–

Az ember mindig is szeretett a hétköznapok mondén valósága elől szép, színes mesékbe, romantikus szerelmi bonyodalmakba vagy a szívükbe magasztos eszméket véső lovagok megható történeteibe menekülni. Nem csoda hát, hogy amikor legelőször bemutatták ezek kvintesszenciáját, a Cyrano de Bergeracot Franciaországban, az azonnal mindent elsöprő sikert aratott. Miután elhangzott a zárszó, és lehullt a függöny, a színház közönsége még egy teljes órán át állva tapsolt. Ezután háromszáz egymást követő este volt műsorra tűzve, mellette pedig végigsöpört a fél világon, Belgium, Svájc, Ausztria, Magyarország, Bulgária, Törökország, Egyiptom, Algéria, Tokió és New York közönsége is mind-mind látni akarta a groteszk orrú, aranyszívű kadétot.

Igazi hálás darab ez, nem csoda, hogy azóta is hatalmas sikerrel játsszák valahány feldolgozását.

Talán a legtöbb embernek Gerard Depardieu filmes alakítása ugrik be elsőként, nem véletlenül: mintha csak rászabták volna a lovag karakterét, úgy brillírozik e szerepben. De talán érdemes azt is elmondani, hogy 1970-ben a Gépnarancs szerzője, Anthony Burgess fordította újra a darabot, a BBC rádiójátékban Kenneth Branagh kölcsönözte hangját, és ezen kívül opera, sőt, még egy izgalmas pszichológiai kísérlet is született belőle.

Nem is csoda.

Hiába távolodtunk el a romantikától végérvényesen, a színmű a mai napig komoly értékekkel bír, és abszolút modern témafelvetésekkel gondolkodtatja el a nézőt. És hogy miért kellene mindannyiunknak időről időre levenni a polcról a kötetet, végigsírdogálni DVD-n vagy megnézni a színházban? Szerintem ezek miatt:

1. Mert nemes és tiszta szívű

Ha a mai, modern mesék világához akarnánk hasonlítani, talán a Trónok Harca Brienne-je állna természetben legközelebb a francia kadéthoz.

Cyrano hajlíthatatlan, ha az elveiről van szó, azokhoz minden körülmények között ragaszkodik – még akkor is, ha ezzel a saját vesztét okozza.

És mindezt olyan végtelen eleganciával teszi, amihez semmi nem fogható. Vegyük csak rögtön az első színházi jelenetet! A nézőközönség soraiban mindenki tűkön ül, hiszen aznap este fog fellépni Montfleury, akinek azonban Cyrano – esztétikai okokból – megtiltotta a szereplést. A korpulens színész aztán valóban nem sokat időzik a világot jelentő deszkákon, a kadét ígéretéhez híven megjelenik, és nem törődve a hőzöngő közönséggel, elzavarja a ripacsot. Búcsúzóul – csak, hogy meg ne károsítsa a színházat – odahajítja egyhavi apanázsát. Majd amikor a barátja a szemére hányja meggondolatlanságát, hiszen így egy hónapig kell nyelnie az éhkoppot, azt feleli: tette lehet, hogy őrültség volt… „de mily kézmozdulat!”

De jó lenne, ha ugyanilyen gavalléros, könnyed mozdulattal én is elküldhetnék egy csomó ripacs, önjelölt sztárocskát, akik ízléstelen, művészetnek csúfolt csinálmányaikkal azt az illúziót keltik a szélesebb néptömegben, hogy pocsékul elszavalt versekkel, végigrihiröhizett rádiós műsoraikkal vagy agyonplaybackelt koncertjeikkel valódi értéket közvetítenek.

2. Mert szellemes és frappáns

Tudom, nem divat színdarabokat könyvben olvasgatni, ám ha így teszel, hidd el, páratlan élményben lesz részed!

A Cyrano esetében pedig kiváltképp tanácsos, olyan nyelvi lelemények, annyi temérdek sziporka van benne, ami egy pergő, élő előadásban félő, hogy elsikkad. Lassan, ráérősen böngészve viszont alkalmad nyílik rá, hogy örvendezhess például a híres orrmonológ fantáziadús játékának bravúrjain, és méltán értékelheted azt a tengernyi szellemességet, amit az amúgy rendkívül művelt, magasan iskolázott szerző belepréselt a sorok közé. Hogy a következő nagyjelentről már ne is beszéljünk, amelyben egy szilaj kardozás közben főhősünk olyan balladát improvizál, hogy egész biztos vagyok benne, Arany János is elismerően csettintene rá. És hogy mindezt Ábrányi Emil zseniálisan gördülékeny, könnyed fordításában élvezhetjük, az már igazán túlzásnak tetszik.

