Szőcs Lilla, azaz én... és a szürreális önkritika

Frida Kahlo őszinte, önkritikus hangját teljesen magaménak érzem a leadási határidő előtt egy nappal (vagyis épp most):

„Naponta öt órát festek, ennyit bírok csak fizikailag, mióta megint lerobbantam. Már rég be kellett volna fejeznem az egyik festményemet, és múlt kedden postázni. Hihetetlen erőfeszítésembe kerül, hogy hatásosan tudjam kifejezni magam a kibaszott festményeimen. Egyre inkább úgy érzem, hogy egy egész életnyi idő sem elég megtanulnom festeni.”

Ezt leszámítva, bennünk annyi a közös, hogy ő szürrealista festő, én pedig vonzom a szürreális helyzeteket.

Mint a minap is a négyes-hatoson, amikor előttem falta egymást egy szerelmespár. Egyszerűen beragadtam mögéjük, annyian voltak, hogy mozdulni sem lehetett az emberektől. Ők pedig elkezdtek smárolni. Apró csókokat leheltek egymás szájára, cuppogtak a Széll Kálmántól a Jászaiig (ott ugyanis leszálltam). Én, mint (addigra) a kapcsolatuk teljes jogú része utaztam velük együtt, olyan volt, mintha nélkülem nem tudtak volna smárolni. A Margit-hídon aztán jött egy éles kanyar, ami hirtelen megdobott, felsikkantottam, mire ők aggódva rám néztek: „ugye, minden rendben?” Majd folytatták tovább, miután megnyugodtak, hogy „jól vagyunk”.

Zimrével vissza a természetbe

Szóval, ha Frida ma élne, tuti, hogy nálunk dolgozna, és akkor én leültetném magammal szemben, és elmesélném az önironikus, szürreális sztorijaimat (bocs, Zsuzsa). Bár... végül is, így is ő ül velem szemben, mert bizonyos szempontból Zimre kolléga sem esik messze Kahlótól.

Benne is megvan az ősanyaság, ami Fridában; tökéletes harmóniában él a természettel.

Frida otthonát Mexikóban Kék háznak hívják, és annak idején egy egész állatkert vette körül, majmoktól a macskáig. Csupán árnyalatnyi különbség, hogy Zsuzsánál tyúkok vannak, kutya, macska meg két indiai futókacsa. És Pomázon él, nem Coyoacánban. Én mindenesetre mindig mondom neki, hogy az irodai kutya full klisé, neveljünk inkább egy irodai kacsát vagy irodatyúkot (ha nagyon nem megy az együttélés, legföljebb Borcsa levágja, és főz belőle valamit, ami megihleti Szentesit, aki ír gyorsan róla valami megosztót). 

De nem, Zsé engedi, nem értem, miért.

Fiala, avagy mindenki drámai énje

Zsuzsa szerint ugyanis nem kell ide több dráma. Mondjuk, nem hülyeség, tényleg van belőle magunktól is bőven elég. A szerkesztőség mindennapjai amúgy is olyanok, mintha csak egy dél-amerikai szappanoperát nézne az ember. Egyik száznyolcvan fokos fordulat követi a másikat, minden nő hangos, és mindenről egy férfi tehet (nem is igaz – a szerk.). Vagy Erika volt a tettes, az irodavezető. (Ez sem igaz – szintén a szerk.)

Ha valami véletlen folytán nincs dráma, akkor csinálunk magunknak. Nem kell hozzá férfi sem.

Egy átlagos beszélgetésben hatféle történet cikázik ide-oda, egymással paralel, miközben Éva telefonon elküldi a napok óta késő futárt az anyjába, Borcsa a legmegfelelőbb pillanatnak találja, hogy közbeszóljon, és megmutassa, hogy a kutyája, Böbi, milyen mutatványokra képes, Zsuzsa pedig az asztalra csap, hogy elmondjon egy „bréking nyúzt”, elvégre kigyulladt valami Piripócson,  és le van zárva a fél város. Borcsának a Böbi-demonstráció közben újra becsípődik a dereka, és leheveredik a kanapéra, hogy fekve írjon, Adri és Dorka, a két éteri nyugalommal megáldott munkatárs a feje fölött összepillant, mert ez már nekik is sok.

