műtét, lézeres, azt mondták, az a legjobb.

Aztán pár hónap múlva megismerkedtem valakivel, nagy izgalmak közepette újra belevágtam a dologba, hogy elkeseredve tapasztaljam: a helyzet semmit nem változott, újra véreztem. Rettenetesen csalódott voltam, de nem zuhantam össze, hanem mint egy gőzhenger, mentem előre. 

Visszamentem, kiderült, hogy újabb műtétre lesz szükség, mélyebben kell kivágni, de a szövettan HPV-t mutat, így nem lesz jó a lézer. Vártunk három hónapot az új szövettanra, de mivel az sem volt tiszta, az orvosom úgy döntött, legyen a rendes műtét. Így ment el az életemből újabb egy év. Rendes műtét pipa, persze utána pasi megint sehol, hogy letesztelhessem az operáció sikerességét. Gyors keresés, mert biztos voltam benne, hogy nem fogok emiatt újabb hónapokat elbukni. Ha megint nem sikerült, az derüljön ki minél előbb.  Pasi megvan, szex megvan, vérzés nincs, szuper! 

És akkor jött a szövettan eredménye: rákmegelőző állapot, a kimetszett rész szélei nem épek, így újabb műtétre lesz szükség. Csodás, három a magyar igazság.

Rutinból nyomtam, de ezt a műtétet valamiért rosszul viselte a szervezetem. Folyamatosan begörcsöltem, nem hatottak a gyógyszerek, órákkal később lettem csak jobban. Aztán meg lehetett izgulni az újabb szövettan miatt. Mikor megjött az eredmény, hogy minden rendben, hirtelen nem is tudtam mit kezdeni vele. Annyira fel voltam készülve a rossz hírre, hogy sokáig nem is tudtam örülni a jónak, képtelen voltam felfogni. Arra megvolt a forgatókönyvem, hogy mit kell csinálni, hogyan kell kezelni a rossz hírt, na de a jót…  Azt hiszem, talán ekkor sírtam először. Ekkor tört ki belőlem az a több évnyi feszültség, amit addig nem engedtem ki, mert az vitt előre… De akkor úgy éreztem, megkönnyebbülhetek kicsit, mert egy időre talán ezt a csatát megnyertem.

Már majdnem tényleg elhittem, hogy nem lesz több beavatkozás, amikor megérkezett az a bizonyos ráadás: a műtét után két hónapig nem menstruáltam. A második hónapban viszont olyan görcseim voltak, hogy alig tudtam bemenni a kórházba. A vizsgálatkor kiderült, elzáródott a méhszáj, nem tud ürülni, meg kell nyitni. Újabb altatás, újabb műtét. A nővérek már régi ismerősként fogadtak, a dokim azt mondta, nem volt még betege, akivel ennyiszer találkozott volna, mint velem. Úgy látszik nálam tényleg igaz a Murphy: „ami elromolhat, az el is romlik”...   Itt tartok most. Túl négy műtéten, túl sok-sok végső elkeseredésen, de valamiért mégis optimistán.

Persze, dolgom még így is akad: ha egyszer végre teljesen tiszta, HPV-mentes cytológiát produkálnék, akkor mindenképp be kell adatnom az oltást, amit anno sajnos az akkori orvosom javaslatára nem kaptam meg. Mert határozott célom nem meghalni 40 évesen méhnyakrákban. Ezalatt természetesen új pasi kizárva, szóval a szexről egy jó időre még le kell mondanom. De hát mi ez a pár hónap az életért cserébe? Komolyan mondom, hogy fogalmam sincs, miért kaptam ezt (elméleteim persze vannak, a legvalószínűbbnek azt tartom, hogy valami irdatlan rossz életű nő lehettem előző életemben, és ezt kapom most vissza), de hiszem, hogy valami célja van. Tanulnom kell belőle valamit, vagy ez kell majd a későbbi boldogságomhoz? Olyan nincs, hogy ez az egész teljesen értelmetlen legyen, csak még nekem nem sikerült rájönnöm, hogy pontosan mit is akar ezzel a karma.

Nimó

 

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/pathdoc