3. Mert követendő

Manapság, amikor boldog-boldogtalan azt nézi, kiből tudna profitálni, amikor cégek, vállalkozások, pékségek és újságok dőlnek be, mert nincs elég hátszelük, összeköttetésük vagy barátjuk a megfelelő helyeken, ahol csak a miniszterelnök lánya képes megállni a saját lábán, különösen bátorítónak hathat Cyrano hajthatatlansága, aki elutasítja, hogy bárki is a védelme alá vegye, és fittyet hány az ajánlkozó pártfogóknak, hiába járna azzal nagyobb biztonság, több pénz, hírnév és hatalom. Hiszen pontosan tudja, azzal elveszítené szabadságát és függetlenségét, és olyan kompromisszumokat kellene kötnie, amik sértenék a becsületét.

„Legyek, gőggel tele, egy ici-pici körnek apró nagy embere? Ha nincs elöl hely, surranjak be hátul? Nem, köszönöm!”

Talán naivitás részemről, de őszintén hiszek benne, hogy ha mindenki magáévá tenné Cyrano hajlíthatatlanul becsületes filozófiáját, akkor seperc alatt megszabadulhatnánk az országban gusztustalanul elburjánzott uram-bátyám tempótól.

4. Mert elgondolkodtató

Cyrano okos, szellemes, nemes lelkű, bátor, hűséges barát, igazi jellem, zseniális költő, bravúros szóforgató, aki ráadásul úgy csókolja meg az egyszerű cukrászlány kezét is, mintha egy hercegnőé lenne.

Íme, a tökéletes férfi, nem vitás, csak egy a bökkenő: az ormótlanul nagy orra, mely groteszkül mered az arca közepén. Ez lesz végül szerelmi tragédiájának okozója, ez lesz a zátonya egész boldogságának, mert nem hiszi el – talán nem is alaptalanul –, hogy őszinte szerelemmel szeretheti őt bármilyen nő, legyen szó anyáról, kishúgocskáról vagy a gyönyörűséges Roxánról, akiért rajong. Cyrano ellenpéldája a sármos, ám butácska Christian, aki barátja hátán és szerelmes verseiből szőtt képzeletbeli létráján felkúszva meghódítja az eszményi nőt.

Vajon amikor Rostand papírra vetette a színdarabot, sejtette, hogy bő száz évvel később még annál is inkább a külső szépségnek fogunk hódolni? Hogy nehezünkre esik majd értékelni az igazi mélységet, a szellemet, a tudást, a kultúrát, a műveltséget, és helyette csinosra filterezett, valószerűtlenre szaturált ideálokat fogunk kergetni?

5. Mert romantikus

Minek is tagadjam. A romantika legeslegvégén született, mégis csordultig romantikus darab egyik legfőbb, legszerethetőbb értéke mi más is lehetne, mint (dobpergést és meglepett sóhajokat kérek!)… a romantika!

A félresikerült Tinder-randik, hűtlen férjek és feleségek, megfeneklett házasságok, és kiábrándító viszonyok korallzátonyában mégiscsak jólesik kis időre elbújni egy olyan mesében, amelyben a főhős egy egész életen át szereti rajongva élete asszonyát.

És aki csakis azért vág át naponta kétszer az ellenség sorain, hogy szíve hölgyének szerelmeslevelet küldjön – egy másik férfi nevében. Ahol a gascogne-i kadét, aki az egész életét makacsul, ádázul harcolva az ellennel szemtől szembe, hősiesen végigküzdötte, végül egy aljas hátbatámadás áldozata lesz, és így – méltón az életéhez, melyet a szerencse mindvégig elkerült – még a halála sem sikerül. Ahol a szerelmesek, bár csak a függöny lehullta előtt egy perccel, de mégiscsak egymásra találnak, és ahol a saját életébe már kellőképpen belecinikusodott néző azért boldog-szomorúan könnyezheti végig Roxán felismerését: „Egyet szerettem, kétszer vesztem el.”

Balga nőszemély.

Én mindig is csak Cyranót szerettem, szeresd te is! Mert megérdemli.

 

Fiala Borcsa

Kép: Cyrano de Bergerac (UGC, 1990)