DTK pedig párás tekintettel, arcán finom mosollyal figyel minket a nagy drámák közepette. Szerinte ez egy nagyon szerethető tulajdonságunk. Szerintem pedig nem, de hagyjuk. 

Kurucz Adri levele Diégónak Dolák-Salynak

A férfiakra visszatérve, ha valami, akkor elvitathatatlanul „fridás” tulajdonságunk, hogy a szerelem központi mozgatórugója az életünknek. Itt van rögtön Kurucz Adri, aki, olyan mindent elsöprő levelet írt férje születésnapjára, mintha csak maga Frida Kahlo fogalmazta volna.

Adrienn azon kevesek közé tartozik, aki képes úgy szerelmet vallani, hogy le sem írja a szerelem szót. És te mégis elolvadsz tőle.

Itt van a legutóbbi kétsorosa az ő Robijához:

„Kiszámoltam (ne röhögj!): a jelenlegi állás szerint az életem pontosan harmadát veled töltöttem.
Te meg velem a tiédnek a negyedét.”

Erre tökéletesen rímel Frida levele férjének Diegónak, ami így kezdődik. (Véletlen? Aligha.)

„Auxokrom és kromofor, drága Diego,
a nő, aki a színeket viseli.
A férfi, aki a színeket látja.”

Női öntudat, DTK a neved!

Frida a húszas évek Mexikójában orvosnak készült. Állítólag olyan elsöprő öntudattal sétált végig az orvosképző folyosóin, hogy egy pillanatra sem kérdőjelezték meg, hogy neki ott helye van. Ahogy akkoriban, ma is tobzódunk nőként az előítéletekben. Ők ketten nemcsak abban hasonlítanak, hogy kamaszként még Kriszta is orvos szeretett volna lenni.

Ahogyan Frida a húszas években, ma úgy képviseli DTK a modern női önmegvalósítást. A két nő céltudatossága pedig olyan acélos női öntudatot szült, amivel senki sem térítheti el őket onnan. A határozott kiállás az igazság és igazságosság mellett pedig szenvedélyes lelket takar; DTK alábbi haikujában annyi csili van, hogy nem győzzük legyezni magunkat: 

Szósz. #accidentalheart #mindennapraegyhaiku #365haiku #instachallenge #113

Szentesi élni akarása

Amikor olvastam, hogy Frida hányszor nevetett a halál szemébe, nem tudtam nem Évára gondolni. A két nő… egy lélek. Szentesi kétszer nézett szembe a halállal és született újjá, ahogy a festő is. Előfordul, hogy fájdalmak között, fekve alkot, mint anno, Kahlo. De alkot, megállíthatatlanul.

Fridának gyerekkorában egy járvány következtében deformálódott a lába, emiatt bicegett. Bicegését kompenzálva pedig nem egyebet csinált, minthogy elkezdett férfiruhákat hordani. Ez a húszas években bátor lépésnek és renitens dolognak számított. Frida később balesetet szenvedett, gerincsérülése miatt pedig teljes testes merevítőt kapott. Ekkor készítettek neki egy speciális festőállványt, így fekve is tudott festeni. Testi-lelki fájdalmait művészetté formálva állt végül újra lábra, noha ennek csekély esélyt jósoltak. Egy pillanatig sem szűnt meg nőnek lenni, nem volt olyan baleset, betegség, ami kipusztíthatná belőle a szenvedélyt. Így írt levelében Diegónak:

„Minden középpont egy és ugyanaz. Nincs olyan, hogy butaság. Egyek vagyunk, egyek voltunk és azok is maradunk. Nem számít az idióta végzet.”

Szőcs Lilla

A montázsokat készítette: Kerepeczki Anna/WMN

Kiemelt kép: Frida Kahlo – Önarckép majmocskával, 1945 (részlet) Credit: Erik Meza/Javier Otaola